A plagizálókat, és itt most idézzük a Wikipédia idevonatkozó szócikkét, „a szerzői jog bitorlóit már az ókorban is megvetették. Az i.e. I. században élt Martialis olyan gyermekhez hasonlította versét, amely gyermekrabló, plagiarius kezébe került. Az irodalomban a plágium kifejezés a 18. században terjedt el.”

Nem lehet véletlen, hogy éppen ez utóbbi korban merült fel egyre többször a probléma, hiszen ekkortól kezdett megnőni a különböző publikációs formák száma: új tudományos és szépirodalmi műfajok terjedtek el a könyvkiadásban, megjelentek a sajtóorgánumok, a különböző röplapokból újságok lettek.

Kisfaludy Károly: Osszián keservei, 1822 után, Magyar Nemzeti Galéria

A kor egyik legjelentősebb irodalmi botránya Osszián körül alakult ki. Az ősi kelta druida énekeit ekkor „fedezték fel” és adták ki eredetiként, amely utána Európa-szerte ismert és igen közkedvelt lett. A művet James Macpherson publikálta 1761-ben, állítása szerint egy skóciai, az ősi források alapján szájhagyomány által tovább adott gyűjtésből, miután lefordította gael nyelvről angolra. A mű eszmeiségében nagyon sokan a hősi múltidézés egyik példáját látták, a történelmet megéneklő druida alakja a romantika egyik közkedvelt figurája lett a különböző művészeti ágakban, a festészetnek is egyik toposzává vált. Valójában azonban a művet maga Macpherson írta, mint ahogy egy irodalomkritikus, bizonyos Samuel Johnson elég hamar rá is mutatott arra, hogy a lantos csak egy kitalált figura. Mégis leleplezésekor csekély visszhangot váltott ki a szerző kérdése, sőt voltak olyan írótársak, akik még ezután is védték a mű jogos értékeit. Macpherson reputációján nem esett csorba – bár ehhez hozzájárulhatott az is, hogy Osszián „létező” alakjának nagysága elfedte a szerzőét –, és később, 16 éven keresztül parlamenti képviselő volt egészen 1796-ban bekövetkezett haláláig.

Ossziánt a nagy történetmesélő Homéroszhoz hasonlították. Az ókori görög szerző szintén ekkortól kezdett bestselleré válni, nagyon sok nyelvre fordították le műveit. A magyar nyelvű adaptáció során alakult ki az ún. Iliász-pör Kölcsey Ferenc és Kazinczy Ferenc között: az előbbi elküldte utóbbinak az általa fordított egyes szövegrészeket, mire az – egy harmadik személyt is bevonva a munkába – csak a saját nevét adta közre mint fordító.

A műhelymunka nemcsak az irodalomban, de a képzőművészetben is szokás volt. Néhány festőnek annyira jól ment, hogy a nagyszámú megrendeléseket már nem is bírták egyedül kivitelezni. Rubens vagy Van Dyck egyes alkotásoknál csak néhány részletet festett saját kezűleg, utána a mester instruálása és annak modora, stílusa alapján kivitelezték az egész képet a műhely tagjai. A szignatúra, a hiteles sajátkezű aláírás elhelyezése a festményeken csak a XIX. században terjedt el, korábban sokkal ritkábban fordult elő, ilyen például Albrecht Dürer híres talpas betűs monogramja.

Amikor bizonyos szempontok alapján felértékelődik a történelmi múlt, óhatatlanul megjelennek az egyes hamisítványok. Már a reneszánsz korában is előfordult, hogy „legyártották” az újonnan „felfedezett” antik alkotásokat. Igazán nagyszámban aztán a XIX– XX. században jelentek meg a hamisítványok és az azokat készítő híres hamisítók.

Nem is Matisse, de még csak nem is Picasso, ő Elmyr de Hory (forrás: youtube.com)

A XX. század talán egyik legnagyobb hamisítója Elmyr de Hory volt. Az 1905-ben született magyar származású festő 18 éves korában előbb Münchenbe, majd Párizsba ment képzőművészetet tanulni. Hamisítói tevékenységét a II. világháború után kezdte el, főleg a klasszikus modern festészet akkor már hírnevet szerző kiemelkedő alkotóira – Picasso, Matisse, Modigliani – specializálta magát. Igazán eredeti tevékenységével több műgyűjtőt, sőt művészettörténészt, galériavezetőt, múzeumi szakembert sikerült megvezetnie.

Orson Welles az F for Fake című, már-már szürreális filmben (trailer és teljes film itt) mutatja be a XX. század egyik „legtehetségesebb” hamisítóját. A rendezőt megfogja a „művész” leleményessége és stílusa – a fikciós filmművészetnek egyébként is kedvelt témája az ügyességet vonzóan bemutató hamisító és rabló, ilyen például A Thomas Crown-ügy –, valamint aktívan érdekli az illúzió, a megtévesztés eszköztára és hatása. Ahogy az alkotás elején szereplőként is felbukkanó Welles a bevezetőben mondja, a film egy trükkös becsapás, olyan hazugságokról szól, amelyek mind igazak és a valóságon alapulnak. A leginkább esszéistának tartott filmben a nem kevésbé eredeti rendező – gondoljunk csak korábbi, híresen hírhedt tömegpánikot kiváltó, igazi hírként beállított rádiójátékára, a Világok harcára – helyenként jól játszik a dokumentarista és játékfilmes elemekkel, így időnként maga a néző sem tudja, hogy a fikciót vagy a valóságot látja-e.

Mégis, egy helyen Welles kijelenti, hogy a hamisítvány az hamisítvány, mint ahogy maga Elmyr is egy hamisítvány.