"Föld, ház ára mélypont alatt;
paloták, melyeknek falat,
mint Thébának, játék emelt,
kiadók; […]

Az építőipar romokban,
pallér, kőműves ülhet otthon, […]

Ki maradt, szerény lett, csupán
élni, nem költeni kíván;"

[Tótfalusi István fordítása
Magyar Helikon, Budapest, 1969, 22. o.]

Nem emlékeztet ez arra, amit több fejlett ország is megtapasztalt a válságot követő költségvetési takarékossági intézkedések bevezetését követően? Vajon Mandeville előre látta korunk történéseit?

A méhek meséje sok emberre volt hatással, és komoly, máig tartó vitát váltott ki. Úgy tűnhet, hogy a legtöbb európai és más országban bevezetett szigorú költségvetési intézkedések és az egyének takarékossága világméretű recesszió veszélyét rejti magában.

De honnan tudhatjuk, hogy igaza volt-e Mandeville-nek? Kutatási módszere – elméletének hosszú költeményben való kifejtése – nem igazán meggyőző a modern fülek számára.
Alberto Alesina, a Harvard professzora írt összefoglaló tanulmányt arról, hogy mindig ilyen negatív hatásokkal jár-e a deficitcsökkentés – vagyis a kiadások csökkentése vagy az adók növelése. „Erre a kérdésre határozott nem a válasz” – írja. Időnként – sőt gyakran – jelentős deficitcsökkentést követően sem esik vissza a gazdaság teljesítménye. A költségvetési takarékosság néha – talán – olyan módon növeli a bizalmat, ami segíti a válságból való kilábalást.

Gondosan kell megvizsgálnunk ezt a kérdést, és ennek során szem előtt kell tartanunk, hogy Mandeville kérdését csupán statisztikailag lehet értelmezni: a költségvetési hiány csökkentésének hatása sohasem jósolható meg teljes bizonyossággal, vagyis legfeljebb arra válaszolhatunk, hogy milyen valószínűséggel vezet egy-egy ilyen intézkedéssorozat a gazdaság teljesítményének javulásához. És ebből a szempontból a fordított okság jelenti a legnagyobb problémát.

Ha például a kormány gyors jövőbeli növekedésre számít, és ezért a gazdaság túlfűtöttségétől, valamint inflációtól tart, akkor megpróbálhatja visszafogni a hazai keresletet az adók növelésével vagy a költségvetési kiadások csökkentésével. Ha ezek az intézkedések csak részben akadályozzák meg a gazdaság túlfűtötté válását, akkor a megfigyelő számára úgy tűnhet, hogy a költségvetési takarékosság a gazdaság gyorsabb növekedéséhez vezet.
Hasonló módon az is elképzelhető, hogy az államháztartási hiány nem a költségvetési szigor miatt csökken, hanem azért, mert a részvénypiac gyors növekedésre számít, és ezért megnőnek az árfolyamnyereségadó-bevételek. Ebben az esetben is úgy tűnhet, hogy az alacsonyabb deficit vezet a gyorsabb növekedéshez.

A Nemzetközi Valutaalap három kutatója, Jaime Guajardo, Daniel Leigh és Andrea Pescatori tizenhét országban vizsgálta az elmúlt harminc évben végrehajtott deficitcsökkentő programokat. Kutatási módszerük azonban eltért a korábbi vizsgálatokétól, mert nem csupán az államháztartás egyenlegének alakulását vizsgálták, hanem azt is, hogy mi volt a kormányzat szándéka, mit mondtak a döntéshozók. Elolvasták a költségvetési vitában elhangzottakat, áttekintették a stabilizációs programokat, sőt, még kormányzati tisztviselőkkel készített interjúkat is megnéztek. Ez alapján csak azokat az eseteket tekintették valódi takarékossági csomagnak, amikor a kormányzat azért emelt adót, vagy csökkentette a kiadásokat, mert ezt hosszú távú előnyökkel kecsegtető prudens gazdaságpolitikának tekintette. A rövid távú gazdasági kilátásokra reagáló vagy a gazdaság túlfűtöttségét csökkenteni szándékozó programokat kihagyták az elemzésből.

Elemzésük egyértelműen arra utalt, hogy a takarékossági programok csökkentik a fogyasztást, és gyengítik a gazdaságot. Ha ez a következtetés helyes, akkor fontos figyelmeztetés lehet napjaink döntéshozói számára.

A munkát azonban többen is kritizálták. Valerie Ramey, a San Diegó-i California Egyetem professzora például úgy véli, hogy Guajardo, Leigh és Pescatori bizonyítékai nem teljesen kielégítőek. Ramey szerint elképzelhető, hogy ebben az esetben is megjelenhet fordított okság, ha a döntéshozók nagyobb valószínűséggel válaszolnak a nagymértékű eladósodottságra deficitcsökkentő programokkal olyankor, amikor a gazdasági feltételek miatt különösen nagy aggodalomra ad okot a magas államadósság.

Ez elsőre nem tűnik valószínűnek – nehéz elhinni, hogy rossz gazdasági kilátások mellett felgyorsítaná a kormányzat a költségvetési takarékossági intézkedéseket. A kritikára válaszul a szerzők megpróbálták figyelembe venni, hogy milyen súlyosnak érezték a program megvalósításának időpontjában a piacok az államadósság problémáját; ez nem változtatott az eredményeken. Ramey-nek azonban igaza lehet: akkor is elképzelhető, hogy arra jutnak a kutatók, hogy a költségvetési kiigazítást alacsony növekedés és magas munkanélküliség követi, ha az okság iránya fordított.

A költségvetési kiigazítások megítélése során alapvetően az a probléma, hogy a közgazdászok nem tudnak gondosan megtervezett kísérleteket végezni. Amikor a kutatók megvizsgálták, milyen hatással van a Prozac a depresszióban szenvedő betegekre, akkor véletlenszerű módon kezelt és kontrollcsoportokba osztották be a betegeket, és számos vizsgálatot végeztek ezzel a módszerrel. Az államadósság esetében nem lehet ilyen vizsgálatot végezni.

Azt a következtetést kell ebből levonnunk, hogy a múltbeli események elemzése nem tartogat fontos tanulságokat? Vissza kell térnünk Mandeville és néhány követője, köztük a költségvetési szigor negatív hatásait hangsúlyozó John Maynard Keynes absztrakt érveléséhez?

Nincs olyan absztrakt érvelés, amely képes lenne előre jelezni, hogyan reagálnak az emberek egy költségvetési takarékossági programra. Nincs alternatívája a múltbeli adatok vizsgálatának. Guajardo és szerzőtársai eredményei pedig arra mutatnak, hogy a gazdasági körülmények által nem kikényszerített deficitcsökkentési programokat nehéz idők követték.

Nem várhatnak évtizedeket a döntéshozók, hogy a közgazdászok megtalálják azt a határozott választ, amely talán nem is létezik. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azonban az Európában és máshol is végrehajtott takarékossági programok valószínűleg kiábrándító eredményekhez vezetnek.