Az egyháztörvény a korábbi szabályozáshoz képest azokat az egyházakat is kedvezőtlenebb, kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza, akiket látványosan és diszkriminatívan kiemel. Ez szükségszerű következménye annak, hogy a jogállamiság követelményeit, valamint számos emberi jogi normát sértő szabályozás tág teret biztosít az önkényes jogalkalmazásnak, lényegében megfosztva az egyházakat attól az autonómiától, amit létrehozni és védelmezni volna hivatott. A törvény számos rendelkezése (például az egyházi státusz elvesztésének lehetősége) szűkíti az elismert egyházak mozgásterét, fokozottabb igazodásra készteti őket, átpolitizálja működésüket.

Mindez arra is késztethetné az egyházakat, hogy hevesen tiltakozzanak. Csakhogy ehhez háttérbe kellene szorítaniuk a pénzügyi támogatás formájában, az oktatás terén és a szociális ellátórendszerben való jóval hangsúlyosabb jelenlét ígéretében manifesztálódó „előnyök” miatti örömüket. Így kérdéses, hogy a demokratikus értékek védelméhez kapcsolódó és a hitelveik részét képező szolidaritás eszméjén alapuló „elvi megfontolásokon” túllépő egyházak mostantól milyen alapon formálnak jogot arra, hogy a társadalom tagjai számára az erkölcsről értekezzenek.

A mély hallgatás pillanata a megmaradó egyházak morális megsemmisülésével egyenlő. Tévedés volna azt hinni, hogy ennek nem lesznek következményei, nem vezet majd a vallási ügyekben jórészt közömbös szélesebb társadalmi rétegek még erőteljesebb elidegenítéséhez. Könnyen meglehet, hogy azok, akiknek meggyőződésévé vált, hogy az egyházakat is csupán az erőforrásokhoz való hozzájutás és saját pozicionálásuk motiválja, csak ideig-óráig fogják eltűrni, hogy gyermekeiket esetleg ebben a szellemben neveljék a fősodorhoz tartozó egyházak által fenntartott, túlburjánzásnak induló és egyre „elitistább” szemléletű iskolákban. Ezen nem enyhít a hittan vagy a miselátogatás kötelezővé tétele, sőt hosszú távon lényegesen ronthatja a privilegizált egyházak pozícióit. Az egyházakkal szembeni bizalmatlanságot csak erősíti a hatalom retorikája, mely az új szabályozást a „bizniszegyházak” felszámolásának igényéhez köti, a bizniszegyházak létét és kártékony voltát bizonygatva. Ez a retorika a valóban hitéleti tevékenységet végző és a társadalom számára komoly értékű szolgálatot nyújtó vallási közösségek százait sikeresen összemosta a tényleg létező „bizniszegyházakkal”.

Úgy tűnik, hogy az egyházi státuszukat januárban elveszítők aligha számíthatnak majd szövetségesként a most privilegizált egyházakra, hacsak azok nem változtatnak gyökeresen hozzáállásukon. A mai napig válasz nélkül maradó nyílt levél, melyet Wildmann János, az Egyházfórum folyóirat főszerkesztője címzett a római katolikus, az evangélikus és a református egyház püspökeinek, találóan jegyzi meg: „Amennyiben […] valahol súlyosan sérül az erkölcsi rend, a társadalmi igazságosság, az emberi jogok és egyéb értékek, akkor az egyházi vezetőknek az általuk betöltött hivatal súlyánál fogva nemcsak lehetőségük, de kötelességük is, hogy állást foglaljanak. Különösen igaz ez abban az esetben, amikor a politikai közszereplők a vallásokkal és az egyházakkal ideológiai, politikai alapon visszaélnek.”

Ezzel szemben még a hozsannázók között kivételnek számító Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is védelmébe vette a törvényt, mint a szükségszerű rendcsinálás eszközét, igaz, „nem szerencsésnek” minősítve annak egyes rendelkezéseit. Megállapítja ugyan, hogy a törvény kapcsán volt egy kis „lapítás”, és „valóban a szolidaritás gesztusát kellene gyakorolni”, de nehezen tudja elképzelni, hogy például a katolikusok a Hit Gyülekezetével együtt szólaljanak fel bármilyen kérdésben, a fő felelősség pedig – úgy véli – a politikusokat terheli.

Kevésbé szorulnak magyarázatra az egyháztörvény által ellehetetlenített vallási közösségek indokai a tiltakozásra. Mégis azt látjuk, hogy ez a tiltakozás sokkal gyengébb a vártnál. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség által az interneten útjára bocsátott tiltakozáshoz, mely A vallás szabadságáért címet viseli, eddig valamivel több mint 6100 fő csatlakozott. A támogatók közé tartozó Dés László „irtóztató visszalépésnek”, „kétségbeejtőnek” nevezte, hogy már hatezernyi aláírásnak is örülni kell, miközben a Zöld Pardon bezárása miatt kibocsátott tiltakozó petícióhoz több mint százezren adták a nevüket. A szám valóban elgondolkodtató, még ha a jelen helyzetben – figyelembe véve a magyar társadalom apátiáját, megfélemlítettségét – nem is annyira kevés. Úgy tűnik, mintha a kérdés magukat az érintetteket sem mozgatta volna meg. Vajon miért?

A megszűnéssel, ellehetetlenüléssel fenyegetett egyházak szélesebb körű összefogása nyilvánvalóan várat magára. Ennek indokai sokrétűek. Többségük a zavarodottság, értetlenség, útkeresés nehéz pillanatait éli, bár vannak – csekély számban – olyan közösségek is, amelyek teológiai alapon kénytelenek elutasítani a többiekkel való bármilyen közös fellépést vagy a politikai szerepvállalást. A vallási közösségek erősen megosztottak, akár egy-egy közösségen belül is. Van, amelyik kivárásra játszik, és van, amelyik minden követ megmozgat a státusz megszerzéséért vagy a jogszabály módosításáért. A túlélési stratégiák is változóak: a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközeitől a nyílt tiltakozáson át a törleszkedésig terjednek. A csaknem kétezer fős, Magyarországon több mint száz éve jelen lévő Magyarországi Metodista Egyház szuperintendense azt nyilatkozta, hogy „az új jogszabályt” fontosnak és szükségesnek tartja, mert „kiszűri a bizniszegyházakat”, majd rögvest tárgyalásokat kezdeményezett az illetékes államtitkárral.

Persze vannak, akik nyíltan fellépnek az új szabályozás ellen. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) elnöke virrasztást szervezett 2011. július 28–29-én a vallásszabadság védelmében. Augusztusban megalakult – többek között – a Védjük meg a vallásszabadságot Facebook-csoport, melynek célja, hogy a vonatkozó cikkek, írások és elkészült beadványok közzétételével, megosztásával segítse a tájékozódást, a részvételt ebben a küzdelemben. Ebbe a körbe tartozik a már említett aláírásgyűjtés a vallásszabadság védelmében, melyet a tiltakozók addig kívánnak folytatni, amíg el nem érik a céljukat.

Az egyházi státuszukat elveszítő, aláíró egyházak egységes nyilatkozata, valamint alkotmányossági felülvizsgálati kérelme című tiltakozó memorandumot számos protestáns szabadegyház (köztük az Aratás Teljes Evangéliumi Keresztény Egyház, a Budapesti Autonóm Gyülekezet, a Jézus Minden Nemzetért Közösség, a Keresztény Egyházak Szövetsége, az Evangéliumi Szolnoki Gyülekezet Egyház, valamint a MET) képviselője fogalmazta meg 2011. augusztus 11-én, amit aztán elküldtek a kormánynak, az Országgyűlés képviselőinek, a köztársasági elnöknek, valamint az Alkotmánybíróságnak. Iványi Gábor nyílt levélben fordult Navracsics Tibor miniszterelnök-helyetteshez, kezdeményezve a törvény sürgős módosítását és felszólítva őt, hogy biztosítsa „az egyházi státusszal folyamatosan és jogszerűen rendelkező közösségek” törvényes működését. Hasonlóképpen a Pedagógusok Szakszervezete is a törvény megsemmisítését kérő beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. 2011. szeptember 29-én pedig a MET, a Budapesti Autonóm Gyülekezet, az Aratás Teljes Evangéliumi Keresztény Egyház, valamint más vallási közösségek képviselői és egyes magánszemélyek is útjára bocsátották alkotmánybírósági beadványukat az alkotmányellenesség és annak kimondását kérve, hogy a törvény nem léphet hatályba. Ahogyan az aznapi sajtótájékoztatón elhangzott, az érintettek – bár bíznak abban, hogy a kérdés hazai fórumokon rendezhető – elszántak, és jogaik védelmében készek a strasbourgi bírósághoz fordulni.

A privilegizált egyházakkal szemben ezeknek a kis szabadegyházaknak lehet némi esélyük arra, hogy a társadalom szélesebb rétegeit maguk mellé állítsák. Olyan vallási közösségekről van szó, melyek sokszor vagy éppen kizárólag a társadalom legelesettebb rétegei között teljesítenek szolgálatot, teljesítményük ezen a téren felülmúlja a most kiemelt egyházakét. Nem a hittan kötelezővé tételében bíznak, hanem a keresztényi alapelvek gyakorlatban történő képviseletében.