Petőfi népe helyére a Közért lépett. A „nép” helyére egyszer a „köz” került. A populus helyére a public. Aztán Petőfi helyére mondjuk DopeMan: „Lopni. Megyünk lopni. A Pityinger meg a Váradi…” – rappelte kétezerkettőben. A tulajdonnevek meglepően jól viselik a behelyettesítést, csak az elvont névszókkal van gond. A kétezres évek elején már megtörtént a fogalmak radikális behelyettesítése, mint azt Takáts Tamás dalocskája mutatta. A fricska hamar lekerült a rádiók műsoráról. Takáts Petőfi-verseket idéző szövege így hangzott: „Az a bajom, fiúk, hogy nem lehetek politikus. Tiszta még a szívem, nem vagyok én az a típus!” A behelyettesítést – a nép gondolatainak hangot adva – a második strófa végezte el: „Meg az a bajom nekem, hogy nem lehetek bűnöző.”

Állunk a sorban, a Közértben, az egyre magasabb árú kifliért és kenyérért. Van, aki cigit is vesz. „Már megint emelték?” – teszik hozzá. A rendszeres, jól ismert vevőknek a pénztáros nem üti be a kasszába a forintot jelképező számokat. Kis zsebszámológépen összeadja és közli az ötre és nullára kerekített végösszeget. Aztán a kasszán hátul megnyom egy gombot, amire kiugrik a pénztartó fiókocska. Pontosan ad vissza. Csak néha téved. És csak azoknak a nyugdíjasoknak az esetében, akikről tudja, hogy rosszul látnak. De sohasem a maga kárára. Így is nehéz a kisboltoknak talpon maradni. Kis bűnök tartják össze a törzsközönséget.

„A népért tűzön-vízen át…” – szavalták a szocializmus mai nyugdíjasai gyerekkorunkban az iskolában. A szavak nem behelyettesíthetők. A fogalmak nem fedik át egymást. Nem lehet azt mondani: „A közért tűzön-vízen át…” Persze Petőfi nem akart mindenkinek jót, csak a népnek. Ő bizonyára tudta még, ki a nép. Vagy azt akarta, hogy mindenki nép legyen. Az is, aki nem született népnek. A királyoknak nyakazást, a gazdagoknak bibliai büntetést tervezett. De nem népnek születni? Nem tehetnek róla, a költő valahol azért megbocsátó volt velük is. De lehet néppé válni. És közzé?

A köz megfoghatatlan. Olyan, mint a között. Csupáncsak egy tér. Lehetőségek mezeje. A láthatóság és az átláthatóság közege. A közlés és a közölhetetlenség örvénylése. A közösség szó régi alakja a község. Mára a község a falu egy típusa, közigazgatási műszóvá süllyedt. Amikor kétszáz éve újítmányozták, akkor a község a public behelyettesítésére szolgált. A res publica, a közdolgok illetékességének kifejezését keresték. Az állam és az állam szolgáinak feladata akkor közjó szolgálata volt. Még nem voltak pártok, vagyis részek. Az egészre tekintettek. A közjó volt az egész, amelyből részesülni lehetett. A közért szóban is benne rejlik a közjó.

A Közértben, ahol állunk, folyton szól egy kereskedelmi rádió. Állunk a sorban, előttem két munkásruhás dolgozó, két dolgozó dolgozó. Kék overallban, festékfoltokkal a szöveten. Ritkán látni errefelé, ebben az alvóvárosban, félig már kertvárosi részen a megszűnt munkásosztály tagjait. A közelben folyik valami felújítás. A régi házakat szigetelik programszerűen, ezért tűnnek fel átmenetileg a munkások, és emlékeztetnek egy elsüllyedt osztályra, az egykori uralkodónak mondott osztályra. A szabadság: szolgaság. Az uralkodás: rabszolgaság. Orwelli nyelven szólva. A szegregáció itt még nem tökéletes, mert az ötvenes években épült első lakótelepek mellett a megszüntetett közkonyha helyén gagyi lakópark épült. Az utca túloldalán a hatvanas években a munkásosztálynak készült lakótelepi házak lakói időközben megöregedtek, gyerekeik máshová költöztek, de még látszanak az elvadult parkban a játszóterek nyomai, a fű benőtte homokozók körvonalai kirajzolódnak, az ivókutak műköveiben még ott a vízvezeték csonkja. Az egykori túlméretezett közértekből már csak egy maradt meg, a valamikori újságos, zöldséges, lángosos trafikoknak már csak a betonalapja villan ki a fűből. A környékbeli iskolákat bezárják, zajlik a lakosságcsere. A lakótelepen megmaradt, régi tízszer tízes családi házak tulajdonost váltanak, helyükre színes, csiricsáré tortaházak épülnek. A nagyobb telkeken túlméretezett társasházak nőttek ki a földből, eladhatatlan garázsokkal. Újabban már csak luxustársasházak épülnek, lassan, komótosan, nagy teraszokkal, geotermikus fűtéssel. Napkollektor nincs rajtuk. Az egykor gyöngykavicsos utakat sár borítja, a növényzet elvadult, újakat nem ültetnek. A területen egyetlen átfogó fejlesztés volt csupán: két kábeltársaság fektetett a földbe egymástól függetlenül vezetékeket. A harmadik kezdettől fogva itt volt. Utólag egyeztettek, sem lényeges árbeli, sem minőségbeli különbség nincs. A versenyfeltételek kiegyenlítése az újabb szereplők kizárására, a meglévők pozíciójának megerősítésére szolgál. A fő cél a fogyasztó kétéves rabszolgaságra kényszerítése. Vagyis nincs verseny, csak intrika. Nincs szabad felek szerződése, csak jogi csapda.

A Kádár-korszak relikviái között látható, hogy a verseny a kapitalizmus csökevénye, nálunk a párt kiemel, kiválaszt, megjutalmaz. Újabban közbeszerzésin rászabja a kiírást, kiszervez, tíz-húsz százalékot visszaoszt. És így tovább. A szocializmus ezért volt történelmileg magasabb rendű, mint a kaotikus kapitalizmus. Itt volt rend, harmónia, szimfónia.

Állnak a munkások a kasszánál, és számolgatják a zsebükből előkeresett aprót.
Meg még egy Symphoniát kérek, mondja az egyik.
Nincs már Symphonia, válaszolja a pénztáros hölgy.
Már nincs Symphonia? – kérdez vissza a másik, inkább csak időnyerés céljából, hogy eldöntse addig, mi legyen helyette. Érezhető azért a csalódottság is.
Nincs már Symphonia, ismételi gépiesen a hölgy. A hangja szenvtelen, a reggeli fáradtságtól tompa.

S zöld lugasok között nem búg gerlice, teszem hozzá magamban, hozzáfűzve a kasszírnő szavaihoz a folytatást. Berzsenyi Dániel írta ezt A közelítő tél című versében. Az idézetben két szó problémamentes: a s, valamint a nem. A nemzeti irodalmi kánon kopik, romlik, a szavak üresen kongnak. A munkások a munkára koncentrálnak, nem kell hogy allúziókat vadásszanak. Eszembe jut még a Magyarokhoz című ódából néhány sor: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Na de ki nem nevet ma már az efféle naiv bölcsészdumán?