Az optimális valutaövezetek elmélete Robert Mundell 1961-es munkájával indult el. A fő kérdés az volt, hogy milyen jellemzők tesznek alkalmassá egy bizonyos földrajzi egységet közös pénz használatára. Másképp megközelítve: mikor optimális a közös monetáris politikából adódó költségek és hasznok aránya? A hasznok főleg mikroszinten keletkeznek, hiszen az árfolyamkockázat megszűnése csökkenti a tranzakciós költségeket, elősegíti az országok közti kereskedelmet, és az árak könnyebb összehasonlíthatósága révén növeli a piac működésének hatékonyságát. A költségek ezzel szemben makroszinten jelentkeznek: az önálló monetáris politika feladásával fontos stabilizációs eszközről mond le a valutaövezethez csatlakozó terület. Egy aszimmetrikus sokkot (amely csak az adott területet érinti, az övezet többi részét nem) ugyanis már nem tud alacsony kamatokkal vagy gyengébb nominális árfolyammal kezelni. A kereslet növeléséhez például gyengíteni kellene a reálárfolyamot, de mivel a nominális árfolyam fix, ennek az árak csökkenésén keresztül kell végbemennie, ami fájdalmas, hosszú munkanélküliséget igénylő folyamat.

Mundell szerint a fenti makroköltségek akkor a legalacsonyabbak, ha az aszimmetrikus sokkok valószínűsége kicsi, azaz harmonizáltak a valutaövezet országainak gazdasági ciklusai. Ennek hiányában a rugalmas és mobil tőke- és munkaerőpiac helyettesítheti a nominális árfolyamot mint alkalmazkodási csatornát. Az aszimmetrikus sokk által sújtott területről ilyenkor könnyen átáramlik a tőke és a munkaerő a kisebb sokkot kapott területekre, helyreállítva így az egyensúlyt.

A sokkot kezelő következő eszköz a fiskális politika lehet: a költségvetés a sokk által sújtott területre máshonnan csoportosít át forrásokat. Más kutatók a sokkok szimmetrikus jellege mellett az optimális valutaövezet több más jellemzőjét is leírták, melyek közé tartoznak a hasonló inflációs ráták, a pénzügyi integráció, a nagyfokú nyitottság és a kereskedelmi szerkezet hasonlósága. A lényeg dióhéjban az, hogy hasonló gazdaságok osztozzanak közös monetáris politikán, különben az nem lesz optimális számukra.

Hogyan áll Európa ezen a téren? Bár az eredmények kedvezőek az inflációs differencia, a harmonizált üzleti ciklusok, a tőkemobilitás, a pénzügyi integráció mélysége vagy a kereskedelmi nyitottság és integráció területén, két nagyon fontos hiányosság továbbra is megakadályozza, hogy az eurózónát olyan optimális valutaövezetnek nyilvánítsuk, mint amilyen például az Egyesült Államok: a munkaerő-mobilitás és a fiskális transzferek hiánya.

A munkaerő-mobilitás hiányában nagy szerepet játszik a kontinens nyelvi és kulturális sokszínűsége, ami miatt nem költözik olyan könnyen egy munkás Olaszországból Hollandiába, mint mondjuk Nevadából Kaliforniába. Jelentős fejlődés ezen a téren csak igen hosszú folyamat eredményeként képzelhető el, a közeljövőben semmiképp.

Ami a fiskális transzfereket illeti, az Egyesült Államok nagy szövetségi költségvetésével szemben az EU központi büdzséje kisebb, mint a GDP százaléka. Mondhatnánk azonban, hogy az egyes tagállamok önálló fiskális politikái is kezelhetnék az esetleges aszimmetrikus sokkokat, bármiféle transzfer nélkül. Így gondolták az euró megalkotói is.

A történeti tapasztalatok azt mutatják, hogy egy sikeres monetáris unió fegyelmezett fiskális politikákat követel. Ezért írták alá ez euró megalkotásakor a Stabilitási és növekedési paktumot, mely a nemzeti fiskális politikákat korlátok közé kívánta szorítani a maximum 3 százalékos GDP-arányos deficit és 60 százalékos államadósság keretében. A Stabilitási és növekedési paktum azonban jelen adósságválság során látványos kudarcot vallott: hitelesség és hatásos szankciók kikényszerítése hiányában a szabályokat szinte senki nem tartotta be.

Ezenkívül a pénzügyi válság méretei amúgy is egy jóval nagyobb volumenű fiskális választ igényeltek, mint amit a paktum rugalmasságot célzó ága lehetővé tett volna. A mediterrán országok így hatalmas államadósságot halmoztak fel. Ebben nemcsak az egész uniót sújtó 2008–2009-es recesszió játszott szerepet, hanem a krónikusan alacsony termelékenység, a munkaerőköltségek nagyobb növekedése (például a németekével összevetve) és ezek eredőjeként a versenyképesség drasztikus romlása, amit a valutaunió keretei között már nem lehetett kezelni a nominális árfolyam gyengítésével. Rugalmas munkaerőpiac hiányában ezek az országok már nem tudták helyreállítani versenyképességüket, ami lassú növekedéshez, növekvő munkanélküliséghez és csökkenő adóbevételekhez, növekvő eladósodáshoz vezetett. Az eladósodást a mediterrán országok számára túl alacsony közös eurókamatok is ösztönözték, és ez a hitelbőség nagyban hozzájárult például a spanyol építőipari lufi felfúvódásához is.

A kialakult helyzetben Görögországnak (és a többi mediterrán államnak is) a belső leértékelés és a strukturális reformok fájdalmas útját kell majd bejárnia a versenyképesség visszaszerzéséhez, mert ez euró elhagyása nem reális opció. Ráadásul a gazdagabb északi államok kénytelenek lesznek elviselni valamiféle fiskális transzfert, hiszen Görögország már fizetésképtelen, és északi bankoknak tartozik. Valóban ilyen lenne egy optimális valutaövezet? Beleillenek a mediterrán államok az eurózónába?

Az Economist honlapján a hetekben erről zajlott le vita Hans-Olaf Henkel és Guy Verhofstadt közt. Henkel azt állítja, hogy ilyen diverz országokat nem lehet egy monetáris unióba kényszeríteni, mert a feszültségek időről időre a felszínre bukkannának, és a mostanihoz hasonló transzfereket igényelnének a gazdagabb országoktól a szegényebbek felé, mely felelőtlen költségvetési politikához vezet, és csak ellenséges hangulatot kelt Európa népei között. Elismerve, hogy a mediterrán országok kilépése pénzügyi káosszal járna, az északi államok kilépését javasolja. Verhofstadt szerint viszont az euró számtalan előnyt hozott az unió számára, és az integrációs folyamat végét jelentené a közös valuta fragmentálódása. Azt elismeri, hogy jelenlegi formájában nem fenntartható a valutaunió, ő azonban inkább az integráció mélyebbé tételével, egy fiskális transzferunió felé való elmozdulással orvosolná a problémát az Egyesült Államok mintájára. Az államközi transzferek okozta morális kockázat problémáját („arra játszanak, hogy úgyis kimentik őket”) a központi költségvetés orvosolná. A jövőbeli feszültségek csökkentése érdekében persze továbbra is szükségesek lennének a termelékenységnövelő strukturális reformok a mediterrán államokban.

A fiskális unió ötletét veti fel Paul De Grauwe is. Érvelése szerint az önbeteljesítő államadósság-válságok valószínűbbek egy monetáris unióban, mint egy saját adósságát elinflálni képes országban: ezt a korlátot látva a kötvénypiacok olyan magas kamatokat követelhetnek, amelyek végül tényleg adósságválsághoz vezetnek. A monetáris unió mély pénzügyi integrációja miatt ez azonban kollektív probléma, így szükségessé teszi a többi országból érkező transzfert. Az ehhez szükséges központi eurózóna-szintű költségvetés viszont a tagállamok fiskális szuverenitásának nagyfokú feladását és egy sokkal szorosabb politikai uniót feltételez, melyre egyelőre láthatóan nincs meg a politikai akarat az EU-ban.

De Grauwe addig is kisebb lépéseket javasol ebbe az irányba: lényegében az IMF európai megfelelője, az EFSF (2013-tól ESM), a tagország által közösen garantált pénzalap segítséget nyújthat a bajba jutott államoknak. Egy másik javaslat a tagállamok által közösen kibocsátott és közösen garantált eurókötvények. A morális kockázat megelőzésére megfelelő ösztönzőkkel lehet ellátni a rendszert: minden állam csak saját GDP-jének 60 százalékáig vehetne részt a közös kötvénykibocsátásban („kék kötvények”), ezenfelül csak saját kontóra bocsáthatna ki úgynevezett „piros kötvényeket” feltehetőleg magasabb kamatok mellett, ami a túlzott eladósodás ellen hatna. A tagállamok divergenciájának elkerülése érdekében pedig a gazdaságpolitikák harmonizációja is elengedhetetlen.

Európának be kell látnia, hogy a monetáris unió csak a tagországok kölcsönös támogatása és kontrollja mellett tud sikeresen működni. A monetáris unió kollektív cselekvési problémákat teremt, és akár tetszik, akár nem, a tagországoknak néha ki kell segíteniük egymást. Az ehhez szükséges fiskális és politikai unió egyelőre politikailag nem megvalósítható, az EU állampolgáraiból egyelőre hiányzik az a közös európai identitástudat, ami lehetővé tenné a nemzeti szuverenitás ilyen fokú feladását. Ha azonban Európa komolyan gondolja az integrációt, akkor hosszú távon elkerülhetetlen lesz a fiskális unió és ezzel a nemzetek közti szolidaritás növekedése: ahogy egy budapesti elfogadja, hogy részben az ő adójából finanszírozzák Borsodban a munkanélküli-segélyeket, úgy ez a szolidaritás a német adófizető és a görög nyugdíjas közt is meg kell hogy teremtődjön. Enélkül az eurózóna törékeny építmény marad, és előbb-utóbb visszafordulunk az integráció útján. Remélem, hogy nem így lesz.