Az alkotmányjog tankönyvek népszerű fordulata, hogy „a kormányzat ellenőrzése a parlament önálló funkciója”. A kormány parlament előtti felelőssége lényegében ezt valósítja meg. „A folyamatos parlamenti ellenőrzés iránytűje a megadott bizalom és a parlamenti által elfogadott kormányprogram.” A parlamenti ellenőrzésnek ez a felfogása azonban nem pontos.

Az, hogy a parlamenti többség megszavazza a kormányprogramot, nemcsak amiatt lehet jelentős, mert a kormányzat parlamenti ellenőrzésének hivatkozási alapja lehet, hanem azért is, mert megteremti a demokratikus felhatalmazással rendelkező parlamentáris kormányzás lehetőségét. Ahogyan azt a nemrég a Verfassungsblog szerzői gárdájához csatlakozó berlini közjogász, Christoph Möllers, egyik új bejegyzésében is kihangsúlyozta: „A parlamentáris kormányzati rendszerekben nincs hatalommegosztás a kormányzati frakció és a kormányzat apparátusa között.” Az általánosan elterjedt nézetekkel szemben az, hogy a parlament választja a miniszterelnököt, elsősorban azt jelenti, hogy a parlamenti többség kormányoz, ergo a frakció is a kormányzat része. A többségi frakció és a minisztériumi adminisztráció együttműködése a parlamentáris kormányzás alapja. A minisztréiumi törvényelőkészítő munkának és a minisztériumi adminisztráció politizálódásának is ez az együttműködés ad értelmet.

Ha a fentiek fényében olvassuk újra Pokorni hozzászólását, akkor talán megérthetjük a miniszterelnök indulatos reakcióit. „A probléma a tervezettel az, hogy ez pusztán egymondatos deklaráció, nem fejti ki a részleteit, pedig általában a részletekben lakik a lényeg vagy sok esetben az ördög, márpedig itt, ahol nagyon fontos pénzről, nagyon sok pénzről van szó, érdemes ezt pontosítani ebben a tervezetben, és ilyen javaslatokat tenni is fogunk. (...) A törpe, kis önkormányzatok gondjait tapasztaltuk meg eddig, de gondoljunk arra, hogy jó-e, ha mindent egy nagy államigazgatással, egy nagy bürokráciával a kormányhivatalokon keresztül akarunk megoldani, miközben egyébként léteznek jó iskolafenntartó önkormányzataink. Miért tennénk ezt? Tehát fontos kérdés az alapstruktúrát érintő kérdés. (...) Ha valami mögé nem teszek pénzt, időt, energiát, munkát, hanem azt gondolom, hogy pusztán egy paragrafus erejével majd megteremtem - a paragrafus ingyen van -, annyit is ér. Ebbe energiát kell tenni, és én ezt hiányolom ebből a tervezetből. És szomorúan látom, hogy már tolja el magától a kritikák vagy a nehézségek miatt az államtitkárság ezt a hallatlan fontos dolgot.”

Finoman fogalmazva sem a harmonikus együttműködés jelei ezek. Arról tanúskodnak, hogy a frakció egy meghatározó politikusa szerint a kormányzati adminisztráció nem végzett jó munkát, és arról, hogy a közigazgatás átalakításának alapvető kérdéseiben nincs egyetértés. A hosszú előkészületek dacára az adminisztrációnak nem sikerült egy olyan törvényjavaslatot készítenie, amely mögé a frakció nyugodt lelkiismerettel megadná a politikai támogatást. Értsd: a demokratikus legitimációt. A kormány és a többségi frakció közötti harsány viták a kormányzati együttműködés válságát jelzik, és nem a parlamentáris ellenőrzés megnyilvánulásait.

A válság másik jele, hogy annak ellenére, hogy a többségi frakció rendszeresen vitába keveredik a kormánnyal, a kormány irányváltásának semmi esélye, a kormányfő erősebb a frakciónál. Ez azonban nem feltétlen kell, hogy így maradjon.

A kormányzat demokratikus mandátuma, és ereje ugyanis a frakcióban van. Amennyiben a frakció ennek az erőnek nem tud érvényt szerezni, és újra és újra nyilvános vereséget szenved a kormánytól, rendszeresen meghátrál, a hangoztatott véleménye ellenére szavaz meg törvényeket, az a kétharmad dacára a kormányzás demokratikus deficitjét is jelenti. S ez egyre nyilvánvalóbbá fog válni a Fidesz frakción belül is. Vajon arra kaptak felhatalmazást, hogy jobb belátásuk ellenére mindig a kormányfő és a kisebbik kormánypárt akarata szerint nyomják meg a gombot? Vajon mikor ébred rá saját erejére a frakció? Meddig tudja Lázár biztosítani a frakcióban az Orbán iránti lojalitást, ha a választópolgárok a kormány politkájaként továbbra is csak a kereszténydemokraták kulturális térítőmunkáját és Matolcsy láthatatlan gazdasági sikereit tudják beazonosítani. A Hoffmann-Pokorni vita kimenetele tehát arra is választ fog adni, hogy van-e tényleges súlya a többségi parlamenti frakciónak? Meddig kompenzálja ezt a súlytalanságot Orbán személyes varázsa és a növekvő képviselői fizetés?