Hosszas rákészülés után a kormány megegyezett a bankokkal az ún. adósmentő csomag részleteiben. Ennek emblematikus eleme a „védőárfolyam”, amely azt jelenti, hogy a konstrukciót választó adósok a 2015. január elsejéig – vagyis épp a következő választás utánig – a jelenlegi 210–220 közötti árfolyam helyett 180 forintos árfolyamon fizethetik törlesztőrészleteiket. A különbözet azonban nem tűnik el, hanem egy forintszámlán gyűlik. A forintszámla után viszonylag kedvező kamatot kell fizetni, de 2015-től kezdve azt is el kell kezdeni törleszteni.

A mostani adósmentés tehát eltolja időben azoknak az adósoknak a problémáját, akik eddig rendszeresen fizettek, de ez komoly nehézséget okoz nekik. Fontos kérdés, hogy mennyire lett volna indokolt az államháztartásnak nagy összeget áldozni az adósok terheinek tényleges, hosszú távú csökkentésére. Itt azonban abból indulok ki, hogy a kormány nem kívánt erre a célra (sok) pénzt költeni most, és ezért csak más alacsony költségvetésű megoldásokkal hasonlítom össze.

Nyilvánvaló, hogy ez a konstrukció – papíron – csupán átmeneti könnyebbséget jelent az adósok számára, hiszen az összegyűlt tartozást így is-úgy is vissza kell fizetni. Persze ezen változtatna, ha közben „beindulna a növekedés”, és emiatt jobb helyzetbe kerülnének a családok, ami nem kizárt, de a jelenlegi gazdaságpolitika azért nem is jelent rá garanciát. A másik kedvező fejlemény az lehetne, ha megoldódnának az euróval kapcsolatos problémák, és veszítene erejéből a svájci frank – amire megint nincs garancia.

Ezek a tényezők csak utólag derülnek ki, a lényeg azonban az, hogy mit mondhatunk az intézkedésről a jelenlegi információk alapján. Ehhez pedig a nagyméretű politikai valutaspekulációk esetében – más szerencsejátékokhoz hasonlóan – arra kell válaszolnunk, hogy mi történik, ha mégsem kap szárnyra az euró vagy a magyar gazdaság. Vajon tényleg az történik-e, amit most állít a csomag, vagyis hogy a most „megmentett” adósok törlesztőrészlete másfél-kétszeresére nő?

Valószínűleg nem. Az akkori kormány – akár az adósokat most megsegítő Fidesz, akár a jelenlegi megoldással látványosan elégedetlen ellenzéki pártok valamelyike adja – nem nagyon engedheti majd meg magának, hogy magukra hagyja az adósokat, akik 2015-ben nagyjából ugyanannyival tartoznak majd, mint most. Vagyis a probléma ismét felmerül, és vélhetően újabb kimentés következik. Könnyen lehet tehát, hogy előbb-utóbb valamilyen módon az állam vagy a bankok fizetik ki a felgyűlt forinthitel egy részét.

Az adósok kimentésének egyik kulcsproblémája az, hogy amennyiben a csomag összességében is csökkentené az adósság terhét (vagy elengednék egy részét), akkor minden adós részt kívánna venni benne, tehát azok is, akiknek nem okoz különösebb nehézséget a részletek kifizetése (ez egyébként egy fontos érv az alacsony költségvetésű adósmentés mellett). Ez nyilván rendkívül költséges lenne, ezért mindenféle adminisztratív eszközzel korlátozni kellene, hogy ki veheti igénybe; márpedig az adminisztratív eszközök általában nem túl hatékonyak annak kimutatásában, hogy kik szorulnak rá az ilyen segítségre. A mostani árfolyamrögzítést (ha tényleg véget ér 2015-ben) azonban nem nagyon érdemes azoknak választani, akik viszonylag könnyen ki tudják fizetni a részleteket, mert a számlahitel kamata meghaladja az olyan biztos befektetések hozamát, mint az államkötvények. Ebben az értelemben az adósok elárulják, melyik kategóriába tartoznak: csak azok választják a védőárfolyamot, akiknek nagyobb szükségük van az állami mentőövre. Ezért – ha mégsem javul a helyzet 2015-re – akkor az állam hozhat olyan intézkedéseket, amelyek elsősorban azoknak segítenek, akik az árfolyamrögzítést választották, így a kimentés célzottabb lehet.

Ez a logika azonban azt feltételezi, hogy a jobb helyzetben lévő adósok nem látják át a játékelméleti problémát. Ha elég valószínűnek értik, hogy a helyzet romlása esetén kimenti a rögzítést választókat az állam, akkor a jobb helyzetben lévő adósoknak is megéri úgy tenni, mintha bajban lennének, árfolyamrögzítést választani, és befektetni a megtakarított összegeket. Vagyis minél nagyobb eséllyel mentik ki a rossz adósokat 2015-ben, annál több embernek érdemes az árfolyamrögzítést választani, és így annál kevésbé lesz jól célzott az esetleges kimentés.

Ezzel együtt a csomag ideiglenes megoldást jelent a rossz helyzetben lévő adósok számára, bár – mint a Magyar Nemzeti Bank rámutat – éppen ez jelenthet hamis illúziót az adósok számára és kockázatot a pénzügyi stabilitás szempontjából. Vannak tehát előnyök és hátrányok – a kérdés azonban az: hasonló költségvetési ráfordítással lettek volna-e jobb alternatívák?

Azt gondolom, hogy két másik irányba nyílt volna tér a devizaadósok helyzetének javítására. Egyrészt mindenféle kommunikáció ellenére nem csökkentek érdemben a válság mélypontja óta a bankok által elkért kamatok – és ráadásul nem lettek igazán transzparensek sem –, márpedig ez legalább annyira befolyásolja a törlesztőrészleteket, mint az árfolyam. Könnyen lehet, hogy ebben az irányban is el lehetett volna érni eredményeket, ha a kormány inkább erre koncentrál (és esetleg valamennyit beáldoz a bankadóból). Elképzelhető természetesen, hogy pontos elemzések alapján döntöttek az árfolyamkedvezmény mellett, de az sem kizárt, hogy inkább azért, mert azt gondolják – egyébként tévesen –, hogy ez jelentősen élénkíti majd a keresletet.

Másrészt az itt felajánlott megoldás valójában egy származtatott pénzügyi termék – vagyis egy olyan szerződés, amelynek kifizetése a valutaárfolyam valamilyen bonyolult függvénye. Ha így közelítjük meg a dolgot, akkor logikus a kérdés: miért csak egyetlen pénzügyi terméket ajánlanak a bankok az adósok megsegítésére? Különböző adósoknak különböző igényeik lehetnek, amelyekre különböző termékek jelentenek megoldást. Például elképzelhető, hogy sokak számára segítséget jelentene, ha legalább a további jelentős árfolyamveszteség ellen vásárolhatnának biztosítást. Ilyen szerződés lenne, ha egy bizonyos összeg ellenében a bank a következő egy évben kifizeti a törlesztőrészlet 230 forintos árfolyamot meghaladó részét. A magyar pénzügyi piac egy jelentős problémája, hogy ilyen termékekhez nem férnek hozzá a kisbefektetők; amennyiben a bankok maguktól nem árulnak ilyen termékeket – vagy ha mégis, általában irreálisan drágán–, akkor a kormányzat ösztönözhetné őket erre.