Az amerikai politikai válság okait kutatók között egyre többen vannak, akik a kampány- és pártfinanszírozás, valamint a lobbizás megengedő szabályait teszik felelőssé a krízisért. A magánérdeket szimbolizáló „pénz” és a közérdeket szolgálni hivatott „politika” mindig is kéz a kézben járt Amerikában. Eisenhower elnök 1961-es búcsúbeszédében felhívta az utókor figyelmét az akkor (és azóta is?) legerősebb és ellenállhatatlannak tetsző katonai-ipari érdekcsoport növekvő politikai befolyására. Eisenhower szerint a külső nyomás tudatosítása és korlátozása nélkül a demokratikus eljárások e különleges érdekcsoportok rabjaivá válnak. Tény, hogy az amerikai katonai kiadások hidegháborún innen és túl folyamatosan növekedtek, és a katonai lobbi jóformán csak azt nem ér el, amit nem akar.

Elemzők szerint ma a különleges érdekcsoportok befolyása soha nem látott mértékben van jelen az amerikai politikában. Nem túlzás azt állítani, hogy a magánérdek és a közérdek egymáshoz való viszonya, kölcsönössége évszázadok óta kiemelt témát szolgáltat a társadalomtudományok számára. Leegyszerűsítő és veszélyes a kettő végletes szembeállítása, de az biztos, hogy a demokratikus döntéshozatal nem feltétlenül jár jól, ha a nép képviselői anyagilag túlságosan függnek azoktól a cégektől, korporációktól, szakszervezetektől, amelyekre vonatkozóan meghatározó döntéseket hoznak.

Amerikában a probléma ma elsősorban jogi jellegű: nem csupán az illegális, akár bűncselekményi szintet is elérő praktikák, hanem a legális tevékenységek is nem kívánt eredményekkel járnak. Lawrence Lessig, a Harvard Egyetem jogász professzora a mai kampányfinanszírozási és lobbiszabályokat „intézményi korrupcióként” azonosítja. A politikai tisztségre jelöltek hivatali idejük nagy részét nem a hivatásukkal, hanem kampánypénzgyűjtéssel, lobbisták érdekeinek keresésével töltik. (A politikai kampányok költségvetéseiben súlyos tétel a magánadakozás.)

Lessig felhívja a figyelmet arra, hogy a kongresszusi képviselők nem csak hivatali idejüket töltik pénzgyűjtéssel, nagy részük politikától való visszavonulását követően hivatalos lobbistaként folytatja karrierjét. A komoly befolyásolóképességgel bíró nagy gazdasági érdekcsoportok a különböző cégek, gazdasági, szakmai kamarák, szakszervezetek, amelyek például az Obama-kormány reformtörvényeinek megakadályozására vagy támogatására több mint 20 millió dollárt költöttek puszta lobbizás címszóval. Jelenleg a politikusok képtelenek lennének nélkülük a választási kampány (és általában a politika) finanszírozására.

Így viszont marad „a perverz egyenlet”: a köztisztségre vágyó vagy az újraválasztásra hajtó politikus a választók meggyőzése érdekében pénzt kell gyűjtsön azoktól, akiktől többek közt adót próbál kifacsarni, vagy akinek a gazdasági helyzetét kívánja megszabályozni. Nyilván nem segítette a pénzügyi szektor válság előtti hatékony szabályozását a bankok és pénzügyi szolgáltatók kampánytámogatói szerepe. És egy újabb példa: az idei adósságplafon-válság alkalmával liberális kommentátorok felvetették, hogy vajon Scott Brown szenátor valóban az általa képviselt massachusettsi választók érdekeit tartja-e szem előtt, amikor – számos republikánus párttársához hasonlóan – a társadalombiztosítás büdzséjének megnyesése mellett ugyanolyan hevesen érvelt, mint az olajcégek adóterheinek növelésével szemben – amelyek történetesen Brown hűséges kampányszponzorai.

Vajon Amerika valaha meg tudja-e oldani e problémát? Egy nyomós érv szól amellett, hogy idővel a pénz és a politika viszonyát rendezni fogják: ez pedig a nyilvánosság. Amerika ugyanis minden rossz kampányszabályozás ellenére abban biztosan a nyugati világ élén jár, hogy a támogatások útjai többé-kevésbé átláthatóak. A nyilvánosságot megkövetelő előírások lehetővé teszik, hogy a technológia segítségével egyszerű módon összekapcsolják az egyes politikusok támogatói listáját és a politikus döntéseinek irányát. (Milyen hasznos volna tudni Magyarországon, hogy a dohánylobbi hogyan és miként képes milliárdokról szóló döntéseket befolyásolni.) Így könnyen követhetővé válik, hogy kit, mikor, ki támogat, és következtetni lehet arra, hogy a támogatási pénzek milyen hatással voltak a képviselő döntéseire.

Persze a szkeptikusok megjegyezhetik, hogy egy politikus kampánydonorának személyéből nem következnek egyenesen a politikus későbbi döntései. Ebben lehet némi igazság, bár az amerikai közvélemény-kutatások ennek ellenkezőjét támasztják alá. Az amerikai lakosság nagy többsége szerint a különleges érdekcsoportok bármikor meghatározóan képesek befolyásolni a politikai döntéseket. Nem is csoda, hogy a jelenlegi kongresszus a valaha volt legnépszerűtlenebb, amelynél – Lessig példájával élve – még a függetlenségi háború idején a brit korona is népszerűbb volt.

Sajnos a szövetségi legfelső bíróság új keletű gyakorlata megnehezíti a reformot. A kampányfinanszírozás „magánadakozásokra” épülő rendszerének reformja elé – amely óhatatlanul a magándonorok körének, illetve szerepének valamilyen korlátozását jelentené – jókora jogi akadályt görgetett a bíróság konzervatív többsége. Egy tavalyi döntés felülírt egy majd százéves joggyakorlatot. Az elhíresült Citizens United-döntés a szólásszabadság jogának védelmi körébe vonta a jogi személyek kampányadakozásait, érvénytelenítve ezzel azt a korábban elfogadott tételt, mely szerint a kampányra fordított magánpénzeknek ferdítő hatásuk lehet a politikai döntéshozatalra, ezért azok korlátozása megengedhető. A többségi döntés szerint ugyanis egy véleményt formáló polgár szólása és egy korporáció kampánydonációja azonos jogi védelmet élvez.

A bíróság egy idei döntésében ismét jelezte, hogy ahol jogi előírás közpénz bevonásával próbálja ellensúlyozni a magánpénzek és -érdekek súlyát, ott a szabálynak igazolnia kell, hogy kényszerítő indok vezetett a szólásszabadság korlátozására. Ezek a döntések alapjaiban kérdőjelezik meg a sokak által támogatott államilag kiegyenlített kampányfinanszírozási megoldást. Emiatt a mozgalmi szerepet is vállaló Lessig és szervezete, a beszédes nevű Fix Congress First egészen odáig elmegy, hogy az alkotmány által lehetővé tett, ám eddig sohasem alkalmazott populáris alkotmánykiegészítési konvenciót szorgalmaz, hogy visszaszorítsa a magánpénzeket a kampányokban.

De valóban ekkora volna a baj? Ma még nem látható, hogy a magánpénzeknek az amerikai demokráciára gyakorolt korrozív hatása kártékonyabb-e, vagy például az irracionális, de nagy befolyású médiumok (mint például a Fox News), amelyek eleve a pártszélsőségek felé tolják a politikát. A Lessig-féle olvasattal szemben, mely szerint a bajok okozója a magánérdeknek a politikában való kontrollálatlan befolyása, felhozható, hogy kis túlzással másról sem szólt az elmúlt száz év, mint arról, hogy miként egyeztethető össze a magánérdek és a közérdek többek közt a választási eljárásban. „Amerika évszázadának” nagy részében léteztek a magánérdekek befolyását kontrolláló szabályok, ezért nehéz amellett érvelni, hogy a kampány- és lobbiszabályozás reformja minden bajt orvosolna.

Érdemes inkább a több sebből vérző választási rendszer bajaival együtt értelmezni a kampánypénzek problémáját. Az USA-ban a választások ma egyrészt számos helyen „biztonságos” képviselői helyekért zajlanak, ahol valójában nincs szükség arra, hogy a jelöltek megküzdjenek a választók szavazataiért – amit például egyenlőtlen körzetkijelöléssel érnek el. Másrészt az alkotmányban foglalt rotációs szabályok miatt kétévente képviselői választásokat tartanak, ami gyakorlatilag állandó választási kampányidőszakot jelent. Ezért nehezen képzelhető el, hogy a politikusok idejük nagy részét nem újraválasztásuk biztosításával, hanem kizárólag a köz szolgálatával töltik.

Mindehhez még hozzátehetjük, hogy az előválasztási rendszer (melyben a képviselőjelölteket kiválasztják) szabályai a jobb- és a baloldal szélsőségeseit erősítik. Ennek ékes példája a minapi republikánus iowai előválasztás, ahol az a demagóg Michele Bachmann triumfált, aki nem emelte volna fel az adósságplafont, hanem hagyta volna bedőlni a szövetségi kormányt. Ha számba vesszük a választási rendszer e defektusait és a pénznek a politikában játszott valóban kiábrándító hatását, akkor egy lépéssel beljebb vagyunk, hogy megértsük, mi is történik manapság Washingtonban.