Ellenzéki identitáskeresés
A jelenleg is formálódó ellenzéki pártoknak az „összefogás” előtt identitásukat kell megtalálniuk, ami egyszerre rejt magában csapdákat és lehetőségeket.
Ahogy a kormányzati politika elhúzódó végjátékká válik, úgy lesz egyre égetőbb kérdés, hogy rövid és hosszú távon milyen ellenzéki erő kínálhat reális alternatívát, és hogy miben állhat ez az alternatíva. Ebben a kiélezett helyzetben – a régebbi, jobban beágyazott politikai szereplőkkel ellentétben – sajátos kihívások elé néznek az olyan újabb formációk, mint az LMP vagy az egyelőre formálódó 4K!.
Egyszerre kell szem előtt tartaniuk az identitásuk kialakításának és a reális ellenzéki politikának – egymásnak nemritkán ellentmondó – szempontjait. Egy politikai párt identitását elsősorban a többi párttól való elkülönülésben, alternatív álláspontjának hangoztatásában fejezheti ki. Ennek megfelelően az akár csak ideiglenes szövetkezés más pártokkal mindig az identitás gyengülésének veszélyével fenyeget. Épp ezért kiemelt figyelem kísérte az elmúlt hetekben az LMP-ből érkező ambivalens híreket, melyek e dilemmával folytatott küzdelemről tanúskodnak.
A december 23-i szimbolikus Parlament-blokáddal az LMP jól látható lépéseket tett önálló politikai karakter megformálására. Ekkor úgy tűnt, hogy új politizálási irányt jelölt ki magának a párt. Januárban azonban egyre több meg nem oldott belső konfliktus került nyilvánosságra: vezető politikusok mondtak le tisztségükről vagy parlamenti mandátumukról, illetve – nem túl szerencsésen – nyílt levélben tették közzé álláspontjukat. Ezek az ügyek felhívták a figyelmet arra, hogy alapvető kérdésekben nem egységes az LMP álláspontja.
A többi parlamenti ellenzéki párttal szemben, melyekről a választók – akár múltbeli szerepvállalásuk, akár intenzív egységes kommunikációjuk miatt – hozzávetőlegesen meg tudják becsülni, hogy mi várható tőlük, az LMP identitása mind a mai napig meglehetősen homályos. Hiába a feltehetően intenzív háttér- és parlamenti munka, választóként egyelőre nehéz konkrétumokat kapcsolni az LMP-hez, a párt nevében kifejezett életérzésszerű üzeneten túl. Ennek megfelelően érthető az is, hogy egyelőre nagy a bizonytalanság az olyan ügyekben, mint a más pártokkal való összefogás.
Éppen ezért mindaddig, amíg céljaikat és identitásukat nem fogalmazzák meg világosan, az LMP-nek és a hozzá hasonló pártoknak nem azon kell töprengeniük, hogy választ találjanak az együttműködés kérdésére. Jelenleg ez korai a számukra. Tényleges választási helyzet híján annak egyelőre csupán szimbolikus tétje van, ráadásul a tétet illetően a formálódó ellenzéki erőknek csupán veszítenivalójuk van. A koalícióra való rábólintással a korábbi kormányzó erőket legitimálják, és saját kontúrjaikat elhomályosítják. A tőlük való elzárkózással pedig az újabb pártok reálpolitikai kompetenciája kérdőjeleződik meg.
Bizonyos értelemben az MSZP (meg a DK) és a Fidesz közös érdeke az ellenzéki koalíció kérdésének napirenden tartása. Előbbinek egy olyan ellenzéki tömb kialakítása miatt, melyben nem csupán legitim, de potenciálisan vezető szerepre tarthat igényt. Utóbbinak pedig egy olyan ellenzéki tömb kialakítása miatt, melyre az identitása alapjául szolgáló antikommunista retorika tovább alkalmazható.
Tehát rövid távon a formálódó ellenzéki erőknek célszerű visszautasítaniukezt a tematikát, és helyette önálló karakter kialakítására kell fókuszálniuk. Kérdés, miként történhet ez. Nyugatnémet társadalomkutatók nagyjából a nyolcvanas évektől kezdődően intenzíven foglalkoztak azokkal a strukturális átalakulásokkal, melyek következményeként fokozatosan átalakult a második világháború után kialakult, különböző társadalmi csoportok érdekeinek képviseletén alapuló politikai rendszer. A rendi és osztályviszonyok egyre inkább feloldódtak a nagyra növő középosztályban. A fogyasztási szokások és a politikai választások is egyre kevésbé a konkrét materiális érdekek mentén szerveződtek.
Gerhard Schulze az osztálytársadalmak helyén kialakuló új társadalmi berendezkedést „élménytársadalomként” írja le, arra utalva, hogy hétköznapi fogyasztási és politikai választási döntéseinket a hasznosság szempontjai helyett egyre nagyobb mértékben élmények, életérzések keresése motiválja. Természetesen ez korántsem jelenti azt – különösen a gazdasági világválsággal beköszöntő legújabb időszakban –, hogy a materiális szükségletek elvesztették volna relevanciájukat. Azt viszont feltétlenül, hogy többé nem tulajdonítható nekik kizárólagos szerep.
Napjaink politikai pártjainak ezzel a kettős kihívással kell szembenézniük identitásuk kialakításakor. Aki valamelyik dimenzió mentén mulasztást követ el, óhatatlanul elbukik. Erről tanúskodik az MSZP bukása, ami elsősorban az élmények szintjén – különösen a 2006-os események után – nem tudott vonzó maradni. És könnyen lehet, hogy ez fogja okozni a Fidesz vesztét is, amely hiába tartja fenn a nemzeti eszmén alapuló élményközösségként táborát, az abból következő gazdaságpolitikájával okozott károkat hosszú távon pusztán ezzel aligha lesz képes ellensúlyozni.
Az identitásukat jelen pillanatban formáló pártoknak éppen ezért erre a kettős kérdésre kell választ találniuk: vannak-e olyan politikai élmények, életérzések, amelyeket felkínálnak a választóknak, és összeegyeztethető-e ez az identitáspolitika a materiális szükségletek biztosításával?
Az előbbi kérdésben az eddigi legsikeresebb – különböző súlyú és hatású – ellenzéki megmozdulások tekinthetők iránymutatónak: például a hajléktalanság kriminalizálása ellen, a nyolcadik kerületi polgármesteri hivatalban tartott ülősztrájk, a sajtószabadságért folytatott tüntetések vagy a Parlament blokádja. Ezek mind működés közben mutattak rá a kormány hatalmi túlkapásaira, nyilvánvalóvá téve azok illegitimitását. Az ellenzéki pártoknak alighanem ilyen jellegű élményekre kell építeniük identitáspolitikájukat: az univerzális szabadságjogok fényében feltáruló igazságtalanságok és méltánytalanságok plasztikus, átérezhető, megélhető kritikájára.
Az utóbbi kérdésben szintén iránymutató a kormányzati politika kudarca. Az elmúlt két év egyik legfontosabb tanulsága alighanem az ország tényleges gazdasági mozgásterének kézzelfogható megtapasztalásában rejlik. Természetesen lehet és kell is kísérletezni önálló gazdaságpolitikai koncepciókkal, azonban ezt nem lehet monologikusan csinálni. A gazdaság kommunikáció, és beláthatatlan következményei vannak, ha párbeszéd helyett dogmatikus monológgá válik. Ezt a szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyniuk a globális kapitalizmushoz többnyire kritikusan viszonyuló formációknak.
Mindezeket tisztázva érdemes majd a formálódó ellenzéki pártoknak újra elővenni az együttműködés kérdését. Stabil identitással nyílik ugyanis reális esélyük arra, hogy tényleges alakítói legyenek egy esetleges ellenzéki együttműködésnek. Ennek hiányában még egy esetleges választási győzelem esetén is csupán másodrendű szerep várhat rájuk, amivel végső soron alighanem mindenki veszítene.