A kormány IMF-fel kapcsolatos politikáját napról napra nehezebb követni. A kezdeti – önmagában is aggályos – függetlenségi retorikát felváltó ambivalens együttműködési hajlandóságot a múlt pénteken ismét nehezen értelmezhető offenzív tárgyalási stratégia követte. Ennek hatására az IMF-es és EU-s tárgyalópartnerek félbeszakították az informális egyeztetéseket.

Ezek az események egyaránt értelmezhetők a tárgyalási pozíciók javítására tett kísérletként és a Fidesz hatalmi pozíciójának erősítésére tett törekvés mellékkövetkezményeként. Mindezek mellett azonban érdemes elgondolkozni azon, hogy milyen mélyebb társadalmi és politikai okok miatt alakult ki az elmúlt másfél év hazardőr gazdaságpolitikája.

Talcott Parsons, a huszadik századi amerikai szociológia egyik legnagyobb hatású szerzője úgy gondolta, hogy a társadalom legkülönbözőbb szintjein – akár egy hétköznapi interakcióban, akár egy szervezet esetében, akár az egész társadalom vonatkozásában – négy funkciónak kell teljesülnie a problémamentes működéshez. Egyrészt rövid távon biztosítani kell az adott társadalmi egység integritását. Másrészt hosszú távon az intézmények segítségével stabilizálni kell a hatékony társadalmi gyakorlatokat. Harmadrészt folyamatosan alkalmazkodni kell az egység társadalmi és természeti környezetéhez. És végül, mindennek illeszkednie kell a hosszú távú célok rendszerébe.

Természetesen az olyan különböző társadalmi egységek esetében, mint amilyen egy hétköznapi beszélgetés, egy üzleti vállalkozás vagy egy állam, ezeket a funkciókat eltérő mechanizmusok biztosítják. Kérdésünk szempontjából elsősorban a társadalom egészére vonatkozó funkcióknak van különös jelentőségük. Azt lehet mondani, hogy a kisebb közösségek felelősek a társadalom integrációjának lokális biztosításáért, a tág értelemben vett kultúra felelős a hatékony társadalmi gyakorlatok stabilizálásáért, a gazdaság felelős a társadalmi és természeti környezethez való alkalmazkodásért, és a politika felelős a közös hosszú távú célok meghatározásáért.

Ebben az értelemben a politikának nem csupán azért van kulcsszerepe, mert kihat az összes többi funkcionális rendszerre, megszabva azok működésének kereteit, hanem azért is, mert rá hárul a közös hosszú távú célok kijelölésének feladata. Ez a feladat napjaink nagymértékben individualizált társadalmaiban sajátos nehézségeket rejt magában. Minthogy a hosszú távú célok alapvetően az egyéni élettörténeten belül kerülnek kitűzésre, ezért a társadalom egészének vonatkozásában nehéz olyan célokat találni, amelyeket kellően nagy tömegek támogatnának.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy lehetetlen lenne. A rendszerváltás óta ilyen cél volt az Európai Unióhoz való csatlakozás. Ezt a célt a különböző demokratikus pártok egyöntetűen támogatták és egységesen képviselték. Az európai integráció következő lépése, az eurózónához való csatlakozás tekintetében, a társadalmi és politikai konszenzus már korántsem volt magától értetődő. Ez mutatkozik meg abban, hogy igazán egyik politikai oldal sem tett határozott lépéseket annak megvalósítása felé, a csatlakozási céldátumok az egyre távolabbi jövőbe tolódtak ki. Szlovákia példája jól érzékelteti, hogy ez mennyire nem volt szükségszerű, és hogy mennyire a politikai akaraton múlt: ott kevésbé előnyös gazdasági feltételek mellett is sikerült az euró bevezetése.

Az EU-csatlakozást követően a további európai integráció mint közös cél feladása sajátos vákuumot teremtett a politikai rendszerben, aminek hatásai alapjaiban határozzák meg a mai nyilvánosság torzulásait. Közös célok híján nem volt többé olyan konszenzuális bázis, amely kiemelte volna a pártokat a hétköznapi politikai csatározások kontextusából. Azt, hogy erre milyen nagy szükség van, valójában csak most értjük meg: a közös célok egy minimális készlete hiányában a konszenzus lehetősége számolódott fel, aminek eredményeként végzetesen torzult a pártok közti kommunikáció.

Korábban az EU-csatlakozás közös célja lehetővé tette, hogy legalább bizonyos lépésekre úgy tekintsenek a pártok, mint a közös érdek megvalósítására. Közös célok nélkül immár semmi sem gátolta, hogy a pártok egymás minden lépését a pártérdekek érvényesítésére tett kísérletként értelmezzék. Azt az egyre inkább elmérgesedő politikai állóháborút, amely napjainkat jellemzi, és amiben a demokratikus intézményeket is kikezdték, ennek a helyzetnek a kialakulása tette lehetővé.

Ez az állapot azonban nem tartható fenn hosszú távon. Tekintve, hogy a közös célok minimális készlete minden társadalom számára nélkülözhetetlen funkcionális szükséglet, ezért a politikával szemben óhatatlanul megfogalmazódik az igény, hogy mutasson rá ezekre a célokra.

A baloldali és liberális pártok vagy nem érzékelték, vagy nem tudták hitelesen kielégíteni ezt az igényt. A jobboldali pártok helyesen érzékelték ezt az igényt, azonban helytelenül álltak neki a megvalósításának. Ahelyett, hogy ténylegesen közös célokat próbáltak volna kidolgozni, saját víziójukat próbálták a társadalom konszenzuális identitásaként bemutatni. Ilyen kísérletnek tekinthető a kormány elmúlt másfél évben folytatott kommunikációja, melyben saját nemzeti-függetlenségi eszméjét a közös társadalmi célok alapjának nevezte.

Ez a kísérlet azonban eleve kudarcra van ítélve, mivel korszerűtlen. Egy olyan individualizált, plurális, késő modernitáskori társadalomban, mint amilyen napjaink magyar társadalma is, nem lehet világnézeti alapon kijelölni a közös célok körét. Erre csakis az olyan formális célok alkalmasak, amelyek ahelyett hogy meghatároznák és ezáltal korlátoznák az individuális élet kereteit, biztosítják annak minél nagyobb szabadságát és biztonságát.

Ez volt a rendszerváltás eredeti ígérete, és ez volt az a konszenzus, amely – különböző kormányokon átívelően – az európai integráció irányába kormányozta az országot. A kormány nem talál vissza ehhez a konszenzushoz – ebből fakad saját tehetetlensége, és ez okozza a demokratikus intézmények és kultúra erodálásának beláthatatlan következményeit.

Az IMF-fel kapcsolatos politika annak a jele, hogy a kormány valójában cselekvésképtelen. Hiába állítja az ellenkezőjét, bizonytalansága elárulja, hogy valójában tudja: a „gazdasági szabadságharc” ködös eszméje nem valódi konszenzust fejez ki. A rendszerváltás óta nem ez a közös cél, hanem a szociális és az állampolgári szabadságjogok biztosítása: a szabadság és az anyagi biztonság. A kormány ezek védelmére kapott felhatalmazást a választásokon, nem pedig „függetlenségi háború” viselésére. A tehetetlenség magyarázza az IMF-fel kapcsolatos politikában jelentkező kétségbeesett taktikázást és kapkodást.

Optimista forgatókönyvek szerint legkésőbb 2014-ben kiderül, miként ítélik meg mindezt az állampolgárok. Borúlátóbb megközelítésben viszont felsejlik annak a lehetősége is, hogy erre már nem kerül sor. Az illegitim rendszerek ugyanis nagy eséllyel térnek le végzetesen a racionalitás útjáról, ami egyaránt magában rejti a gazdasági összeomlás lehetőségét, és azt, hogy a demokrácia logikájának helyét az erőszak és a megfélemlítés logikája veszi át. Ennek megfelelően könnyen lehet, hogy 2012 a demokratikus intézményrendszer szempontjából döntő év lesz. Ahhoz, hogy a gazdasági vagy politikai értelemben vett végső bukást megakadályozzuk, minden demokratikus erő összefogására szükség van. Ez az összefogás mindennél világosabban jelezné azt is, hogy a rendszerváltás utáni demokrácia nagykorúvá vált.