Edvard Munch: Sikoly, 1895, magántulajdon

Ennél az esetnél is felmerült, hogy a vevő a katari királyi család volt, mint ahogy az elmúlt évek több jelentős vásárlásánál is – tavaly például Paul Cézanne Kártyázók című képét szerezték meg már egyébként is szépen formálódó gyűjteményük számára, a Munch-kép árának kétszereséért. A gyűjtemény összeállításának célja, hogy az alkotások egyszer majd egy múzeumban kerüljenek a nagyközönség elé. És innentől kezdve válik a jelenség egyre inkább érdekessé. Nem is a magán- és a nyilvános szféra közötti átjárás miatt, arra már számos gyakorlatot ismertünk eddig is, hanem a különböző – mondhatni, sok esetben egymással szemben álló, sőt ellenséges – kultúrák közötti befogadásra való hajlandóság miatt. A kultúrpolitika meghatározójaként ismert uralkodó lánya, Sejka al-Majassza így fogalmazott: „El akarom törölni a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbségeket.”

Paul Cézanne: Kártyajátékosok, 1890-92, magántulajdon

Kinek fog szólni a múzeum, kit céloz meg célközönségként elsősorban? A helyi lakosság esetében felmerül egy, az életmódból, de legfőképpen a kulturális sajátosságokból adódó kérdés. – még akkor is, ha a régióban számos hasonló kulturális és média intézmény működik, a jövőben is folyamatosan bővíteni akarják azok számát, valamint, hogy az uralkodó család tagjai nyugati egyetemeken tanultak és folyamatos a kapcsolatuk a világ különböző részeivel. Mennyire egyeztethető össze egy festménygaléria a képi ábrázolásokra vonatkozó iszlám szabályozásokkal, melyek tiltják azok legtöbb megnyilvánulási formáját? A képiségnek szűkebb hagyománya van ebben a kultúrkörben, így egy esetleges változás abban mutatkozhat meg, hogy a közönségnek mennyire lesz és mennyire lehet érdeklődése ezen kifejezési formák iránt.
Meddig fog terjedni a toleranciaküszöb, az érdeklődés és megismerés vágya? Fognak-e például európai vallásos tárgyú képeket gyűjteni: egy középkori Krisztus-ábrázolást, egy reneszánsz Madonna-képet vagy egy barokk csataképet például Szent Jakab legyőzi a mórokat témában, ne adj isten, egy Marc Chagall-festményt?

„Fordítva” már működik a dolog, hiszen a nyugati múzeumok már jelentős gyűjteményekkel rendelkeznek az iszlám művészet alkotásaiból, sőt a közel-keleti fegyveres konfliktusok időszakában is voltak ilyen témájú kiállítások, ezzel is bizonyítva, hogy nem egész kultúrákat kell egymással szembeállítani politikai okok miatt.

A Cézanne- és Munch-képek az európai kultúrkörben megfigyelhető, az emberi érzelmeket és kapcsolatokat nyíltan, közvetlen formában kifejező ábrázolások XIX. századi kiemelkedő példái. Követik-e további képek a katari gyűjtemény bővítését, például egy ugyancsak Cézanne-tól származó női akt, vagy mondjuk Rodin A csók című szobrának egy változata? Számos arab országban ismerjük a nők helyzetére vonatkozó törvényeket vagy akár a külföldiekre vonatkozó előírásokat, amelyek sok esetben még a – legalábbis nekünk, nyugatiak számára – magától értetődő emberi megnyilvánulási formákat is korlátozzák vagy tiltják. Vagy egyelőre legyünk türelmesek, hiszen mégiscsak egy pozitívan értelmezhető irányvonal kezdetén vagyunk, és később majd jön a többi is?

A műtárgyvásárlás nagyon jól alkalmazható az olajtermelésből származó vagyon kezelésére. És ha esetleg valamikor majd elfogy az olaj, megmarad a műtárgyba fektetett érték, kiegészülve a múzeumi-kulturális turizmusból származó bevételekkel. Ehhez persze az is kellene, hogy ezek a ma még elsősorban luxuskategóriába sorolható turisztikai célpontok szélesebb közönség számára is elérhetővé váljanak – valamint az is egy alapvető dolog, hogy végül megépüljenek ezek az új múzeumok. Ez nem teljesen elképzelhetetlen: a kulturális turizmus megjelenésével az Európán belüli távolságok is csak fokozatosan lettek egyre kisebbek.

Úgy látszik, a globalizációnak és multikulturalizmusnak egyáltalán nincs vége, sőt mintha csak most kezdődne. Egy, a művészeti múltból táplálkozó jövőbe vetített kép kezd kirajzolódni. Úgy látszik, hogy amit a fegyverek nem tudtak megoldani, azt mégiscsak a kultúra fogja…?