Az Egyesült Államokban már napi szinten is követhetőek a bizalomban beállt változások a Gallup gazdasági bizalmi indexe segítségével. A Gallup-index élesen visszaesett július első hete és augusztus első hete között, amikor az amerikai politikai vezetők kétségeket ébresztettek azzal kapcsolatban, hogy meg tudják emelni az adósságplafont, és elkerülhetővé válik az államcsőd augusztus másodikán. Ez az ügy mindennap sajtótéma volt. Végül augusztus másodika csőd nélkül telt el, de három nappal később, pénteken a Standard and Poor’s leminősítette a hosszú távú amerikai államadósságot AAA kategóriából AA+ kategóriába. A következő hétfőn közel 7 százalékot esett a Standard and Poor’s 500 tőzsdeindex.

Úgy tűnik, hogy a megalázó csőd veszélyét felvető politikai patthelyzet olyan benyomást keltett, mintha Amerika a valóban a szakadék szélén tántorgó európai országokra hasonlítana. Európa története Amerika történetévé vált.

A bizalomban történő változások éppen ilyen történetekre épülnek, mert az emberi elme nagyon fogékony ezekre a narratívákra, különösen ha nem csak arctalan folyamatokat tartalmaznak. Az esetleges amerikai államcsőd története pontosan ilyen narratívát jelent, mert összefügg Amerika büszkeségével, törékeny globális dominanciájával és politikai problémáival.

Ráadásul ez a történet valószínűleg sokkal nagyobb hatású, mint a pénzügyi válság leginkább meghatározó pillanata, a Lehman Brothers 2008-as csődje. A Gallup gazdasági bizalmi indexe 2011 júliusában élesebben esett vissza, mint 2008-ban, bár idáig nem süllyedt olyan mélyre, mint akkor.

Jelenleg a legtöbb bizalmi index olyan felmérésekre épül, amelyek arra kérik az embereket, hogy ítéljék meg a gazdaság helyzetét az adott időpontban vagy a valamikori közeljövőben. George Gallup, a közvélemény-kutatások módszertanának úttörője és a Gallup-felmérés atyja már a nagy gazdasági világválság végén, 1938-ban kidolgozott egy bizalmi indexet, amikor azt kérdezte az amerikaiaktól: „Mit gondol, jobb vagy rosszabb lesz a gazdaság helyzete 6 hónap múlva?” Az eredményeket úgy értelmezte, hogy a „lakosság optimizmusát” és azt a „nem kézzelfogható lelki attitűdöt” mutatják, „amely a gazdasági tevékenység heti ingadozásának egyik alapvető meghatározója”.

Nem valószínű azonban, hogy az emberek bizalmában (abban a fajta bizalomban, amely befolyásolja a fogyasztási és beruházási hajlandóságot) bekövetkező nagy változásokat ilyen rövid távra vonatkozó várakozások határoznák meg.

Amikor George Gallup erről írt – majdnem kilenc évvel a világválság kezdete után –, elterjedt volt egyfajta hiábavalóság-érzés: az a gondolat, hogy a magas munkanélküliség korszaka sohasem ér véget. Ez a benyomás valószínűleg sokkal inkább visszavetette a fogyasztást és a beruházást, mint a következő hat hónappal kapcsolatos várakozások, hiszen a fogyasztók vásárlási hajlandóságát jobban meghatározza az általános helyzetük, mint az, hogy kicsit javulni fog-e a gazdasági helyzet rövid távon. A vállalkozások is olyankor hajlandóak új dolgozókat felvenni vagy bővíteni tevékenységüket, ha optimistán ítélik meg a hosszabb távú kilátásaikat.

George Katona a Michigani Egyetemen dolgozta ki az 1950-es évek elején az amerikai fogyasztói hangulatfelmérést, amely jelenleg a Thomson Reuters–University of Michigan fogyasztói felméréseként ismert. Ez egy olyan figyelemre méltó kérdést tartalmazott, amely a fogyasztók zsigeri félelmeire kérdezett rá meglehetősen hosszú, ötéves távon: „Előretekintve mit gondol valószínűbbnek: az ország egészét tekintve folyamatosan jó gazdasági helyzet jellemzi majd a következő öt évet, vagy inkább magas munkanélküliségre és válságra lehet számítani, esetleg valami másra?” Ezt a kérdést általában nem emelik ki, pedig éppen arra kérdez rá, amit tudni akarunk: hosszabb távon milyen mély aggodalmak és félelmek gátolhatják az embereket abban, hogy pénzt költsenek. A kérdésre adott válaszok segíthetnek minket a jövőbeli fejlemények pontosabb előrejelzésében.

Júliusban és augusztusban a kérdésre adott válaszok a visszaesésekre jellemző szinteken voltak, a belőlük képzett index a legalacsonyabb szinten járt a nyolcvanas évek elejének az olajválság által előidézett „nagy recessziója” óta. Legmagasabb értékét, 135-öt 2000-ben, az ezredfordulót jellemző tőzsdei buborék közepén érte el. 2011 májusára 88-ra esett vissza. Szeptemberben, csupán négy hónappal később, 48-ra csökkent. Ez a visszaesés sokkal nagyobb, mint amit az általános fogyasztói bizalmi indexek mutatnak. Az index az évtized nagy részében csökkent a hitel által generált túlzott expanzió végének közeledtével, majd a hitelválság alatt felgyorsult ez a csökkenés.

Ezeknek a fogyasztói válaszoknak az időbeli alakulása azt mutatja, hogy az átlagember szintjén a gazdasági helyzettel kapcsolatos várakozások szorosan összekapcsolódnak a túlzott eladósodásról, a kormányzati és egyéni felelősségvállalás csökkenéséről és a dolgok irányításunk alóli kikerüléséről szóló történetekkel. A bizalom ilyen jellegű visszaesése évekig is eltarthat.

Ezzel együtt a gazdasági helyzetet sohasem lehet hagyományos statisztikai eszközökkel tökéletesen elemezni, mert nagy hatást gyakorolhat rá valami, amit ezek a modellek nem tudnak figyelembe venni: ha valahogy lecserélődik a történet – jelenleg a kezelhetetlen eladósodás sztorija – egy pozitívabb kicsengésű narratívára.