Tölgyessy Péter a Történelemtanárok Egyletének rendezvényén elmondott valóban tanítani való előadásában a mai politikai kultúra egyik legfontosabb forrásaként nevezte meg a parlamentarizmus politikai váltógazdaság nélküli hagyományát. A parlamentarizmusnak mint a közügyek nyilvános megvitatásának vannak tradíciói Magyarországon, de a politikai váltógazdaságnak nincs. Hiányzik az a politikai kultúra, amelyik a politikai felelősség viselésének szokásairól is szólna. Nem vigasztaló, hogy ez a hiány magyar “sajátosság”. A “politikai váltógazdaság nélküli parlamentarizmus” kultúrája tette ugyanis egyre békétlenebbé a közelmúlt hatalomváltásait, és az Orbán-rezsim erődemonstrációja is ennek a terméke.

A XIX. században parlamentarizmusnak azokat a kormányzási rendszereket nevezték, ahol a végrehajtó hatalom gyakorlása már kikerült az uralkodó kezéből, s azt a népképviseleti törvényhozásnak politikai értelemben is felelős kormány gyakorolta, ahol a politikai felelősségvállalásnak rögzültek a gyakorlatai, kialakultak azok a szokások, hogy mikor van helye bizalmi szavazásnak, mik a bizalmatlanság következményei, és ahol a működő politikai váltógazdaság a többségi elven nyugodott. Szente Zoltán közelmúltban megjelent átfogó monográfiájában arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon “(t)ulajdonképpen a parlamentarizmus egyetlen alapvető feltétele sem érvényesült maradéktalanul, még ha a kormányzás külsőségei, folyamatossága kétségtelenül hasonlatossá tették is a kontinens működő parlamentáris rendszereihez. (...) A sajátos pszeudo-parlamentarizmus továbbfejlődését valójában jelentős mértékben akadályozták azok a körülmények, amelyeket a korabeli politikusok és közjogi írók oly előszeretettel neveztek magyar »sajátosságoknak«". Ilyen magyar sajátosság volt, hogy "a magyar uralkodó közjogi jogállása, s ezen alapuló tényleges szerepe az európai parlamentáris rendszerekben szokásosnál erősebb, illetve aktívabb volt. (...) Más parlamentáris országban ezek átalakultak, és a mindenkori kormányok eszközeivé váltak a király alaki közreműködésével.”

Ezzel összefüggésben Szente szerint “Magyarországon – ellentétben valamennyi európai parlamentáris rendszerrel – nem fejlődött ki a kormány felelősségre vonásának módja, eszköze, sem a beiktatáshoz, sem a költségvetéshez, sem a kormány valamely más, lényeges javaslatához kötődő, a kormányt megbuktatni képes szavazás, sem önálló bizalmatlansági indítvány formájában. Az alkotmányos és a politikai gyakorlat sem fejlesztette ki a többségi elv és a kormány politikai felelősségének összekapcsolódását.” Ennek következtében nem feltétlenül távozott az a kormány, amely elvesztette a többség támogatását. A király támogatása volt ugyanis a döntő. Még a parlamenti bizalmatlanság kinyilvánítása sem feltétlenül vezetett a kormány távozásához.

A történeti alkotmány “parlamentarizmusa” a politikai felelőtlenség hagyománya is egyben.

Ez a hagyomány a harmadik köztársaság parlamentarizmusában is elvégezte romboló munkáját. Nem volt nehéz dolga, ugyanis a többé-kevésbé világos alkotmányos szabályokra nem épültek rá a politikai felelősség erkölcsi határaira is rámutató alkotmányos szokások. A demokratikus politikai erkölcs lehetőségfeltételeiről is szólt a Medgyessy-ügy, illetve erről szóltak a 2006-os válsággal kapcsolatos viták is.

Gyurcsány hosszú, a baloldalt kivéreztető agóniája utáni lemondásának az indokai azonban mások voltak, nem kapcsolódtak a politikai erkölcshöz, hanem annál inkább a sikeres gazdasági válságkezeléséhez. "Azt hallom, hogy én vagyok az akadálya a változásokhoz szükséges lépéseknek." Ezen eset alapján a kormányfőnek akkor kellene lemondania, ha dacára a parlamenti többségnek, mégsem tudja biztosítani a kormányzás sikerességét és stabilitását, mondjuk azt: működőképességét.

Nálunk egyelőre a politikai felelősségnek nagyon alacsony a mércéje, nem emeli semmilyen különösebb morális elvárás (pl. igazmondás, hogy összetettebb erkölcsi erényekről már ne is beszéljünk). Akik a politikai felelősséggel összefüggésben morális elvárásokat támasztottak, a baloldalon belül is kisebbségbe szorultak. De ma az állandósuló gazdasági válságban még a működőképesség fenntartása is bonyolult feladványnak látszik. Olyannyira, hogy a válság kezelése olyan "új" erényeket is megkíván, amelyeket az eddigi kormányfők, de különösen a jelenlegi, nem tartottak sokra: kiszámíthatóság, hitelesség, együttműködési készség, szerénység, és hát az a fránya igazmondás. Ezek szerint még a demokrácia iránt el nem kötelezett politikához is szükségeltetik valamilyen nem önkényes politikai erkölcs. Sajnálatos, hogy váratlanul érte a kormányt az a hír, hogy a piaci viszonyok között a működőképesség fenntartásának sajátos erkölcsi feltételei is vannak, és hogy ezek bizony nem a kormány szándékai szerint változó erkölcs szabályai. Bár nem valószínű, hogy ezt a felismerést nyilvánosan beismerik.

Így marad a kérdés, hogy vajon mikor indokolhatja az ország működőképessége, hogy a kormányfő lemondjon? Amikor az ország már csődbe ment? Vagy amikor már látszik, hogy nem fogja a csődöt elkerülni? Vagy akkor, amikor még más, hitelesebb személy vezetésével esetleg lehetne az országnak esélye, hogy a csődöt elkerülje?

Vajon a történelmi alkotmány vívmányaiból melyik megoldás következik?