Veszélyes játékba kezdett a kormány, amikor gazdaságpolitikáját – elsősorban az egykulcsos adó tűzön-vízen át történő védelmével – a hazai fogyasztás felpörgetésére alapozta. Bár gyakorlatilag a kezdetektől fogva számos bírálat fogalmazódott meg ezzel az irányvonallal szemben, egy érve mégiscsak lehetett a kormánynak. Alighanem úgy gondolta, hogy kétharmados győzelme képes lesz arra, hogy bizalmat ébresszen az emberekben, és elhitesse velük: a politikai berendezkedés olyannyira stabil, hogy bátran fogyaszthatnak. Más szóval azt hitte, hogy meggyőző legitimitását készpénzre válthatja, és a hozzá politikai értelemben lojális választópolgárokat gazdasági döntéseikben is motiválni tudja.

A fogyasztási mutatókból azonban mára egyértelműen látszik, hogy ebben a kérdésben a kormányzat elszámolta magát. Az a politikai stabilitás, amit az olyan „tabudöntőnek” mondott, ám valójában aggasztó intézkedések, mint az Alkotmánybíróság korlátozása vagy a médiatörvény elfogadása, egyébként is aláástak, úgy tűnik, egyáltalán nem járt automatikusan a gazdasági stabilitásba vetett bizalom növekedésével és a fogyasztás ebből fakadó emelkedésével.

Ez valójában cseppet sem meglepő. A gazdasági döntések látszólag függetlenek a belpolitikai preferenciáktól. A fogyasztási stratégiákat meghatározó képlet sokkal bonyolultabb annál a kormány által feltételezett összefüggésnél, miszerint a politikai bizalomra alapozható a fogyasztás növekedése. Azt ugyanis, ha korábban nem is, az ingatlanpiaci válság alatt gyorsan megtanulták az emberek, hogy ha világgazdasági nehézségek adódnak, akkor egy magát bármilyen erősnek mondó állam sem tudja megvédeni őket. Minthogy az európai és világgazdasági hírek mind a mai napig meglehetősen nyugtalanítóak, így igazából semmi okuk a polgároknak arra, hogy újra bízni kezdjenek a hosszú távú konjunktúrában, és bátran fogyasszanak.

Ezt be nem látva, továbbra is kitartani amellett, hogy pusztán politikai erő felmutatásával és jövedelemnövelő intézkedésekkel kicsikarható a gazdasági stabilitásba vetett bizalom, nem csupán téves helyzetértékelés, hanem súlyos politikai felelőtlenség is. Ahogyan az a devizahitelek előtörlesztésével kapcsolatos intézkedésekből látszik, a kormány e tekintetben messzemenőkig elmarasztalható.

A devizahitelesek megsegítése természetesen kiemelten fontos feladata a mindenkori kormánynak, figyelembe véve az érintettek széles körét és a probléma súlyosságát. Úgy tűnik azonban, hogy a mostani intézkedéseket elsősorban nem a szolidaritás szempontjai motiválták. Az, hogy főként a devizahitelesek tehetősebb rétegeit igyekszik tehermentesíteni a kormány, arra utal, hogy továbbra is az egykulcsos adót is motiváló gazdaságpolitikai paradigma keretei között marad. Amíg viszont a világgazdasági válsághangulat nem múlik, aligha lesz Magyarországon olyan – különösen a kormányzat gazdaságpolitikai célcsoportját alkotó, az átlagnál nemzetközileg tájékozottabb rétegben –, aki pusztán az erőfitogtató hazai gazdaságpolitika hatására bízni és fogyasztani kezdene.

Miközben a kormány ragaszkodik eredeti gazdaságpolitikájához és kormányzási stílusához, különösen kockázatos lépéseket is felvállal. Ezek a lépések pedig éppen az olyannyira áhított, a politikain túlmutató gazdasági bizalom kialakulása ellen hatnak. Hiába minden görcsös – közvetlen gazdasági támogatás és az erő kommunikációjának formáját öltő – igyekezet, a kormány nem fogja tudni „ráerőltetni” a gazdaságba vetett bizalmat a polgárokra, úgy, hogy közben a gazdaság egészét kockáztatja.

Azáltal pedig, hogy az egész gazdaság sorsát kockára teszi, messze túllép a választói felhatalmazás által kijelölt mozgásterén. A helyzet által megkívánt flexibilitás és saját stratégiájának újragondolása helyett a rugalmatlanság olyan fokáról tesz tanúbizonyságot, ami már a politikai legitimitását is veszélyezteti. Ez pedig az eredeti vállalkozás egészét aláássa: politikai bizalom híján a fogyasztásnövekedésre alapozott gazdaságpolitika sem védhető semmilyen érvvel.

A saját maga által kijelölt kényszerpályán való továbbhaladást erőltetve a kormány nem csupán önmagát, de az egész országot lehetetlen helyzetbe sodorja. Abban, hogy elveit újragondolja, és esetleges tévedéseit nyilvánosan beismeri, az eddigi tapasztalatok alapján egyre kevésbé bízhatunk. Az egyetlen kérdés így az marad, hogy képesek lesznek-e az állampolgárok megfékezni az általuk megválasztott, ám a „közakarattal” kapcsolatát alighanem elvesztő „Leviatánt”.