A védők aláaknázzák az ostromlott várost. A kivásárlástól tartó menedzserek úgy változtatják meg a cég közgyűlésén érvényes szavazati jogokat, hogy egy új tulajdonos a részvénytöbbsége megszerzésével sem tudja biztosítani a cég tényleges irányítását. Ez csak két olyan stratégia a sok közül, amelyet a még nyeregben lévők bevethetnek annak érdekében, hogy átokká tegyék bukásukat – a legyőzőik számára. Az a közös bennük, hogy az efféle védekezés terheit rendszerint nem a döntéshozók, hanem a nekik kiszolgáltatott városlakók vagy kisrészvényesek viselik. Illetve a teljes gazdaság, hiszen olyan befektetők mondhatnak le a tulajdonszerzéstől, akik értéket teremthetnének.

Magyarország elfogadott új alaptörvényének számos elemében fedezhető fel ez a gondolkodásmód, ez a stratégia. A következő kormányoknak olyan alkotmánybírósági elnökkel, kúriaelnökkel, monetáris tanáccsal kell együttműködniük, akik feltétlen hívei a Fidesznek, és mélyen barátságtalanok a jelenlegi kormánypárt ellenfeleivel. Legalábbis az elmúlt egy év kinevezési gyakorlata alapján nem lehetnek különösebb illúzióink: gondoljunk a tavaly megválasztott köztársasági elnökre, a két alkotmánybíróra, az Állami Számvevőszék elnökére, a médiahatóság elnökére, a legfőbb ügyészre vagy az Alkotmánybíróság elnökének és öt új tagjának most következő megválasztására.

Vajon mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a szóban forgó megbízatásoknak valóban ez lesz a hatásuk? Egy fideszes vereség után érezheti úgy a korábban megkérdőjelezhetetlenül lojális főügyész (vagy MNB-alelnök vagy a lebutított, ugyanakkor megizmosított Költségvetési Tanács elnöke), hogy nem a bukott pártnak tartozik hűséggel, hanem az országnak és az utókornak. Párizs német katonai kormányzója, Von Choltitz tábornok 1944 augusztusában megtagadta Hitler parancsát, hogy gyújtsa fel a várost. Néhány hónappal később viszont Budapesten a védők felrobbantották a hidakat. Az efféle elköteleződésben tehát ismerünk tragikus precedenst, de szerencsére marad némi mozgástér.

Persze nem csak az újonnan létrehozott pozíciókról, választási szabályokról, meghosszabbított mandátumokról, bírói korhatárról van szó. Az egyoldalú személyi feltételek mellett olyan előírásokkal is meg kell küzdenie a következő kormánynak, amelyek a gazdaságpolitikai mozgásteret minden korábbinál szűkebbre szorítják. Az alaptörvény 40. cikke szerint a közteherviselés és a nyugdíjrendszer „alapvető szabályait” kétharmados, úgynevezett „sarkalatos” törvény fekteti le. Ezzel az adórendszer megváltoztatásában vétójoghoz jut az éppen hivatalban lévő Országgyűlés egyharmados kisebbsége.

Felróható az elmúlt két évtized kormányainak, hogy olyan gyakran és önkényesen változtatták az adószabályokat, ami kárt okozott az országnak. (Az Orbán-kormány különadói is kétségkívül ide sorolhatók.) Ugyanakkor a demokratikus kormányok egyik legfontosabb eszköze az általuk meghirdetett adórendszer, amelyet a választók által jóváhagyott célok elérésére használhatnak. A mindenkori kormánytöbbség politikai filozófiájának kulcseleme az adórendszer progresszív vagy degresszív volta, vagyis az, hogy a gazdagabbak mennyivel nagyobb arányban járulnak hozzá a közteherviseléshez, mint a szegényebbek.

Ha például az egykulcsos jövedelemadótól nem térhet el a következő kormány, alighanem le kell mondania társadalompolitikai céljainak jelentős részéről, sőt, már a választási harcban sem lesznek képesek hitelesen elkötelezni magukat ezen célok mellett. Más kérdés, hogy az adórendszer valós hatásait soha nem lehet hibátlanul előre jelezni. Ennek megfelelően önmagában is óriási kockázatot jelent az ország számára az adószabályok kőbe vésése, hiszen az esetleges negatív vonások felfedezésekor vagy váratlan világgazdasági fejlemények esetén lehetetlen a visszalépés. Hacsak bevált gyakorlattá nem válik, hogy a kormány a magánszféra megfenyítésével igyekszik palástolni a hibás adódöntéseket, mint ahogyan a mostani teszi a bérkommandó felállításával.

Összességében elmondható, hogy a sarkalatos törvényekben lefektetett szabályok jelentős része, a kinevezési kérdésekkel ellentétben, önműködő bombákhoz hasonlít, hiszen alkalmazásuk során nincs terük az egyéni megfontolásoknak. Ezeken a területeken magát az alkotmánybírósági felülvizsgálatot is kizárja az alaptörvény.

Bízhatunk-e abban, hogy az Alkotmánybíróság karakán jogértelmezéssel visszakaparintja magának a beleszólás lehetőségét, mint tette, amikor az emberi méltóság megsértésére hivatkozva májusban másodszor is megsemmisítette a végkielégítések különadóját? Netán az új kormánytöbbség elég erősnek érzi majd magát ahhoz, hogy egy radikális húzással érvénytelenítse az egész alaptörvényt? 2014-ig csak találgathatunk, hogy sor kerül-e ilyen lépésekre.

A következő évek politikájának legfőbb kérdése, hogy miként reagálnak a választók az új helyzetre. A Fidesz népszerűsége február óta folyamatosan csökken, és arra lehet számítani, hogy az újabb megszorítások következményeként egyre többen fordulnak el a kormánypárttól. Ez szükséges, ám korántsem elégséges feltétele a kormányváltásnak. A választók olyanokat juttatnak hatalomhoz, akiket kompetensebbeknek tartanak a jelenlegi vezetésnél. Tegyük most félre azt a problémát, hogy az ellenzéket mély megosztottság és hitelességi hiányosságok hátráltatják; 2014-ig ez változhat. Az igazi kérdés az, hogy a Fidesz kihívói le tudják-e dolgozni azt a hátrányt, amelyet az alaptörvény rájuk ró. Illetve hogy a szavazók hogyan ítélik meg: a Fidesz által kiépített szabályrendszer és az általuk kinevezett bírók, elnökök, őrzők mellett van-e másnak esélye a hatékony kormányzásra?

Stockholm-szindrómának nevezik azt a helyzetet, amikor a túszok elkezdenek azonosulni fogvatartóikkal. Ez a reakció csak elsőre tűnik irracionálisnak. Ha a szabadítóakció maga is az életükbe kerülhet, vagy ha szabadítóik később nem tudják garantálni a biztonságukat, bizony a kalkuláció meggyőzheti a túszokat arról, hogy a status quo fennmaradása áll az érdekükben. Ezt a belátást aztán a lelki azonosulás követi.

A Fidesz arra törekszik – és ehhez a jogi eszközök is rendelkezésre állnak –, hogy a majdani kormányváltást minél fájdalmasabbá tegye politikai ellenfelei számára, ami végső soron a választókat sújtja majd. A jogállam barátainak viszont arra kell törekedniük, hogy távol tartsák maguktól az ostrommentalitást.