Schwimmer Rózsa 1920-ban hagyta el Magyarországot. Bajosan maradhatott volna itthon. 1918-ban a Nemzeti Tanács Intézőbizottságának tagja, majd Károlyi megbízásából a köztársaság svájci nagykövete volt. Bár a kommunisták hatalomátvételét ellenezte, nézetei és tettei nem voltak kompatibilisek a Horthy-rendszerrel. A századfordulón megalapította a Feministák Egyesületét, amely a nők társadalmi és politikai egyenjogúságáért, elsősorban a választójog kiterjesztéséért és a felsőfokú továbbtanulás egyenlő lehetőségéért lépett fel. Egy évtizeddel később már a Nemzetközi Szüfrazsett Szövetség tisztségviselőjeként is dolgozott. Tevékenységének másik fókuszpontja a pacifizmus volt. Az első világháború kitörése után ő adta át Wilson elnöknek azt a nemzetközi petíciót, mely a hadban álló felek közötti békekonferencia összehívását kezdeményezte. (Békemozgalmi tevékenységének súlyát jelzi, hogy volt idő, amikor a Nobel-békedíjra esélyesek között tartották számon.)

A Horthy-rendszer elől Bécsbe távozott, majd 1921-től az Egyesült Államokban élt. A történelem fintorának is nevezhetjük, hogy az angolszász orientációjú politikai emigránst, aki elutasította a tanácsköztársaság rendszerét, hol német, hol kommunista ügynöknek bélyegezték a tengerentúlon. Sőt, az amerikai hatóságok elutasították állampolgársági kérelmét, mert úgy nyilatkozott, hogy nem hajlandó esküvel ígérni: hű állampolgárként szükség esetén fegyverrel is szolgálja új hazáját. A jogvita a szövetségi legfelső bíróság elé került, és a testület 1929-ben hozta meg döntését a U.S. versus Schwimmer ügyben, melyet ma mérföldkőnek tartanak a szakirodalomban.

De nem a többségi döntés miatt, amely helybenhagyta a Schwimmer kérelmét elutasító elsőfokú bírósági ítéletet. Az indokolás szerint a tanult és világlátott kérelmező, aki nyelvészettel és írással foglalkozik, azt vallotta, hogy a polgári életben sokféle módon tudja szolgálni választott hazáját, és úgy véli, az Egyesült Államok alkotmányos elvei és intézményei állnak a legközelebb felfogásához, mely azon alapul, hogy származástól függetlenül mindannyian Isten gyermekei vagyunk. A legfelső bíróság mindezt úgy értékelte, hogy a kérelmező tudatosan ellenszegül az amerikai elvárásoknak. A békepártiság ugyan összhangban van az alkotmányal, de a pacifisták akkor is ellenzik a fegyverfogást, amikor a nemzetnek feltétlenül szüksége van az állampolgárok ilyen áldozatvállalására. Következésképp nem lehet hű hazafi, aki lelkiismereti okból megtagadja a fegyveres szolgálatot – érvelt a legfelső bíróság. Vagyis a nemzeti elkötelezettség előbbre való az egyéni lelkiismereti meggyőződésnél.

Az ügy Oliver Wendell Holmes bíró különvéleménye miatt tart számot különleges elismerésre. Széles körben ismert, hogy az első világháború utáni években Holmes bíró vezette be a joggyakorlatba a clear and present danger tesztet: a szólás akkor szankcionálható, ha erőszak vagy más törvénysértés egyértelmű és közvetlen veszélyét idézi elő. Ám hosszú ideig a legfelső bíróság nem alkalmazta ezt a kritériumot az egyén védelmében, ezért Holmes több-kevesebb következetességgel különvéleményeket fűzött a döntésekhez. Ebben az időszakban börtön járt a katonai szolgálat megtagadására buzdító szórólapokért vagy olyan szónoklatért, melyben az hangzott el, hogy a munkásosztály a vérét adja a háborúban, de nincs beleszólása a közügyek eldöntésébe.

A Schwimmer-ügyben írt különvéleményében az akkor nyolcvannyolc éves Holmes elöljáróban megjegyezte, hogy a kérelmező ötven év feletti nő, akinek a szabályok szerint nem is kellene fegyveres szolgálatot teljesítenie. Döntő érve azonban más természetű volt. Szerinte Schwimmer Rózsa olyan idealista meggyőződése miatt nem kaphatta meg az állampolgárságot, amely közel áll az emberek sokaságának érzéseihez. Bár a legtöbben még nem tudnák követni kozmopolita elgondolásait, a háború elkerülését célzó gyakorlatias javaslatokat majd mindenki támogatja. És ami a lényeg: Holmes hangsúlyozta, hogy nem ért egyet a kérelmező túlzott optimizmusával és azzal, hogy a háború minden körülmények között abszurd. Azonban „ha van alkotmányos elv, amely a többinél nagyobb tiszteletet és elköteleződést igényel, az a szólásszabadságból következő szabad gondolat elve – nem azok gondolatszabadsága, akik egyetértenek velünk, hanem azoké a gondolatoké, melyeket ki nem állhatunk”. Nos, ez az a szabadságjogi felfogás, a „freedom for the thought that we hate”, melyet eredetileg csak Brandeis bíró támogatott a testületben, pár évtizeddel később viszont szilárd többséget kapott, és ma már nemcsak az amerikai esetjogban számít alapvető referenciának, hanem számos demokratikus állam alkotmányos gyakorlatában is.

Ahogy az amerikai jogeset mutatja, Schwimmer Rózsa megpróbáltatásai nem értek véget az ország elhagyásával. Az állampolgárságot megtagadták tőle, így élete hátralévő két évtizedére gyakorlatilag hontalan maradt; ám eszméi és utópikusnak tartott elgondolásai hazára találtak a modern világban. A nők egyenjogúságáról, a széles értelemben vett lelkiismereti és szólásszabadságról, a nemzeti szűklátókörűséget meghaladó globális együttműködésről ma már kellő alappal gondolhatjuk, hogy nem elvont utópia, hanem megközelíthető ideál. A U.S. versus Schwimmer ügy arra emlékeztet, hogy milyen nagy szükségünk van a valósággal szembeni termékeny kritikára. Az igazságtalan és élhetetlen realitás felől nézve ma sok jogi és politikai instrumentum megmásíthatatlannak látszik, de nem az.