Az egyházfő elítélte a háborúval együtt járó erőszakhullámot, ami mintegy 50 ezer ember életét követelte 2006 óta. „Mindent meg kell tennünk az emberiséget és a fiatalságot romboló gonosz elleni harcban” – jelentette ki. A katolikus egyház szavának súlya és szerepének jelentősége nem lebecsülendő Latin-Amerikában, és az is üdvözlendő, hogy a pápa személyesen szólít fel az erőszak beszüntetésére. A hívők arra kérték Benedeket, hogy imádkozzon az erőszak beszüntetéséért és a békéért. Az illegális drogkereskedelem és a nyomában járó erőszakhullám gyökerei azonban jóval mélyebbek annál, mintsem hogy a pápa felszólítására minden keresztény letenné a fegyvert, és megtagadná a kábítószereket. Vajon van-e esély a békére egy évtizedek óta egyre több áldozatot szedő háborúban?

A pápalátogatás és annak üzenete nagy médianyilvánosságot kapott, szinte el is halványított egy másik találkozót, amelyet ugyanezen a napon rendeztek a guatemalai Antigua városában, ahová Közép-Amerika államfői voltak hivatalosak, hogy ugyanerről a témáról vitatkozzanak. „Azt tapasztaltuk az elmúlt 40 évben, hogy a drogkereskedelem elleni háborúban kiteljesedő stratégia kudarcot vallott – jelentette ki Otto Pérez Molina, Guatemala elnöke a találkozón. – Új alternatívákat kell találnunk, véget kell vetnünk a mítoszoknak, és rá kell vennünk az embereket, hogy vitassák meg ezeket.” Vajon milyen mítoszokról beszélt az elnök? Többek között éppen arról a mítoszról, amire a pápa is ráerősített: a drogkartellek elleni háborút meg lehet nyerni, sőt meg kell nyerni, és nem szabad válogatni az eszközökben. Csak még nagyobb elkötelezettségre van szükség a drogok elleni harcban.

Az illegális drogkereskedelemmel kapcsolatos erőszakhullám azonban nem azért harapózott el Latin-Amerikában, mert a kormányok nem voltak eléggé elkötelezettek a drogok elleni harcban. Mint korábbi cikkemben rámutattam, Mexikóban 2006-ban szabadult el az erőszak, pontosan akkor, amikor Calderón elnök háborút hirdetett a drogkereskedők ellen, ebben bevetette a hadsereget is, és az emberi jogi szempontokat is alárendelte a nagy célnak. A jelenlegi krízis éppen abból fakad, hogy a latin-amerikai országokra rákényszerítettek egy olyan háborút, amely a győzelem reményével sem kecsegtet. Hiszen hiába fejezik le a kartelleket, hiába irtanak ki újabb és újabb kokaültetvényeket, hiába vásárolnak új katonai helikoptereket – amíg a kereslet Európában és az USA-ban állandó marad, addig mindig lesz, aki lecsap a megüresedett helyekre, és mindig lesz korrumpálható közhivatalnok is. A kérdés ez: vajon megéri-e a világnak, hogy egész régiókat taszítson az erőszakos bűnözés karmai közé csak azért, hogy a fejlett világ szemellenzős tiltást tartson fel olyan termékekre, amelyek fogyasztása ettől függetlenül is széles körben elterjedt? Vajon nem lehetne-e úgy szabályozni a drogok termelését és kereskedelmét, hogy kivegyük azt a bűnszervezetek ellenőrzése alól, ugyanakkor minimálisra csökkentsük az ártalmait a fogyasztói országokban?

Tíz évvel ezelőtt ezeket a kérdéseket csupán néhány eretnek közgazdász és szociológus vetette fel, semmiképpen nem egy olyan rendpárti héja, mint Molina, akit a bűnözés visszaszorításának programjával választottak meg. Molinától mindenki azt várta, hogy követni fogja az északi szomszéd, Mexikó elnökének példáját, és beveti a hadsereget a drogkartellek ellen. Ehelyett azonban diplomáciai kampányba kezd a drogreform mellett. Vajon mi változott? Molina kétségkívül belátta, hogy egy olyan kis ország, mint Guatemala, amely Mexikónál gyengébb demokráciával rendelkezik, és jóval szegényebb, nem indíthat eséllyel katonai eszközökkel háborút a kartellek ellen, amelyek a karib-tengeri kereskedelmi út bezárulása óta Közép-Amerikán keresztül szállítják a kokaint északra. Az elmúlt években megduplázódott az emberölések aránya az országban – a gyilkosságok fele közvetlenül összefügg a drogkereskedelemmel. A félelem a politikai életet is átjárja – a fővárosban a polgármester-választáson induló jelöltek közül a kartellek kettőt eltettek láb alól, mivel kockázatosnak érezték a politikájukat. Egyetlen évben 11,5 milliárd dollárt foglaltak le a drogkereskedőktől – ez az állami költségvetés mintegy felét teszi ki! A lakosság több mint fele a szegénységi küszöb alatt él, itt a legmagasabb a rosszul táplált gyermekek aránya a nyugati féltekén.

A gazdasági világválság tovább nehezítette a kartellek elleni harcot: az USA ugyanis jelentősen csökkentette pénzügyi és katonai hozzájárulását a térségben. A latin-amerikai elnökök joggal háborodtak fel ezen. „Ti fogyasztjátok az országunkon keresztül áramló kokaint, és akkor a mi országunk vérezzen a drogellenes háborútokban úgy, hogy még nem is álljátok a számlát?” Molina és a többi közép-amerikai államfő rádöbbent, hogy az illegális drogkereskedelem csak úgy fékezhető meg, ha elzárjuk a profittermelés lehetőségének csapját, és állami ellenőrzés alá vesszük az egész folyamatot. Ezért gyűltek össze Antiguában, hogy erről egyeztessenek. Obama ide vagy oda, az USA diplomáciája még mindig keményen ellenez minden, a kábítószerek dekriminalizációjára vagy legalizációjára irányuló tervet, a drogellenes háború mögött még mindig hatalmas lobbiérdekek munkálkodnak, akik tartanak a zsíros állami megrendelések befagyasztásától. A rossz nyelvek szerint a latin-amerikai elnökök is tisztában vannak ezzel, csupán azt szerették volna elérni e húzással, hogy eléggé felbosszantsák a nagy északi szomszédot ahhoz, hogy újratárgyalja a segélyezéssel kapcsolatos politikáját. Valószínűleg ebben is van igazság, a konszenzus még nem teljes az elnökök között.

Mauricio Funes, El Salvador elnöke támogatásáról biztosította az eseményt, de végül személyesen nem vett részt azon, Honduras és Nicaragua elnökei viszont kezdetektől ellenezték a találkozót, és a találkozón a hangzatos nyilatkozatok ellenére nem sikerült egy olyan stratégiát kidolgozni, amely valódi megoldást kínálna a helyzetre. A pápalátogatás ellenére az egyház maga is megosztott ebben a kérdésben. Raul Vera mexikói püspök például nyilvánosan is elítélte az elnök drogellenes háborúját, míg a legtöbb magas rangú egyházi vezető nem. Vera szerint a drogháború az egyházat is korrumpálta, sok egyházközség ugyanis nemcsak elfogadja a drogkereskedők piszkos pénzét, hanem aktívan együttműködik annak tisztára mosásában. Ez is egy tabutéma az egyházban, akárcsak a gyermekek szexuális zaklatásának ügye.

A jövő hónapban a kolumbiai Cartagenában ismét összegyűlnek a latin-amerikai vezetők. A jelenlegi kolumbiai elnök, Santos szintén kinyilvánította, hogy nyitott az alternatív drogpolitikai megoldások iránt. Ott lesz Obama elnök is, aki valószínűleg nehezen fogja kikerülni, hogy állást foglaljon a kérdésben. Biden alelnök nemrégen a régióba látogatott, és határozottan kijelentette, hogy a Fehér Ház ellenzi a legalizációt, ugyanakkor legitimnek tartja az erről folytatott vitát. Mike Hammer, a State Department hivatalnoka is nyitottnak mutatkozott a vitára – amennyiben az nem abból indul ki, hogy a legalizáció a legjobb megoldás a problémára. Bár külföldön Amerika erősnek és egységesnek tűnik, odahaza a közvélemény már feszegeti a drogháborúval kapcsolatos konszenzus határait: a közvélemény-kutatások adatai szerint a lakosság fele támogatná a marihuána legalizálását. Colorado és Washington államokban novemberben népszavazást is tartanak erről.

Pusztán az, hogy Latin-Amerikában fordulat áll be a drogpolitikában, biztosan nem fogja egy csapásra felszámolni a szociális feszültségeket, a bűnözést, a korrupciót és a gazdasági elmaradottságot. Az sem mindegy, hogy milyen formát ölt a drogpolitikai reform, a legalizációt éppen olyan csúnyán el lehet rontani, mint a tilalmat – az alkohol és a dohány példája mutatja, hogy milyen káros lehet a korlátlan szabadpiac uralma. Ugyanakkor éppen ezek esete bizonyítja, hogy a legálisan szabályozott piac körülményei között, egészségügyi eszközökkel jóval többet lehet elérni, mint katonákkal és helikopterekkel.