Létezik egy fogalom az Egyesült Államok bírósági gyakorlatában az állami szabadságkorlátozás határainak megjelölélésére. Ez az undue burden tesztje, mely szerint a szabályok és intézkedések nem okozhatnak túlzott, aránytalan, indokolatlan terhet a polgárok számára. Ha a közhatalmi beavatkozás eléri ezt a szintet, akkor a bíróság megtiltja. Az európai alapjogi bíráskodásban az arányosság követelménye jelenít meg hasonló elvárást: a zavarmentes magánszférát és a közügyekben való részvételt biztosító jogokat sújtó korlátozás csak olyan mértékű lehet, amely egy demokratikus társadalomban feltétlenül szükséges hasonló jogok védelme vagy legitim közcélok érvényesítése érdekében.

Nálunk az alkotmánybírósági és ombudsmani gyakorlat honosította meg az említett kategóriákat. Már 1990 elején, az Alkotmánybíróság második határozatában megfogalmazta Sólyom László (akkor még egyéni véleményként), hogy egy alapvető jog korlátozása csak a végső, kivételes eszköz lehet az állam számára, és ekkor sem okozhat az elérni kívánt célhoz képest aránytalan vagy egyébként elviselhetetlen terhet a személyeknek. Nem sokkal később a testület már egyhangúlag azt képviselte, hogy az alapvető jogokat és szabadságokat egyebek mellett az különbözteti meg a törvényes jogok sokaságától, hogy az előbbieket az állam nem korlátozhatja aránytalanul. Az undue burden olvasható például a lelkiismereti szabadságról szóló precedensben. A szülő nem kényszeríthető arra, hogy világnézeti meggyőződésével ellentétes iskolába járassa gyermekét, és a semleges iskola választása nem okozhat aránytalan terhet a család számára – deklarálták a bírák, majd hozzátették: „Bármely meggyőződéssel is semleges iskolába járni sokkal kisebb lelkiismereti terhet jelent (ha teher egyáltalán), mint eltérő, sőt ellentétes elkötelezettségűbe. Azok számára tehát, akik nem kívánnak egy adott elkötelezettségű iskolába járni, az államnak (...) ténylegesen lehetővé kell tennie semleges állami iskola igénybevételét.”

Kell-e bizonygatni, hogy ma a túlzott teher, az aránytalan szabadságkorlátozás korszakában vagyunk? Munkanélküliek kényszerű és megalázó közmunkája, hajléktalanok rendőri begyűjtése és kiközösítése, kormányzati pártolók nélküli egyházak jogfosztása, a közoktatás etatista és vallási orientációjú átszervezése, bírói döntés nélküli szabadságelvonás kiszélesítése, politikai véleménynyilvánítás tereinek szűkítése, kulturális és tudományos autonómiák felszámolása, magántulajdonba tartozó nyugdíjszámlák megkurtítása – mind olyan, a szuverén lapjain is elemzett kormányzati intézkedés és politika, mely aránytalan mértékben csorbít alapvető jogokat.

Természetesen nem lehet azt állítani, hogy ilyesmi csak 2010-től fordul elő. Az elmúlt két évtized minden telén fagytak meg hajléktalanok, és az is megtörtént, hogy valaki éhen halt az egészségügyi ellátók gondatlansága miatt. A segélyezettek megbélyegzése és anyagi forrásainak szűkítése jó pár éve kezdődött szélsőjobbos önkormányzatokban, mire a balliberális kormányzat az ötletek átvételével próbálta kifogni a szelet a rasszizmus dagadó vitorlájából. A történelmi egyházak korábban is igényt formáltak speciális kedvezményekre, és Horn Gyula kormányfő személyében pártfogót találtak, aki a vatikáni megállapodással rögzített egyes privilégiumokat. A politikai szólásszabadság és a médiapluralizmus terén is emlékezhetünk justizmordok sokaságára, ráadásul olykor a bíróságok is partnerként viselkedtek. A demokratikus jogállam egyik szégyenfoltja volt, hogy a kereskedelmi tévék beindításakor a médiahatóság – feltehetően a parlamenti jobb- és baloldal inspirálására – törvénysértések sokaságával kigolyózta a legjobb pályázatot benyújtó Írisz tévét, a Legfelsőbb Bíróság meg csak asszisztált ehhez. A szólásszabadság sok-sok sérelme közül most hadd említsem csak az Orbán család vagyoni gyarapodásával (a bánya- és a szőlőügy) foglalkozó cikkek nyomán született ítéleteket, melyekből sugárzott az elfogultság. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Tibetért tüntetni kívánóknak és sok más csoportosulásnak nemcsak a mostani rendőrséggel gyűlt meg a bajuk, hanem a korábbi hatóságokkal is. Mindezek tetejébe azt is be kell látni, hogy – az ártatlan áldozatok nagy száma, a fellépés aránytalanságának mértéke és a kormányzat utólagos ügykezelése miatt – a 2006-os rendőri brutalitássorozat volt a legsúlyosabb alapjogi sérelem a rendszerváltás óta, annak ellenére, hogy illegális és erőszakos szélsőjobbos megmozdulások generálták az eseményeket.

Az elmúlt korszak negatívumai ellenére úgy vélem, a korábbi és a mostani alapjogsértések összehasonlítása nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Jelenleg nem csupán azt tapasztaljuk, hogy rövid idő alatt, széles tömegeket érintően és koncentráltan követik egymást a magánszféra és a közélet szabadságát korlátozó döntések. Szerintem azt is mondhatjuk, hogy minőségileg más a jelenség karaktere: 1990 és 2010 között az alkotmányos demokrácia magyarországi intézményeinek diszfunkcionális működése miatt következett be az alapjogi sérelmek zöme. 2010 óta viszont az elhatalmasodó politikai berendezkedés definitív jellemzője, hogy mind többek számára elviselhetetlenné válnak a terhek.

Az alkotmányos demokrácia ideáit a legszerencsésebb államokban is tökéletlenül valósítják meg a létező intézmények. A mi rendszerünk meg – szociológiai, történeti és politikai kulturális okok miatt – hovatovább tökéletessé fejlesztette a tökéletlenséget, annyira rosszul teljesített. Mégsem lehetett megalapozottan állítani azt, hogy az aránytalan alapjogi sérelmek szükségszerű következményei voltak a kormányzati működésnek, mert a többségi politikát féken tartotta a józan ész, a mindenkor ellensúlyt jelentő parlamenti ellenzék és az alkotmányos kontrollt végző intézmények. Akármilyen ítéleteket hoztak olykor a bíróságok, és akármekkorát hibázott néha az Alkotmánybíróság, nem volt ok azt állítani, hogy nincs pártatlan és független igazságszolgáltatás.

A mostani rezsimben viszont Orbán politikai víziójából és rendszerének logikájából fakad, amit tapasztalunk. Az intézményi korlátok lebontása, a vezető tisztségviselők lecserélése, illetve megregulázása, a megfélemlítés különféle eszközeinek alkalmazása együttesen azt eredményezi, hogy az aránytalan jogkorlátozás lett a fő szabály, és az alapjogok súlyához igazodó beavatkozás a kivétel. Manapság nem az a különleges eset, ha az előkészítés során és a törvényhozási vitában elhanyagolják az eljárási szabályokat, hanem az, ha a szabályozás érintettjei, az ellenzéki pártok és a nyilvánosság más szereplői érdemi lehetőséget kapnak a koncepciók megismerésére és megvitatására. Ma nem azon lepődhetünk meg, ha az Alkotmánybíróság vagy az ombudsman tétlenkedik vagy melléfog, hanem azon, ha aránytalan szabadságkorlátozást állapít meg.
Továbbá nincs mit csodálkozni azon, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben legutóbb olyan jogászokat is alkotmánybírává választottak, akiket az intézmény elkötelezett ellenzőiként tarthatunk számon. Az pedig komoly aggodalomra ad okot, hogy a szellemi csúszós lejtőre tévedt Pokol Béla nézetei közelebb kerülhetnek fajvédő ideológiákhoz, mint a demokratikus alapértékekhez.

A rendszer alapjogsértő természetéről szóló hipotézist támogatja, hogy az új alaptörvény tükrözi a hétköznapi jelenségeket. Tévedés azt gondolni, hogy az alaptörvény csak szimbolikus valami, amelynek nincs sok köze a mindennapi életünkhöz. A kétarcú normaszöveg ugyan elismeri a sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogokat és a modern alkotmányosság más alapértékeit, de közben megnyitja az utat az illegitim jogkorlátozások előtt. A kényszerelvű közmunkaprogram, a szociális ellátások megvonása, a szabadságelvonás eljárási és tartalmi akadályainak csökkentése, a visszamenőleges hatályú jogalkotás, a valláserkölcsi alapú közoktatás közös jellemzője, hogy kifejezett vagy implicit módon utal rájuk az alaptörvény.

Tehát deklarációk és tettek együtt jelzik, hogy az Orbán-rezsimben a súlyos, szabadságkorlátozással járó terhek nem elkerülhetetlen kivételek, hanem a rendszer fenntartásához szükséges attribútumok. Ám könnyen lehet, hogy a mérlegelésből kimaradt egy fontos tényező. Van úgy, hogy egy elviselhetetlen teher képes agyonnyomni egy embert, megnyomorítani többeket, de egy kritikus tömegnél már megváltoznak az erőviszonyok, és az emberek le tudják vetni magukról a koloncot.