Az október 9-i választások legfőbb belpolitikai kérdése az, hogy a szmolenszki tragédia után bekövetkezett nemzeti gyász, az előrehozott elnökválasztás, majd a tragédiával is szorosan összekapcsolódó éles politikai viták ellenére stabilizálódik-e a jelenlegi politikai leosztás, azaz marad-e továbbra is kormányon a Polgári Platform (PO) által vezetett jobbközép kormánykoalíció, vagy a konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) pártjának négy év után sikerül visszaszerezni a kormányrudat.

A Donald Tusk vezette kormánykoalíció arra a jelmondatra építi kampányát, hogy az országban – a világméretű gazdasági válság ellenére is – jól mennek a dolgok. Lengyelország gazdasági mutatói valóban azt mutatják, hogy az ország gazdasága egész Európához képest jól teljesített. A kormány által közzétett adatok szerint 2010-ben a bruttó hazai termékhez (GDP) mért államadósság aránya 53 százalék volt, amely bőven az uniós átlag alatt van. Ráadásul az augusztus végi adatok szerint a GDP – a várakozásokat felülmúlva – 4,3 százalékkal nőtt az idei második negyedévben az előző év hasonló időszakához viszonyítva, elsősorban a belső fogyasztásnak és a beruházásoknak köszönhetően. Kampányidőszakban ennél szebb ajándékot még Tusk sem álmodhatott magának. Az adatok hihetővé teszik a kormány választási kampányát, amely az ország infrastrukturális modernizációját hirdeti. Ezen a téren ugyan számos előrelépés történt az utóbbi négy évben, de súlyos elmaradások is vannak. Jelenleg 71 városban újítják fel a vasúti pályaudvarokat, és közel 1000 km vasúti sínt modernizáltak, ám az autópálya-építés terén óriási a lemaradás: ebben a kormányzati ciklusban mindössze 195 km-t adtak át a forgalom számára. Ráadásul jelentős időveszteséget okozott az is, hogy a kivitelezéssel megbízott kínai cégek nem fizettek lengyel alvállalkozóiknak, így azok felbontották a szerződéseket, az építkezések pedig hónapokra leálltak, sőt azután a kínai vállalkozók is nyomtalanul eltűntek. A közlekedés gyorsabbá tétele pedig sürgető feladat, hiszen a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság vészesen közeledik. A sportrendezvényre való felkészülés egyébként a beruházások arányát növeli a GDP növekedésében, és a stadionok építése jelentős munkaerőt is megmozgat.

A gazdasági mutatók javulásához azonban erősen vitatott gazdaságpolitikai döntések is hozzájárultak. A Tusk-kormány a költségvetés bevételi oldalát a privatizációs folyamat felgyorsításával igyekezett növelni: négy év alatt 802 állami tulajdont – köztük számos stratégiai energiacéget – adott magánkézbe, ami 30 milliárd złoty (nagyjából 6,5 milliárd euró) bevételt hozott. Az állami vagyon kiárusítását az ellenzék erősen kritizálta, de még a koalíción belül is feszültséget okozott.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének égető gazdasági problémák: a munkanélküliség – részben a nemzetközi válság miatt – a 2008-as 9,5 százalékról 12,3 százalékra ugrott. Vannak olyan régiók, például Łódź környéke vagy a délkeleti országrészek, ahol meglehetősen kilátástalan a munkanélküliek helyzete. Emellett a kormányzatnak, ígérete ellenére, nem sikerült hazacsábítania azt a több mint kétmillió lengyelt, akik Nyugat-Európában vállaltak munkát. A külföldi munkavállalásnak vannak ugyan rövid távú előnyei (például alacsonyabb a hazai munkanélküliség mutatója, illetve a családoknak hazaküldött pénz – ami tavaly 1,15 millió euró volt – növeli a fogyasztást, közvetve a GDP-t), de hosszú távon káros a nemzetgazdaságra. Egyfelől évről évre csökken a hazaküldött pénz mennyisége (ma már 15-20 százalékkal kevesebb, mint 3-4 évvel ezelőtt), másfelől 2 millió jól kereső állampolgár nem fizet sem adót, sem nyugdíjjárulékot. Márpedig a nyugdíjkassza Lengyelországban is forráshiánnyal küzd.

Mindezekkel együtt azonban meglehetősen biztosra vehető, hogy a PO megnyeri a választásokat. A kérdés inkább az, hogy képes lesz-e egyedül kormányozni, ha koalíciós társa, a Lengyel Néppárt (PSL) nem lépi át az 5 százalékos parlamenti küszöböt. Az augusztus végi felmérések átlaga alapján a PO 38 százalék körüli eredményre, a PSL pedig 5 százalékra számíthat. Ez elég lehet a parlamenti többséghez, ugyanis a lengyel választási rendszerben nincsenek egyéni jelöltek, és nincs országos lista sem. A jelöltek kizárólag kerületi listákról juthatnak a szejmbe, így az országos közvélemény-kutatások alapján nem lehet pontosan megmondani, hogy melyik párt mennyi képviselővel rendelkezik majd a 460 fős szejmben. A lengyel választási törvény szerint 41 kerületben, nagyságuktól függően, a D’Hondt-módszer alkalmazásával 7–19 mandátumot osztanak ki. Ezenfelül minden választónak van egy úgynevezett preferenciális szavazata, ami azt jelenti, hogy a szavazó az általa támogatott pártlistán szereplő jelöltek közül egy személyt külön megjelölhet. A mandátumkiosztáskor pedig figyelembe veszik a szavazók preferenciáit (nyílt listás rendszer). A szejm végleges összetételének megbecsüléséhez választókerületekre lebontott közvélemény-kutatási eredményekre volna szükség, amelyek összesítése azonban nem adhat pontos adatot. (A szenátusba egyéni mandátumokkal kerülnek a képviselők, de túlzott politikai jelentősége nincs a felsőháznak.)

A PO legnagyobb vetélytársa a szintén jobboldali, de retorikáját tekintve radikális nemzeti-keresztény és antikommunista Jog és Igazságosság (PiS) pártja. A lengyel baloldal vezetője által csak „Múlt és Szmolenszk”-nek nevezett párt (PiS = Przeszłość i Smoleńsk) kommunikációja az utóbbi egy évben valóban e két dologra koncentrált: a múlt embereinek elszámoltatására és a szmolenszki tragédia – szerintük máig tisztázatlan – körülményeinek kivizsgálását akadályozó Tusk-kormány felelősségre vonására. Testvére temetése, majd az elveszített elnökválasztás után Jarosław Kaczyński újra a régi, radikális arcát öltötte fel, s a kormányt szüntelenül vádolva azt sulykolja, hogy Szmolenszkben bűncselekmény történt.

A párt programja ugyan azt hangsúlyozza, hogy olyan modern nemzetként és szabad polgárok hazájaként képzeli el Lengyelországot, amely szolidáris a társadalom minden tagjával, és biztonságot teremt minden téren; de a párt nem törekszik arra, hogy adatokkal alátámasztott gazdasági fejlődési pályát vázoljon fel, 256 oldalas programjukban alig találni számokat. A zavaros és ellentmondásos program nem véletlen: szakértők szerint a gazdaságpolitika a párt leggyengébb pontja, ezért egyelőre elzárkóznak egy gazdasági témájú vitától a jelenlegi pénzügyminiszterrel.

A felmérések szerint a nagyjából 25 százalékra számító PiS továbbra is ellenzékben lesz. Úgy tűnik tehát, hogy a radikális retorika, a katolikus egyház és a Szolidaritás szakszervezet tagságának jelentős támogatása is kevés a többség megnyeréséhez. A választási térkép így minden bizonnyal a legutóbbi választások eredményeit követi majd: az egykoron felosztott ország Poroszországhoz tartozó része, illetve még néhány nagyváros (Varsó, Krakkó, Łódź) választópolgára a kormányra voksol, míg az egykori Kongresszusi Lengyelország a PiS-re.

Ahogy a fentiekből is kitűnik, Lengyelországban felborult a hagyományos bal-liberális-jobb pártpolitikai felosztás. A győzelemért ismét két erős jobboldali párt küzd egymással, és ideológiájuktól függetlenül középre szorulnak azok a kisebb támogatottságú pártok, amelyek esetleg a mérleg nyelvét játszhatják majd a kormányalakításkor. Ez azért alakulhatott így, mert a 2005-ben katasztrofális vereséget szenvedő Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) nem volt képes újra megszervezni magát. Grzegorz Napieralski pártjának legnagyobb problémája jelenleg is az önazonosság megtalálása. A hat esztendeje ellenzékben lévő pártnak számos szakadás, elvi és taktikai koalíció után sem sikerült megtalálnia a hangot a választókkal. Ráadásul a szakadások nemhogy segítettek volna egy ideológiailag egységes párt kialakulásában, hanem az erők szétforgácsolódásához vezettek. Jelenleg ideológiailag meglehetősen vegyes listákkal készülnek a választásokra. A jelöltek között vannak a 2004-ben alakult zöldek (Partia Zieloni 2004), a Baloldali Nők szervezetéhez tartozók, valamint feministák és szakszervezeti aktivisták. Liberális párt hiányában az SLD pályázik a liberális szavazók támogatására is, ezért kiáll a homoszexuálisok jogai, a mesterséges megtermékenyítés engedélyezése, valamint az állam és egyház szétválasztása mellett. Jelenleg a különböző felmérések 8 és 13 százalék közé teszik az SLD-t, vagyis a 15 százalék elérése jelentős siker lenne számukra.

A két jobboldali nagypárt versengésébe a hat éve vergődő baloldal nem tud beleszólni, ráadásul egyre inkább két tűz közé szorul. Egyszerre kell ugyanis ellenzéki pártként a kormányt kritizálnia és a radikális nemzeti-konzervatív PiS politikáját bírálnia. Ez természetesen nem mindig sikerül. Nehezíti a tisztánlátást, hogy alkalmanként rákényszerülnek arra, hogy a kormánnyal szemben a PiS-sel működjenek együtt (ilyen eset volt a lengyel médiahatóság irányítása az SLD–PiS ellenzéki „koalícióban”). Éppen ezért a sajtópletykák arról szólnak, hogy adott esetben még a meglehetősen bizarr PiS–SLD-koalíció is létrejöhet a választások után. Erre valójában csekély az esély, a két párt választói ezt nemigen tudnák feldolgozni. Reálisabb alternatíva, hogy az SLD a PSL kiesése esetén (vagy ahelyett) a PO koalíciós partnere legyen. Egy ilyen helyzet a párt súlyát megnövelhetné, és megmutathatná, hogy a párt fiatalabb politikusai milyen érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. A kormányban való részvétel mindenesetre esélyt jelenthetne a baloldal számára, hogy újra komoly, kormányképes erőként számoljanak velük, illetve hogy felépítsék magukat a 2015-ös választásokra.

Politikai földindulásra tehát nem számíthatunk az októberi választásokon. Egyrészt a hivatalban lévő kormány nem vétett komolyabb hibákat, és jelentős botrányokba sem keveredett. Másrészt a PiS gazdaságpolitikában nem tud olyan markáns és hiteles alternatívát felmutatni, hogy képes legyen maga mellé állítani a választók többségét. A radikális retorika egyelőre nem hoz több szavazatot. A PO megszorongatására akkor lehet esély, ha a részvétel nagyon alacsony lesz, amire egyébként a legújabb felmérések alapján számítani lehet. Az elmúlt időszakban egyetlen párt sem volt képes olyan mértékben megerősödni, hogy felborítsa a jelenlegi felállást. A lengyelek többsége vagy elégedett a jelenlegi kormánnyal, vagy elfordult a politikától, de a változást óhajtók kevesen vannak.