Produktív szociálpolitika
A kormány közmunkaterve a Gyurcsány-kormány programjának központosított utóda. Igazi mintája azonban a Gömbös-kormány antidemokratikus és kollektivista munkaterve. Sőt a mai program nagyobb jogfosztást valósít meg, mint a példakép.
„Az egyén szabad és korlátlan érvényesülése helyett a közösség érdekeinek feltétlen előtérbe nyomulása” történik, amely megköveteli, hogy „az egyén a maga önzését alárendelje a közösségnek” – kezdte felszólalását Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter az 1939-es Közigazgatási Továbbképző Tanfolyamon. Ezek a jobboldali rezsimek által definiált társadalmi elvek és célok ellentétes ideológiai háttérrel köszöntek vissza a második világháború után. Az elmúlt két évtized rövid és problémákkal terhelt, mégis demokratikusnak nevezhető építkezése után a második Orbán-kormány immár nyíltan fordul vissza az egyéni szabadságjogokat erősítő liberális útról az egyén felett a közösség primátusát hangsúlyozó, rendszereken átívelő antidemokratikus és kollektivista hagyományokhoz.
Az ember azt hiszi, hogy káprázik a szeme, amikor a közmunkaprogramról szóló törvényjavaslatot olvassa, illetve a kiszivárgott információkat próbálja értelmezni. Ezek alapján az 1930-as, 1940-es és 1950-es évek politikájával egyértelmű a párhuzam. Ha most nem firtatjuk a kora újkori gyökereket (pl. dologházak és tömlöcök a „munkakerülőknek”), akkor egyértelműen Gömbös Gyula 1932-es Nemzeti Munkaterve az ősforrás, és ezt – döbbenetes – a Fidesz nyíltan vállalta is, hiszen ugyanez volt a címe az átfogó, teljes foglalkoztatási megújulást hirdető programjának. (Az elnevezést májusban változtatta a kormány Magyar Munkatervre.) Gömbös, aki a húszas években antiszemita pártot alapított, később miniszterelnökként lemondott a nyílt antiszemitizmusról, és egy központosított, a hatalmi ágak összevonásán alapuló, Mussolini és Hitler példáját szem előtt tartó program megvalósítását tűzte ki céljául (amit végül nem tudott megvalósítani). A Nemzeti Munkatervben került Magyarországon először meghirdetésre a „szociális állam” gondolata, amely iparfejlesztésre és a képzetlenek munkaerejére építve számolta volna fel a gazdasági válság hatásait.
Pár év múlva aztán az „aktív állam” eszméje, illetve a „produktív szociálpolitika” vált slágerré a keresztény magyar nemzetet építő politikában. Ez utóbbi helyi (pécsi) kezdeményezésként indult, és országos programmá nőtte ki magát 1940-re. A produktív szociálpolitika lényege az volt, hogy a munka nélkül élő, elsősorban mezőgazdasági munkásságot kiemeljék „visszahúzó környezetükből”, és végre a „társadalom hasznos tagjaivá” tegyék őket. „Egy mód és kivezető út mutatkozott járhatónak: rövid idő alatt termelő tényezőkké emelni az elesett rétegeket és ezzel egyidejűleg fogyasztókká emelni mindazokat, akik a nemzet élete szempontjából mint eltartottak, csupán terhet jelentettek. […] a fogyasztás és a termelés fokozása kiváltja azt a gazdasági körforgást, amely megélénkíti, felfrissíti a javak igazságos és az egyén képességein felépülő elosztását.” A gazdasági produktivitás elérése tehát a társadalomnak is jól belátható érdeke, hiszen aki munkával pénzt keres, az fogyaszt is, és ez „élénkíti a nemzetgazdaságot”.
A „produktív szociálpolitika” a korábbi, szétaprózott, helyi szinten kezelt és helyi adókból finanszírozott „ínségmunka” helyébe lépett. Az 1930-as évek végére ugyanis világossá vált, hogy pont a legszegényebb településeknek nincsen megfelelő forrásuk a munkanélküliek munkára fogására: központi program kell tehát. Kicsit hasonló ehhez a mai helyzet: a Gyurcsány-kormány által meghirdetett „Út a munkába” program szakított először radikálisan azzal a szociáldemokrata, illetve klasszikus liberális elképzeléssel, miszerint elsősorban a külső körülmények (gazdasági dekonjunktúra, az oktatási rendszer elégtelen működése) a felelősek a tömeges munkanélküliségért. Helyette – és ha van bűne Gyurcsánynak, akkor ez az – az egyéni „lustaságot”, illetve a segélyezési rendszer elégtelen működését hibáztatta, és olyan programot dolgozott ki, amely a helyi önkormányzatokra hárította a közmunkák megszervezését, méghozzá úgy, hogy az aktív munkaerő-piaci politikákra nem szánt többletforrásokat. Nos, előre látható volt a program bukása, és a Fidesz – ahelyett, hogy levonná a tanulságokat, vagyis a válság utáni világban Magyarország leszakadó régióinak valódi gazdaságpolitikai alternatívát keresne, és megújítaná a közoktatást – a korábbi, bukott program központosításában és a szegények további jogfosztásában látja a megoldást.
Az 1940-ben meghirdetett produktív szociálpolitikai program során a korábbinál jóval erősebb gazdasági és politikai függőség jött létre a Belügyminisztérium és a helyi közigazgatás között. Ez ma is a terv része. A központból irányított tevékenységeket ugyanis szigorú feltételek között, fegyelmezetten kellett végrehajtani helyben. A támogatási elvektől eltérni nem lehetett: annak idején csak olyan ember kaphatott támogatást, aki (a frissen megszervezett „közjóléti szövetkezetek” alkalmazásában) dolgozik, akinek a felesége rendben tartja a háztartást és a gyerekeket egyaránt, mindenekelőtt persze „keresztény”, „magyar”, és politikailag is megbízható. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap kötelékébe frissen becsatornázott (és sebtében kiképzett) szociális nővérek voltak hivatottak a pedigrét ellenőrizni és a családot a megfelelő életvitel irányába terelgetni. Mindeközben a munka megszervezését a tehetségesebb helyi, munka nélküli férfiakra bízták, akik szintén átestek a megfelelő képzésen. A jogtudós Magyary Zoltán tudományos munkáit is felhasználó új szociális rendszer lényege a központosított, belügyi irányítás volt, ahol a zenekarnak – Magyary szavai szerint – egy karmestere van, és ez a belügyminiszter, a helyi közigazgatás pedig a zenekar.
A történelmi párhuzam abból a szempontból is stimmel, hogy az ONCSA-program is a valódi megoldás helyett jött létre: Minden, demokratikusan gondolkodó korabeli szakember a földosztásban, valamint a politikai és szociális jogok kiterjesztésében látta a milliós, föld nélküli agrártömegek helyzetének megoldását. Ehelyett egy olyan program jött létre, amely a (legalább) háromszázezer vagyontalan sokgyerekes család töredékének, 10-15 ezer családnak nyújtott lehetőséget tulajdonszerzésre (kölcsönökön keresztül), és amely valódi szociális jogokat nem, csupán feltételekhez kötött alkalmi segítséget nyújtott. A Fidesz szintén félresöpri azt a kérdést, hogy mi a tömeges „inaktivitás” valódi oka. A statisztikákat (esetleg) javító látszatmegoldást készített elő, amelyhez – az ONCSA-val szemben egyébként – nem rendel jelentős pluszforrásokat.
Szembeötlőek a korabeli elképzelések és a mai közmunkaprogram közötti alapvető különbségek is: mindenekelőtt az, hogy a kormány javaslata még annyi „integráló” segítséget sem rendel a munkakényszer mellé, mint 70 évvel ezelőtti párja. A szociális munka „képessé tevő” funkcióin alapuló és a későbbi, elsődleges munkaerőpiacon való megfelelést előkészítő valódi segítség nem szerepel a programban.
Másrészt az ONCSA-program annak idején a semmi helyébe lépett: célcsoportja addig nem rendelkezett szociális jogokkal, így a szigorú feltételekhez kötött segítséget örömmel elfogadták. A Pintér belügyminiszter által beterjesztett javaslat viszont puszta jogfosztáson alapul, és semmiféle új perspektívát nem nyújt, még a deklarációk szintjén sem. A közmunkaprogram az egyén önrendelkezését, méltóságát, választási lehetőségét veszi el, és a jogok kiépült (és az előző kormányok által is folyamatosan csorbított) rendszerét veri szét. Ennek része, hogy a közmunkások a minimális munkabért sem kapnák meg, és rájuk a munkajog védelme nem vonatkozna, valamint az is, hogy az embereket tömegesen és erőszakkal szakítaná ki saját környezetükből. Mert hogyan nevezhetnénk szabad választásnak azt, amikor az összes állami támogatást megvonjuk attól a személytől, aki nem vesz majd részt a közmunkaprogramban? A korabeli produktív szociálpolitika, ha erőltetetten és nagyon részleges sikerrel is, de mégiscsak a helyi gazdasági lehetőségekre épült, azokat kihasználva a helyi piacokat kívánta megélénkíteni úgy, hogy közben a programba bevont személyeknek valamiféle előremutató alternatívát kínált.
A mostani javaslat – bár indoklásában az ellenkezőjét állítja – tovább gyengíti a munkanélküli-járadék biztosítási jellegét azzal, hogy növeli a járulékszerzési időt, és csökkenti a folyósítási időt, továbbá a minimálbérhez köti (már a folyósítás első szakaszában is) a járadék felső összegét. A hírek szerint a munkanélküli-segélyhez hasonlóan a járadék folyósításának feltétele lesz a felajánlott közmunka elfogadása. A két változtatás együtt azt jelenti, hogy magát az álláskeresési járadékot, tehát a munkaviszonyban járulékfizetéssel szerzett jogot a segélyezés szintjére degradálja. A nyugdíjrendszer átalakítása során már megmutatta a Fidesz, hogy fittyet hány a pont százhúsz éves magyar társadalombiztosítási rendszer európai hagyományaira, és semmibe veszi a biztosítás azon alapvető szabályát, hogy a járulékfizetés jogviszonyt keletkeztet, amely alapján (függetlenül minden más, akár magatartásbéli kritériumtól) járadékot kell folyósítani.
Még inkább elképesztő az, amit a program a járadékos időszakon túl lévő (vagy abba be sem kerülő) segélyezettekkel tervez tenni: havi nettó 30 ezer (nincs pontos szám, lehet, hogy 40 ezer) forint körüli összegért várja majd el, hogy az állami gigaberuházásokon gályázzanak a munkások. Akár négy órában, akár többen foglalkoztatják majd a segélyezetteket – és főleg ha lakóhelyüktől távol –, a közmunka mellett egészen biztosan nem fognak tudni feketén munkát vállalni, de, teszem hozzá, valódi, értelmes munkát keresni sem. Ezek után felmerül, hogy inkább megéri majd távol maradni az állam által kínált „segítségtől”, elesni mindenfajta állami támogatástól és feketén dolgozni. Ez ellen úgy védekezik a kormány, hogy létre kíván hozni egy olyan egységes, a taj szám alapján működő nyilvántartási rendszert, amely összekapcsolja a munkaügyi központokat, az önkormányzatokat és minden egyéb érintett szervezetet. Ebbe a rendszerbe mindenki belekerülne, aki valaha munkanélküli-ellátásban részesült.
Mi több, a törvénytervezet szerint a szociális munkás és a kliens viszonyába is betekintést kíván nyerni a belügy. Ha a szociális munkás netán cinkosa lenne (mint ahogy sokszor cinkosa) a munkanélkülinek abban, hogy az feketén dolgozzon (más lehetőség híján), akkor ennek az idillnek immár vége. Pintér szeme mindent lát. Már csak az a kérdés, hogy miként élnek meg majd tömegek havi 30-40 ezer forintból, a feketemunka nyújtotta némi keresetkiegészítés nélkül. Elhagyják az országot? Betörnek szomszédhoz és a boltba? Éhséglázadások lesznek? Valószínűleg mindez együtt.
A tervezet arról is gondoskodni kíván, hogy a henyélők végre otthonaikat is rendbe tegyék. A szociális törvény módosításával felhatalmazza az önkormányzatokat arra, hogy rendeletet alkossanak arról, a segélyezettnek pontosan miként és mennyi idő alatt kell rendbe tennie a kertjét, udvarát. Ha ezt nem teszi meg, kíméletlenül el kell venni a munkanélkülitől a támogatást. Nemcsak a munka, de a magánélet frontján is teljesíteni kell tehát a kormányzati elvárásokat ahhoz, hogy a munkanélküli állami támogatáshoz jusson. Annak idején a szociális nővérek feladata volt, hogy megtanítsák a ház asszonyát a helyes főzési szokásokra és a keresztény szellemben való gyermeknevelésre. Ha valaki nem követte tanácsaikat, eleshetett az ONCSA támogatásától. Manapság a szociális munkások feladata lesz ugyanez. Már látjuk is magunk előtt az Orbán-kormány által elképzelt ideális proletárcsaládot: míg apu stadiont épít (hogy ott majd az izmos és szép, szerencsésebb férfitársak rúghassák a labdát), addig anyu a kertet rakja rendbe, vagy (egy szinttel feljebb) a munka nélküli anyatársakat ellenőrzi, hogy rendben megfésülték és iskolába indították-e a gyerekeket, és kimosták-e már a függönyt.