Az alaptörvény szerint a politikai közösség egyrészt tiszteletben tartja „történeti alkotmányunk vívmányait”, másrészt nem ismeri el az idegen, azaz az 1944. március 19-i német, illetve a második világháború következményeképpen történő szovjet megszállás miatt bekövetkezett felfüggesztését. A „Nemzeti hitvallás”, az új alkotmány preambuluma úgy tesz, mintha létezne-létezett volna valamiféle örök érvényű, Szent Istvántól 1944-ig fennálló törvényi keret, melynek érvénye csupán időlegesen, 1944. március 19. és 2011. április 25. között szűnt volna meg.

A „történelmi” vagy „történeti alkotmány” kifejezést a jogtörténet a kormányzás rendjét, az állam nemzetközi státuszát, valamint állam és állampolgárai viszonyát meghatározó olyan alapvető törvények együttesére használja, melyek hosszabb, akár több évszázados jogfejlődés során jöttek létre, és ebből következően egységes dokumentumban való kodifikálásukra soha nem került sor. Ami azt illeti, a fogalom szinte kizárólag a különleges brit (angol) jogfejlődés értelmezésére, illetve annak a ténynek a magyarázatára szolgál, hogy a parlamentáris rendszerek mintájaként tekintett brit jogrendszer, Európában egyedülállóan nem rögzítette alaptörvényeit egyetlen egységes dokumentumban. A brit parlamentarizmus védelmezői rendszerint rámutatnak, hogy az Egyesült Királyságban a király és a parlament viszonyát, a népképviselet, illetve a felelős kormányzás mikéntjét hosszú idők során létrejött külön törvények, bírói döntések és szokások szabályozzák, ezért nem volt szükség e politikai-társadalmi viszonyok egységes jogi dokumentumban való lefektetésére.

Nagy-Britanniától eltérően a kontinentális Európában a francia forradalmat követően sorra születtek meg az abszolút uralkodók hatalmát korlátozó, a képviseleti törvényhozás és a felelős kormányzás valamiféle rendszereit kodifikáló alkotmányok. Magyarország, melynek első, önmagát alkotmánynak nevező alaptörvénye az 1919. június 23-án elfogadott tanácsköztársasági alkotmány volt, sokáig egyedülálló kivételt jelentett ebben a tekintetben.

A dualista Monarchia magyar közjogi és közpolitikai gondolkodása előszeretettel értelmezte e tényt, összehasonlítva a konzervatív-arisztokratikus parlamentáris mintának tekintett angol joghagyománnyal, a magyar jogfejlődés különleges eredőjének, melynek során a valamiféle organikus folyamatként egymásra rakódott sarkalatos törvények, természetes egységet képezve helytálló módon szabályozzák a modern magyar állam állampolgárainak életét. Ebből a szemszögből a magyar közigazgatás és önkormányzatiság a vármegyei gyűlések egyszerű utódja, a Magyar Királyság és Ausztria viszonyát szabályozó 1867-es kiegyezés lényegében az 1723-as örökösödési törvény, a Pragmatica Sanctio újjászületése, a korszerű hatalommegosztás elve pedig nem lenne más, mint a személyek feletti Szent Korona joghatóságának érvényesítése.

A két háború közti politikai közgondolkodás számára a Szent Korona-tan kezdett egyre inkább egyenlővé válni az „ősi alkotmánnyal”, mint a területi igények megtestesítője, illetve mint a „személyek feletti nemzettest” képviselője, következésképpen a valódi képviseleti demokrácia ellenszere. Ez a jelenség határozott elmozdulást jelzett a történeti alkotmány dualista kori felfogásától, mely elsősorban a Bécsben székelő, idegen uralkodóval szembeni – eredetileg nemesi-rendi – ellenállás közjogi hagyományaira helyezte a hangsúlyt. A két háború közti Szent Korona-eszme lényege ezzel szemben a történelmi Magyarország területi integritásának jogi fikció segítségével történő fönntartása és a budapesti kormányok politikai igényeinek etnikai-nemzeti megalapozása volt.

Bár az 1930-as években ez a felfogás, mint az „ősi alkotmány” védelmezőit, időleges szövetségbe kovácsolhatta a parlamentarizmus különféle híveit a modern korporatív-totális diktatúra eszméjével szemben, lényegében mégis megszüntette a dualizmus „történeti alkotmányának” a nemzet képviseleti szervére, az országgyűlésre helyezett hangsúlyát. Már nem a különféle választott testületek és az önkormányzatiság különböző formái látszottak a magyar joghagyomány lényegének, hanem az etnikai nemzetet és a régi királyság területeit misztikus módon, ezért örök érvénnyel egybekötő, népképviselet felett álló, személytelen korona. A politikai felelősség elvét mégiscsak valamilyen racionális módon megalapozó magyar önkormányzatiság mítoszát így fölváltotta a Szent Korona nevében történő, következésképpen a választott testületi számonkérés hatálya alól önmagát elviekben kivonó irracionális hatalomgyakorlás lehetősége.

Magyarországnak azonban ebben az értelemben nincsen – ha volt is valaha – történelmi alkotmánya. Az Egyesült Királyságban az 1215-ös, a „szabad társadalom jogait” összefoglaló Magna Charta jogelőzményül szolgálhat a hatalmi önkénnyel szemben érvényesülő modern szabadságjogok számára, az 1689-ben elfogadott, a királyi hatalom korlátait és kötelességeit felsoroló Bill of Rights jogforrása lehet a modern alkotmányos monarchia szimbolikus szerepének, az 1832-es választójogi reform, mely a szavazati és választhatósági jogot adófizetéshez, azaz állampolgári viszonyhoz kötötte, alapelve lehet a választójog folyamatos demokratikus kiterjesztésének.

Igen nehéz hasonló módon értelmezni a magyar jogfejlődés kiemelkedő dokumentumait. A főnemesek egységes kiváltságait és a királlyal szembeni ellenállási jogukat megfogalmazó 1222-es Aranybullát tekervényes és elvont módon lehet csak a modern demokratikus részvétel jogforrásául elképzelni. S vajon mi módon határozza meg a jelenkori Magyarország polgárainak életét az 1867-es kiegyezés jogi alapjául szolgáló 1723-as Pragmatica Sanctio, mely a Habsburg-ház országainak „örökös összetartozását és elválaszthatatlanságát”, valamint az egységes nőági örökösödés elvi lehetőségét deklarálta?

A „történelmi alkotmányból” így aligha marad más, mint különféle zavaros, obskúrus, misztikus és helyenként okkult képzelgések együttese, melyeket törvényeknek elképzelni meglehetősen rémisztő kötelezettségeket róna a mindenkori magyar kormányokra. A Szent Korona joghatóságának újjáélesztése nem csupán lehetetlenné tenné a számon kérhető, felelős kormányzást egy elvont, személytelen, ám kényszerítő erejű jogforrás megalkotásával, hanem arra is kötelezné a magyar kormányokat, hogy minden eszközzel érvényesítsék a korona hatalmát a jogköre alá tartozó területeken és országokban, magyarán szólva, hogy hadat üzenjenek összes létező szomszédunknak.

Alapos okunk van feltételezni, hogy a „történelmi alkotmány” kifejezés, amint azt a fogalom logikus értelmezését nem takargató underground szubkulturális honlapok világossá is teszik, a képviseleti demokrácia iránti ellenszenvet, illetve az önhitt és öntelt, agresszív magyar nacionalizmust takarja.

Magyarországon nem azért nem rögzültek sarkalatos törvények egységes, alkotmányként meghatározott dokumentumokban, mert valamiféle misztikus módon a különféle meghatározó jogforrások a nemzet örök érvényű akaratának helytálló kifejeződései lettek volna. A kontinentális Európa többi országához teljes mértékben hasonulva, ám így lényegesen eltérve a brit mintától, az abszolutizmussal szemben létrejövő alkotmányos kormányzást sarkalatos törvények egységes dokumentumban kodifikált rendszere teremtette meg. A közkeletűen „áprilisi törvényeknek” nevezett 1848. tavaszi határozatok megszövegezői azért tartózkodtak az „alkotmány” kifejezés használatától, hogy megelőzzék a gyanakvó udvar és a nehézkes, mindenfajta változást nehezen fogadó magyar törvényhozó képviselet ellenállását. Az 1848. áprilisi törvények Magyarország törvényes ősi rendjének helyreállítása címén lefektették az új felelős kormányzás, parlamentáris képviselet és demokratikus részvétel alapelveit.

A második világháborút követő, a modern jogállam megteremtésére irányuló törekvések alkotmányjogi szempontból is visszanyúltak 1848–49 törvényeihez. Az 1946. évi I. köztársasági törvény, mely a köztársasági államformáról és a köztársasági elnök jogköréről rendelkezett, jogforrásául az 1707-es, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó ónodi országgyűlés mellett az 1848-i III. tc.-re és az 1849-es Függetlenségi nyilatkozatra hivatkozott. Az 1989. október 23-án kihirdetett alaptörvény pedig közvetlenül az 1946-os köztársasági törvényt – így közvetve szintén 1848 hagyományait – vette alapul a demokratikus szabadságjogok, a tulajdon védelme és a köztársasági elnöki jogkör megfogalmazása során.

Bár a hazai demokratikus jogalkotás lehet bizalmatlan az alkotmányozás folyamata iránt, hiszen alkotmánynak hívott dokumentumokat a szabadságjogokat és a függetlenséget elnyomó kormányzatok bocsátottak ki 1849-ben (olmützi alkotmány), 1919-ben (a Tanácsköztársaság alkotmánya), majd 1949-ben, Magyarországnak mégiscsak van a modern emberi és polgári jogokat, a demokratikus részvételt és az elszámoltatható, felelős kormányzást megalapozó történeti alkotmánya. Az 1848-i áprilisi törvények megalapozták az állampolgári jogegyenlőséget, az egymást ellenőrző és korlátozó hatalmi ágak elvét, a végrehajtó hatalomnak a választott képviselet általi felügyeletét, a közteherviselés és a politikai részvétel igényét, a vallás- és tanszabadságot, a nyilvános kifejezés elvi esélyegyenlőségét, illetve a választójogon és népképviseleten alapuló állami szuverenitást. A vérszerződéssel vagy a Pragmatica Sanctióval ellentétben az április törvények jó okkal szolgálhattak és szolgálhatnának a modern demokratikus Magyarország alkotmányának jogforrásául.