A Szép Szó első száma 1936. márciusában jelent meg. Ignotus Pál Vissza az értelemhez című beköszöntő írásában a folyóirat programjáról a következőket írta: “Mióta az új irracionalizmus közhellyé vált, a racionalizmus visszanyerte becsületét. A “reformer” a maga létével rehabilitálta az egykori “haladónak” - ha nem is az egyéniségét, de éppen az iskoláját. Rájöttünk, már akinek erre rá kellett jönnie, hogy a lapos értelmű szó még mindig értékesebb, mint a laposan értelmetlen. És hogy egy igazság nem válik sekélyessé attól, ha sekélyes gondolkodású emberek is vallják. Vállalni az igazi közhelyet és mégis különbözni attól, aki gépiesen kelepeli, ez értelmi és művészi bravúr lehet. Szembeszállni a közhellyel, csak mert közhely: meglehetősen olcsó dicsőség. A “reformeri” közhely-gyűjteménynek is legkisebb hibája, hogy tudálékos eszme-csiráztatók töméntelen sokasága élősködik rajta, Homais gyógyszerésztől lefelé és Zilahy Lajostól fölfelé. A csirában van a hiba: az antiliberális, antidemokratikus, antiracionalista indulatban.

A fiatal értelmiségi elit ezzel tisztában van. Aki érintkezik vele, tudja, hogy nincs amit éppen ez a fiatalság egységesebb lenézéssel emlegetne, mint a “Helyet az ifjúságnak!” riadóval kezdődő szólamtárat s az egész fasisztikus, korosztályharcos ideológiát, melynek egyetlen rendeltetése, hogy a fiatalságot rohamosztag-töltelékké gyúrja s kiirtsa belőle az egyéniséget, a szemlélődés bátorságát és szabadságát, a függetlenség akaratát, tehát mindazt, amiért fiatalnak lenni érdemes. A fiatalság – ismétlem, hogy az elitjéről beszélek – egy évvel ezelőtt még hajlott arra, hogy atyai rábeszélésre “fiatalos” legyen, ma csak hatalmi szóval kapható rá, vagy hivatal és kenyér reményében. A “reform” szót véletlenül sem ejti ki másként, mint macskakörömbe téve – kár a szóért, de ki tehet róla, hogy így elbántak vele? - s mind tudatosabban és elszántabban vállalja lélekben a humanizmust és racionalizmust, a liberalizmust és a demokráciát.”

Ignotus Pál várakozásai nem teljesültek, a folyóirat megindulása után két évvel a zsidótörvények sokakkal együtt őt és Fejtőt is elűzték az országból, a folyóiratot Gáspár Zoltán vitte tovább, de az 1939-es sajtószabályozás után már nem jelentethették meg, az utolsó lapszámát 1939 augusztusában adták ki.

A szemlélődés bátorsága és szabadsága a Szuverén szerkesztői számára is elsőrendű érték, ahogyan a közügyek ésszerű megvitathatósága is. Az még a jövő titka, hogy meddig lesz ezeknek az eszméknek mecénása, olvasója és szabadsága. Mi nem tehetünk mást, osztjuk a Szép Szó szerkesztőinek kincstári optimizmusát, és reménykedünk abban, hogy a sors kíméletesebb lesz hozzánk.

A következőben Fejtő Ferenc visszaemlékezését olvashatják a Szép Szó megalakulásáról, szerkesztőiről, munkatársairól. 

"József Attilánál jöttünk össze Ignotus Pállal, s hárman megállapodtunk abban, hogy elérkezett az ideje egy régi tervünk megvalósításának: független irodalmi és politikai folyóiratot alapítunk. De hát minek egy új folyóirat, amikor ott a Nyugat, A Toll, a Gondolat, a Korunk, a Válasz, a Szocializmus, s mi bármelyikbe írhatunk? Nos, az új folyóirat létrehozása elsősorban Attila óhaja volt, mivel az említett sajtóorgánumok közül egyikben sem érezte magát otthon, sem világnézeti szempontból, sem pedig mint költő. A Nyugatot olyan hivatalos apparátus tartotta kezében, amely elutasította őt, a Gondolat a kommunisták ellenőrzése alatt állt, a népiesek Válasza épp akkor egyfajta zűrzavaros, parasztimádó radikalizmus irányába indult el. József Attila mást akart, valamit, amit sajátjának mondhatott, olyan antifasiszta folyóiratot, amely megalkuvás nélkül síkra száll a humanista és demokratikus alapelvek mellett. Olyan házat akart, amelyben ő az úr. Világnézetileg már közel került ahhoz az állásponthoz, amelyet Wilhelm Reich foglalt el akkoriban, arról álmodozott, hogy megteremti Hegel, Marx és Freud szintézisét. Ignotus Pál pedig, hármunk közül a legharcosabb, olyan orgánumot akart, amelynek hasábjain hajthatatlanul folytathatja küzdelmét a liberalizmusért.

Eldöntöttük tehát, hogy folyóiratot indítunk, most már csak pénzt kellett szerezni, kiadót, és címet kellett találni. Beszéltünk Hatvany Lajossal, aki hajlandó volt erkölcsileg támogatni minket, jóllehet nem hitt a vállalkozás sikerében. Ami pedig a finanszírozást illeti, úgy gondolta, máris túl sok a kötelezettsége, azt tanácsolta tehát, forduljunk unokatestvéréhez, báró Hatvany Bertalanhoz.
- A te humanista marxizmussal kapcslatos elgondolásaid nagyon megnyerték Berci tetszését – mondta -, és biztos vagyok benne, hogy megnyitja a pénztárcáját, ha látja, hogy ott vagy Attila és Ignotus Pali mellett.

Attila felkereste kiadóját, Cserépfalvi Imrét, ezt az alacsony termetű, élénk szellemű, haladó világnézetű férfit, aki küldetésnek tekintette a könyvkiadást, és üzletemberként is megállta a helyét. Mindkét lépésünk eredményesnek bizonyult, úgyhogy a legközelebbi találkozón már öten vettünk részt. Cserépfalvi vállalta a nyomdaköltségeket, a terjesztést, továbbá azt, hogy irodahelyiséget és szerkesztőségi titkárt bocsát a rendelkezésünkre, Berci bácsi pedig kész volt fedezni a szerkesztéssel és a különben szerény honoráriumokkal járó költségeket.

Nem volt könnyű egyezségre jutnunk a címet illetően: “Nehéz idők?” “Európa”? “A mai világ”? “Urbs”? “Kommentár”? Végül Attilának támadt egy ötlete, amelyhez váltig ragaszkodott, legyen a cím Szép Szó, amely nemcsak a szép szavakat jelenti, hanem a rábeszélést, a meggyőzést is, szemben a kényszerrel és az erőszakkal. Ignotus meg én úgy éreztük, hogy baj, ha egy lapcím magyarázatra szorul, úgyhogy elleneztük Attila elképzelését. Attila szeretett játszani, s javasolta, bízzuk a dolgot a véletlenre: írjuk föl a szóba jöhető címeket egy-egy papírlapra, dobjuk be a cédulákat egy kalapba, és húzzunk sorsot. Ebben maradtunk. Ekkor lépett be a helyiségbe Gyergyai Albert, irodalomkritikus és műfordító, akkoriban az Eötvös-kollégium franciatanára. Megkértük, húzzon ki egy cédulát. Megtette. Attila nyert. A sors a Szép Szó mellett döntött. Megállapítottuk, hogy végeredményben nem is rossz cím. Jóval később huncut képpel bevallotta,hogy - csalt. Mindegyik cetlire ugyanazt a címet írta fel, azt, hogy Szép Szó.

Így született meg a folyóiratunk, amely kispéldányszáma ellenére – 700-800 előfizetői példány és 1200-1500 példány a vásárlóknak – bevonult a történelembe, vagy legalábbis az irodalomtörténetbe, mégpedig hála a kitűnő hazai és külföldi szerzők írásainak. (...)
Költészetben József Attila volt a lobogónk, a folyóirat politikáját viszont Ignotus Pál határozta meg. A jó felépítésű, férfias, sportos alkatú Pali arca és mosolya szellemességről árulkodott, harcos természetű volt, bátor erkölcsileg és fizikailag. Ő volt kis csapatunkban a nagy “charmeur”. Egyszer nyíltan megkérdeztem tőle, hogy sikerül neki annyi csinos nőt levenni a lábáról.
Nagyon egyszerűen – válaszolta. - Mindig őszintén udvarolok. Őszintén szerelmes vagyok, és az ilyesminek nehéz ellenállni.

Ami azt illeti, mi, a barátai se igen tudtunk ellenállni Pali “charme”-jának. (...) Páratlanul kitűnő társalgó volt Ignotus Pali, harapósan polemizált. (...) A második világháborút (...) Angliában élte át: dolgozott a BBC-nek, mukatársa volt a New Statesmen and Nationnek, a Times Literary Supplementnek és egyik tevékeny tagja a Károlyi Mihály vezette londoni magyar demokratikus mozgalomnak. A háború után a magyar szociáldemokraták, az 1945-ben alakult kormánykoalíció tagjai a londoni magyar követség sajtóattaséjává neveztették ki, körülbelül akkor, amikor én lettem a párizsi magyar követség sajtóirodájának igazgatója. 1949 nyarán Ignotus óvatlanul, figyelmeztetéseink ellenére – az időközben kommunista állammá lett Magyarország ekkor már elkezdte a Tito-ellenes boszorkányüldözést, s a Rajk-perre készült – repülőgépre ült, hogy Budapesten meglátogassa súlyos beteg édesapját. Meggyőződése szerint a tisztogatás csak az elhajló kommunistákat érinti, de nem terjed ki a magafajta nem kommunista, de lojális értelmiségiekre. Részt vett édesapja nagy, nemzeti temetésén, de rögtön utána letartóztatták, és “mint az Intelligence Service zsoldjában álló kémet” elítélték. Hét esztendőt töltött börtönben.

Mecénásunk, Hatvany Bertalan báró olyan volt, mint egy testes kínai mandarin. Az ázsiai kultúrákra szakosodott orientalista – több ízben járt Ázsiában – nemcsak pénzzel támogatta a Szép Szót (évi háromezer pengővel), hanem azzal is, hogy szerényen részt vett szerkesztőségi értékezleteinken, amelyeket olykor-olykor az ő palotájában tartottunk. Akkoriban jelent meg Ázsia lelke című könyve, amelyről József Attila baráti hangú, de szigorú kritikát közölt a Szép Szó 1936. márciusi számában: sajnálja – írta -, hogy a szerző az ázsiai vallások és ideológiák értelmezésében nem alkalmazta a történelmi materializmus módszerét. (...)
A Szép Szó arculatát kialakító többi munkatárs közül a következőket említem: Horváth Tibor, Németh Andor, K. Havas Géza, Gáspár Zoltán.

Horváth Tibor fiatal orientalista és régész volt, a népvándorlás korára szakosodott. Folyékonyan beszélt kínaiul és japánul. A játékos szellemű fiatalember lebilincselő tanulmányt írt Árpád fejedelemről, Pannónia meghódítójáról: a magyar államalapítás félelmetes harcosait olyan nomádoknak ábrázolta, akik fontosabbnak tartották a Bizánccal és a perzsákkal folytatott kereskedést, mint az itáliai inváziókat, amelyek során egészen Toulouse-ig eljutottak. Deheroizáló és kihívó, provokatív arckép volt ez: a tanulmány megírása idején ugyanis a “törzsökös” magyarok lenézték, megvetették a kereskedelmet. Horváth a háború éveit Japánban töltötte, hazatérése után a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója lett. Útban hazafelé megállt Párizsban, és találkoztunk: meglepetésemre marxistának vallotta magát, pedig liberális, agnosztikus gondolkodásúnak ismertem azelőtt.

K. Havas Gézával régi ismerősök voltunk. Nagykanizsán született ő is, de két-három évvel korábban, mint én. A cigányképű fiú kiváló tanuló volt, de kicsapták a gimnáziumból, mert gyakran látogatta a helybeli bordélyházakat. Esete botrányt kavart, s Havas-pártiakra és Havas-ellenesekre osztotta a város közvéleményét. Budapesten 1929-ben futottunk össze, engem, a tájékozatlan vidékit ő ismertetett meg a főváros kortárs irodalmával: Máraival, Zsolt Bélával. Rendkívül művelt ember volt. A vele folytatott beszélgetések során az a gyötrelmes érzés fogta el a vitapartnerét, hogy Havas a világon mindent olvasott. A marxizmussal való futó kaland után Géza Henry George amerikai publicista apostolává szegődött. A föld államosítását követelő georgizmusnak, ennek az ultraliberális, majdnem anarchista tanításnak volt néhány híve a budapesti egyetemen, Havas mindenesetre alkalmas platformnak tartotta a jobb- és baloldal tekintályeinek, a népieseknek és a marxistáknak a megtámadására. 1944-ben behívták munkaszolgálatra. Örkény István elképzelése szerint Havas társalgási modorban megkérdezte az egyik keretlegénytől:

- Uram, mi a véleménye Hölderlinről?

- Kicsodáról? - förmedt rá az őr.

- Hát Rilkéről? - folytatta Havas.

Az őr elvörösödött dühében: rájött, hogy a fogoly gúnyt űz belőle, és azon nyomban agyonlőtte. K. Havas Géza sok érdekfeszítő közgazdasági és politikai tanulmányt hagyott az utókorra, amelyek újrakiadásra várnak.

A szerkesztőbizottság tagja volt Gáspár Zoltán is, azután, hogy Ignotus Pali, Hatvany Berci és jómagam az emigrációt választottuk, ő irányította a folyóiratot, egészen az 1939-ben bekövetkezett betiltásig. Szegeden született, szegény sorsú családban. Radnóti Miklóssal, Budai Györggyel, Ortutay Gyulával együtt a “szegedi fiatalok” csoportjába tartozott, ő volt a csoport egyetlen olyan politikai gondolkodója, aki formátumban Bibóhoz hasonlítható. Egy nap cikket kaptunk tőle, amely olyan fokú érettségről tanúskodott, hogy mielőbb meg akartuk ismerni a szerzőt. Demokratikus meggyőződésű, harcos szellemű fiatalembernek bizonyult, ritka volt az ilyen az akkori Magyarországon. Hatvany Berci vitt le bennünket autóján Szegedre, Gáspárral az egyetemi könyvtárban találkoztunk, ott dolgozott. A kedves, szerény fiúból sugárzott a tisztesség, a becsületesség, és egyébként is nyilvánvalóan többre volt hivatott, mint egy vidéki egyetem tanársegési állására. Azonnal szerződtettük. A Szép Szóban később megjelent tanulmányai is mintaszerűek, gyűjteményes kötetbe illőek voltak. Amikor 1938-ban Párizsba távoztunk, neki engedtük át műteremlakásunkat. Ma is őrzöm néhány Párizsba küldött érdekes levelét, amelyben a magyarországi helyzet alakulásáról tájékoztatott. Budapest rettentő ostroma alatt egykori házunk pincéjében morzsolta napjait. Amikor elcsitultak a harcok – ő azt remélte végleg – kiment, hogy vizet hozzon egy beteg embernek. Egy orosz katona nácinak vélte, és lelőtte.

Folyóiratunk munkatársai közül Remenyik Zsigmond volt talán a legszínesebb egyéniség. Földbirtokos fiaként Dormándon született (akárcsak Dormándi László konyvkiadó barátunk), ifjan elment Latin-Amerikába kalandot keresni, és első regényeit spanyolul írta.
Chilei, majd perui tartózkodás után házaló volt Paraguayban, majd boy egy szállodában Buenos Airesben, Argentína fővárosában. Aztán bálnavadászatra adta a fejét, később csendőr, majd favágó, pásztor és vadász lett a Falkland-szigeteken, Patagóniában, Bolíviában. Csempészettel is foglalkozott egy ideig, s egy bárban zongorázott. Mindenütt a kalandos életet hajszolta, no meg az irodalmat. Chilében huszonkét esztendősen aláírta a Rosa Nautica avantgárd kiáltványt, a chilei Valparaisóban, 1927-ben megjelentette a La tentación de los asesinos című könyvét, Peruban pedig a Las tres tragidias del lampero hallucinado című szürrealista regényt. 1928-ban tért vissza Budapestre, több regényt írt Swift modorában, és tejcsarnokot igazgatott Budapest egyik külvárosában. Jómagam 1931-ben ismerkedtem meg vele, illegális nyomdászunknál, a mindig barátságos, mosolygós Müller Lajosnál. (...)

Csoportunk doyenje, akit mindnyájan tiszteltünk, Németh Andor volt. Jó barátja, Déry Tibor találóan jellemezte őt, amikor azt mondta: andor olvasónak ihletettebb, mint írónak. Valóban, Németh Andor az olvasást művészi szintre emelte. Ő ismertette meg velünk Kafkát és Heideggert. (...) Németh Andort nemigen érdekelték a lét viszontagságaien helyzethez tudott alkalmazkodni. Mindennel megalkudott, feltéve, ha ki tudta elégíteni tudásszomját. Mindig azt mondta, hogy ifjúságának legszebb éveit a noir-moutier-i internálótáborban töltötte, melynek 1914-től és 1918-ig volt a foglya. A hadüzenet ugyanis Franciaországban érte, s mint ellenséges idegent őrizetbe vették. (...) Németh a táborból főként az ott olvasott könyvek emlékét hozta magával, vagyis egy egész könyvtárét. Kiszabadulása után Bécsbe költözött, s a magyar forradalmak leverése után emigrált baloldali értelmiségiek népes csapatához csatlakozott. Megjegyzendő, hogy semmi nyomós oka nem volt rá, hogy ne menjen haza, hiszen nem vett, nem vehetett részt sem az 1918. októberi, sem pedig az 1919. márciusi forradalomban. De azért villámokat szórt a Bécsi Magyar Újság hasábjain a Horthy-rendszerre, és támadta Hatvany Lajost, aki egy liberálisabb magyar emigráns lapot támogatott. Az egymással hadilábon álló két tömörülés tagjai ugyanabba a bécsi kávéházba jártak a Kärtnerstrassén. (...)
Legjobb barátja Koestler Arthur volt, aki gyengéden, szinte atyai módon szerette őt. 1938-39-ben sokszor találkoztunk Párizsban, míg aztán Koestlert internálták, mint ellenséges külföldit. A háború után Koestler mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját a hazatérésről. Németh azonban nem hallgatott rá. Túlságosan öregnek és fáradtnak érezte magát a franciaországi újrakezdéshez. Budapesten barátai, akik ekkor még a hatalom részesei voltak, rábízták a Csillag című folyóirat szerkesztését, mégpedig a kommunisták beleegyezésével. Aztán jött a szocialista realizmus korszaka, amelyben nem volt már helye Németh Andor kifinomult, eklektikus szellemének. Legközelebbi barátai hallották a megjegyzéseket, amelyeket az 1949. évi Rajk-per rádióközvetítéséhez fűzött: kezében volt az 1936-os Buharin-per jegyzőkönyve, és annak alapján előre megmondta, hogyan alakul a vádlottak önostorozó, “spontán vallomása” a bíróság előtt. Szóval nem hagyta magát becsapni. Néhány évvel később, pontosabban 1953 novemberében szívrohamban meghalt.

Horváth Tibor, K. Havas Géza, Gáspár Zoltán, Remenyik Zsigmond, Németh Andor – megannyi jó kvalitású ember. Most, hogy ötven esztendő elmúltával lapozgatom a folyóiratunkat, meg kell állapítanom, hogy magas színvonalú és időszerű volt az a harminc-egynéhány szám, amit meg tudtunk jelentetni, és hogy ez a kommunisták által 1945 után betiltott sajtóorgánum kétségtelenül része annak az Atlantisnak, amelyet a mai magyar fiatalok meglepődve és elragadtatva fedeznek fel. Én úgyszólván kivirágoztam a Szép Szó szabad és színes közegében. A Szép Szó nem egyszerűen folyóirat volt, hanem állandó ösztönzést adó baráti közösség. (...)"

In: Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig Párizstól Budapestig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2007, 166-176.