Különösen groteszk, hogy éppen a trianoni emléknap idején uralkodik el a kormányzati kommunikáció gépezetében a háborús retorika. Az államadósság és a munkanélküliség ellen folytatunk most éppen háborút. A stratégák úgy gondolják, hogy a politikai összefogás záloga egy ellenség, amely ellen folytatott fogcsikorgató küzdelem majd egységes közösségé kovácsolja az embereket. Carl Schmitt lett hát a guru, a politika lényegének igazi tudója. A háborús logika azonban egy hamis történelem képpel kapcsolódik össze.

A nemzeti összetartozás napján tartott politikai beszédekből nem olvashatók ki olyan szándékok, amelyek tanulni akarnak a történelemből. Úgy tűnik inkább megváltoztatni akarják azt, egy “mi lett volna, ha” történelmi fantasy-világgal kihímezni. A nemzetstratégia felelőse például így nyilatkozik: “Ha olyan kormány van, mint Tisza István kormánya, akkor Magyarország összefogott, nemzeti érdekeket szem előtt tartó, védekező katonai hadműveletekkel nagyon sok területet megvédhetett volna.” Csak hát ilyen kormány nem volt. Hogy miért nem, arra azonban a nemzeti összetartozás méltóságát őrízve senki nem kérdez rá. Pedig érdemes volna. Valószínűleg a háborús belpolitika is békülékenyebb hangokra váltana.

A nemzeti összefogás “hamis realizmusának” régi története van. A nemzeti öntudat újratöltésének már az Antall-kormány alatt is a revíziós politika rehabilitálása volt az alapja és Trianon a kiindulópontja. Ez érthető abból a szempontból, hogy nem volt olyan ember az akkori Magyarországon, aki a trianoni “békediktátumot” igazságosnak, és elfogadható tartotta volna. Trianon elutasításában valóban megvolt az egység. De másfelől soha nem volt megosztottabb, soha nem választotta el mélyebb szakadék a magyarokat, mint abban az időben. A háborúból hazatért elkeseredett katonák, többnyire volt zsellérek, szegényparasztok, előbb a szociáldemokratákkal együttműködve egy polgári forradalmat támogatnak, de később az erőszaktól sem megriadó kommunisták bűvköré kerülnek. A vörös terrorra a különítményesek terrorja a válasz, majd az úri világ a kisgazdákkal szövetkezve létrehozza az új rezsimet. A béketárgyalások idején Magyarország végletesen megosztott ország volt, alkalmatlan arra, hogy érdekeiért a tárgyalóasztaloknál harcba szálljon.

A fehér terror után létrejövő új rezsimet, a csonka magyarokat, miután a szociáldemokratákat és egyéb politikailag veszélyesnek minősített személyeket az első választások idején koncentrációs táborokba zárnak, valóban Trianon tartja össze. De ne feledjük, a nemzeti összefogás ára a zsellérek, szegényparasztok, munkások, majd három millió ember, elnyomása. Az egység rájuk nem vonatkozott. Az egység ilyen hamis elképzelésének azonban meglett az ára.

Visszafogottabb megemlékezésre ösztönözhetne, ha nem felejtenénk el az összefüggést a trianoni bukás és a második világháború dicstelen befejezése között. Elég csak az összeomlás utolsó pillanataira utalnunk. Az egyik utolsó lehetőség a revíziós politika utolsó morzsáinak a megmentésére az 1944-es kiugrás lehetett volna a német szövetségből. A magyar politikai vezetés, Horthy és a Lakatos Géza vezette kormány, azonban képtelen volt megvalósítani az elképzeléseit, csúfos kudarcot vallott. Ahogy a téma egy monográfusa fogalmazott “a kritikus napokban az a politikai és katonai elit, amelyre a kormányzó országlása során támaszkodott, csekély kivételtől eltekintve, már nem állt mögötte. Horthy személyes tragédiája lehetett, hogy – családját és kis számú környezetét leszámítva – október közepének baljós napjaiban úgyszólván magára maradt.” Nem segítette a kiugrási kísérlet megvalósulását, hogy Magyarország a náci Németország katonai szempontból stratégiai hátországává vált. De a bukás döntő okai közé számított az a körülmény is, hogy az antifasiszta erők és a hatalom közt nem volt semmilyen érdemi párbeszéd, ahogy Vígh Károly a fent már idézett, Magyar Nemzetben megjelent írásában is hangsúlyozza: “A kormányzó és körei, különösen az 1944. március 19-i német megszállás után, képtelennek bizonyultak arra, hogy legalább az országmentés céljából szövetségre lépjenek a demokratikus baloldallal. Ugyanakkor a fordítottja is igaz: a baloldali erők túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy megnyerjék maguknak a kormányzati köröket egy közös német- és háborúellenes fellépésre. Erre például a szomszédos Romániában sor került.” Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háborúból való sikeres kiugrás helyett a nyilasok uralmával fejeztük be a háborút. Trianon öröksége ez is, ebből is lehetne erőt meríteni a nemzeti összefogáshoz, de azt már nem lehetne a háború nyelvén megfogalmazni.

Bibót kellene olvasni, és nem Tisza Istvánt isteníteni...