A Társaság a Szabadságjogokért és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda az ügyben az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz (EBH) fordult, mert megítélésük szerint a Jobbik a diszkriminatív adományozással megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. Az EBH-nak egy elvi és egy bizonyítási kérdésben kellett állást foglalnia. Az előbbi úgy szól: lehet-e adományosztáskor rasszista indítékkal szelektálni a szerencsétlenül járt árvízkárosultak között? Ha nem, akkor a konkrét ügyben azt kellett megállapítani, hogy a Jobbik megvalósította-e a jogellenes cselekményt.

Látszólag egyszerű kérdésről van szó: meghatározhatja-e az állam, hogy kihez hogyan viszonyuljunk az életben? Van publicista, aki szerint az „annak ajándékozok, akinek akarok” iránymutatása alapján az állam nem vizsgálhatja az adományozók pénztárcáját és preferenciáit. A kérdésfeltevés és az arra adott válasz is felszínes. Igaz, hogy demokratikus jogállamban senkit nem lehet belső meggyőződésének megváltoztatására kényszeríteni: a magánszférájában mindenki annak ad ajándékot, akinek szeretne, azt tekinti barátjának, és azt segíti, akit akar. Ez az ügy azonban nem a magánszférában játszódik.

Az egyén magánszféráján túli, ismeretlen embertársak számára is megismerhető és következményekkel járó cselekedeteket más módon kell megítélni. Ilyen például, amikor valaki álláshirdetést ad fel, vagy barackot árul a piacon. Ezek a cselekmények már nem állnak a magánszféra védelme alatt. Senkinek nem áll szabadságában az állásra jelentkezők közül valakit bőrszíne vagy vallása miatt elutasítani, vagy a kiszolgálást megtagadni a mindenki számára nyitva álló gyümölcsös standjánál. Ennek az az oka, hogy a polgár szabadon dönt arról: kilép-e a nyilvánosság területére, ahol cselekvésével közvetlen hatással van ismeretlen embertársaira? E lépésével el kell fogadnia, hogy a modern társadalmak nyilvánosságának együttműködési alapelve az emberek egyenlősége, a hátrányos megkülönböztetés tilalma.

Ráadásul a szalonnai adományozási eset megítélését megkönnyíti, hogy a Jobbik nem magánszemély, hanem egy parlamenti párt, amelynek magánszférája sokkal szűkebb a polgárénál, ezért nyilvános cselekedeteire erősebb szabályok vonatkoznak. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény szerint egy párt minden jogviszonya létesítésekor, eljárásai és intézkedései során köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét. A Jobbik megkövetelheti tagjelöltjeitől a párt politikai véleményével való azonosulást, de nem válogathat közöttük például etnikai, nemi vagy vallási alapon. Fontos leszögezni: jogi eszközökkel nem befolyásolható, hogy egy párt milyen politikai véleményt képvisel. Éppen az egyenlőségi elv tiltja el ettől az államot: az embereknek és az általuk létrehozott pártoknak joguk van politikai meggyőződésüket megválasztani és azt kinyilvánítani.

A Jobbik adományozási gyakorlata azonban éppen arra jó példa, hogy miként lehet a két látszólag ellentétes elvet, a pártok kifejezési szabadságát és az egyenlő bánásmódot egyszerre alkalmazni. A pártok belső világnézeti szabadságuktól és képviselt véleményüktől függetlenül jogviszonyaikban kötelesek megtartani az egyenlő bánásmód követelményét. Vagyis a rasszista párt sem diszkriminálhat a nyilvánosság területén. Az adományozás pedig olyan cselekmény, amely során a pártnak mindenkivel egyenlő módon kell bánnia.

Az EBH előtt zajló eljárásban ezért sikertelen volt az a jobbikos érvelés, hogy „a magyarok oszthatnak csak a magyaroknak” adományt. Az EBH ugyanis az elvi kérdésben osztotta az indítványozók álláspontját: az egyenlő bánásmód követelményébe nem fér be a rasszista „jószívűség”, a romák diszkriminatív (le)kezelése.

A konkrét ügy tényállása viszont annyira kusza volt, hogy az alapvető jogi kérdés megválaszolásából még nem következett a Jobbik felelősségének megállapítása. Két bizonyítási kérdést kellett még a hatóságnak eldöntenie. Egyrészt a Jobbik azt a jóhiszemű joggyakorlással ellentétes taktikát választotta, hogy nem ismerte el a köteléket a párt helyi aktivistái és az anyapárt között. Azzal érveltek, hogy ugyan ők szervezték az adományozást, de nem ők, hanem helyi aktivistáik az adományosztók, akik nem párttagok – hisz szalonnai pártsejtjük jogilag nincs is. Ráadásul az adományok kiosztásában még egy jogilag nem létező szervezet is részt vett, amelyhez – szólt az érvelés – megint csak nincs köze a Jobbiknak. A párt érintettségéről most csak annyit, hogy a pártelnök jelentette be az adományozást a faluban, és az önkormányzati választási jelöltjük volt a fő adományosztó. Az EBH nem ment bele a zsákutcába, és a számos egyértelmű bizonyítékot úgy értékelte, hogy az adományozás a párt tevékenysége volt.

Az egyenlőbánásmóddal kapcsolatos ügyekben kulcskérdés a bizonyítás, amely azonban sokszor még bonyolultabb, mint a jogi kérdés. Bizonyítani kell az okozati összefüggést a Jobbik cselekedete által okozott sérelem (vagyis hogy egyes roma családok nem kaptak adományt) és a sérelmet szenvedők roma származása között. Bár a TASZ videofelvételt is készített a helyszínen, a bizonyítás nem sikerült kielégítően a hatóság előtt. Az biztos, hogy három roma család nem kapott semmilyen adományt. Ők úgy tudták, hogy az adományokból nem kaphatnak a romák és azok, aki nyíltan ellenzik a gárda tevékenységét. Az eljárás során kiderült, hogy több roma, illetve vegyes házasságból származó személy viszont részesült valamilyen adományban. Emellett a hatóság fontosnak ítélte, hogy a sérelmet szenvedő roma családok nem tettek aktív lépéseket a jobbikos adomány megszerzésére. Így az egymásnak ellentmondó leírásokból a hatóság nem látta egyértelműnek az okozati összefüggést a jobbikosok magatartása és aközött, hogy a három roma család nem kapott tőlük adományt. A hatóság ezért végül nem marasztalta el a Jobbikot.

Ám a bizonyítás sikertelensége részben magának a hatóságnak köszönhető. Az EBH sorozatban kényszerítette érthetetlen hiánypótlásokra a kérelmezőket, és húzta-halasztotta az ügy elbírálását. Ennek eredményeképp tíz hónappal a tavaly júniusi árvíz után, idén márciusban tartotta meg első tárgyalását a hatóság ebben a jogilag nem túl bonyolult ügyben. Az idő múlása elég volt arra, hogy az eljárásban részt vevők másképp emlékezzenek a történtekre, ami ellehetetlenítette a hatékony bizonyítást.

A jogállam intézményeinek nem elég jogilag helyes eredményre jutni, annak érvényesülését is elő kell segíteniük hatékony eljárással. Az EBH eljárása emlékeztetett a magyar igazságszolgáltatás Gárda-feloszlatás ügyében mutatott tipródására. Hatalmas károkat okozott a feloszlatási eljárás évekig tartó elhúzása, hiába született meg végül a jogilag helyes feloszlató döntés. A jogsérelem ésszerű időn belüli jogorvoslatot kíván, nem patópáloskodó jogalkalmazást.