Ördögök vagy angyalok
Női és férfi nemi szervek a politikai megnyilvánulásokban. Művészeten innen és azon túl. Néhány megjegyzés a Pussy Riot jelenséggel kapcsolatban.
forrás: reuters
Művészi performance, zenei előadás, politikai véleménynyilvánítás, vallási csoport elleni gyűlöletkeltés, ez így együtt vagy egyik sem? Ezek a kérdések merülnek fel az orosz Pussy Riot együttes tagjaival kapcsolatban, akikre a napokban egy bírósági tárgyalás során három év börtönbüntetést kért az ügyész. Történt ugyanis, hogy még februárban három lány egy rövid templomi fellépés során a Szűzanya segítségét kérte, hogy Putyin távozzon a hatalomból. A kisebb „incidens” felvételét pedig felrakták egy videomegosztóra – tehát a nyilvános fellépés még nagyobb nyilvánosságot kapott. Az igazi ügy akkor indult el tulajdonképpen, mikor a három lányt letartóztatták, és bíróság elé állították.
Egy nem szokványos formát öltő imádkozás, művészi formában megnyilvánuló rituálé, egyszerű együgyű rendzavarás vagy jogsértés? Súlyos vétség vagy csak az illendőség határát súroló megnyilvánulás? Kulturális érzékenységünk és tapintatunk mondathatja azt velünk, hogy ez nem illik egy templomban. De az illendőség és a jogszerűtlenség két külön kategória.
Két alapelv konfrontációjával találkozunk: mások vallási érzületének tiszteletben tartása és a politikai véleménynyilvánítás joga. A helyzetet csak bonyolítja, hogy itt nem a magánáhítat imádságáról van szó, a közönségnek való közlés a lényeg.
Tartalom, a hely szelleme és kontextusa. Lenne különbség, ha a fohászt hanganyagként terjesztik, koncertszínpadon játsszák, vagy egy templomban? A hely, az előadás hőfoka és stílusa vagy annak tartalma a lényeges? Mi történt volna akkor, ha a hagyományoknak megfelelően beültek volna a templomi padba, és ott mondtak volna el egy imát, vagy egy más helyszínen megtartott zenei koncert alatt történik ugyanez a megnyilvánulás? És mi lett volna, ha ugyanilyen formában, de nem politikai tartalommal lépnek fel?
Az orosz pátriárka korábban azt mondta, hogy Putyin regnálása „isteni csoda”, a lányok pedig végül is ennek ellenkezőjét. Bátrak vagy pimaszok? Mi vezet el a radikalizmushoz, szükséges eszköz egyáltalán a radikalizmus? Ezzel az üggyel kapcsolatban is számosan kiemelik az orosz politikai-közéleti mozgástér hiányát, a véleménynyilvánítás korlátjait, a szervilis és merev bürokratikus közintézményi rendszert. A művészi önkifejezés nem lépheti át a társadalmi konvenciókat, sem a véleménynyilvánítás határait vagy más törvényeket, de fordítva is igaz – nincs diktatúra, de a lehetőségek is szűkösek.
A megítélés, védelem vagy elítélés már most is széles skálán mozog: populáris protest, józan mérlegelésre való törekvés, hívő érzés vagy politikai elkötelezettség és szervilitás. Ha mindez egy fundamentalista ország mecsetjében történik, akkor valószínűleg sokkal nagyobb retorzióra került volna sor, ha viszont egy európai keresztény templomban, akkor inkább kevésbé, lehet, hogy csak a bulvárhírek között szerepelt volna.
Művészeti eszköz vagy a művészet csak eszköz valamihez? A popkultúra kelléktárát használják fel: három energikus fiatal csajszi rikítóan színes ruhában, flash mob, gerillamódszerek, performance, zene, más esetekben street art, happening, miegymás. Továbbá minden adott: videomegosztó, sajtófelhajtás, néhány nemzetközi sztár mentorálása (nyilvánosan kiállt a csoport mellett többek között Sting, Peter Gabriel, a Red Hot Chili Peppers, Madonna). Kérdés persze: elegendő ennyi a fellépés jogosságához? Egyébként a kortárs képzőművészet még elég kevéssé használja ki a videomegosztó lehetőségét, talán ez majd felcsillantja számára a közlés, a közönséghez való elérés lehetőségét. Hirtelen nem is lehet eldönteni: mindez egy nagyon is tudatosan megtervezett dolog, vagy csak egyszerűen bejött nekik? Csak sajnos a rendőrség is bejött a képbe, jobban mondva kijött, és bevitte őket. Kérdés persze, hogy a legvégén ki viszi el a balhét.
Amennyiben elítélik őket, akkor komoly belföldi és nemzetközi visszhangra számíthatnak, ha viszont nem, akkor a csoport minden valószínűség szerint tovább fogja csinálni az akcióit. A támogatók tábora folyamatosan nő, most már Oroszországon kívül is. Nemcsak a három lány személye váltja ki a szimpátiát, hanem bizonyos kellékek is az underground és popkultúra részeivé válhatnak: színes maszkok, stencilezett pólók, zenekari névadások – az internet segítségével gyorsan elterjednek ezek. Könnyen lehet, hogy az ügyből divat, egyfajta trendi kultusz lesz.
Let There Be Rock! A rockzenének mindig is sajátja volt a nemiség kihangsúlyozása, a „polgárpukkasztás”, a drasztikus figyelemfelkeltés, az „ördöggel való cimborálás” – jelen esetben is a feljelentésben az a vád szerepel, hogy a lányok „ördögi művet” cselekedtek. Korábban is voltak „problémás” emberek, a kritikus megnyilvánulások egyébként elég széles skálán mozognak, az intellektuálisabb progresszív rocktól a szabad szájú punkig. Ugyanabban az évben (1977) a Pink Floyd Animals című albumán nyíltan kritizálta a konzervatív társadalomképet, a Sex Pistols (God Save the Queen) az egész rendszert és úgy általában mindent. Valamivel korábban a Jethro Tull (My God) is kritikát fogalmazott meg az egyházzal szemben, és később a heavy metalnak, például az Iron Maidennek is egyik legkedveltebb témája a pokol és az ördögök – utóbbinál miközben hallgatjuk a számokat, gyakorlatilag már fel sem tűnik, hogy azoknak vallási forrásuk van. Most, harminc-negyven év elteltével a két zenekar frontembere, Ian Anderson és Bruce Dickinson közösen zenélt egy templomban (méghozzá a Canterbury katedrálisban). Egyébként azóta a „nehéz fiúkkal” is megbékéltek, Mick Jaggert (Sympathy for the Devil) már lovaggá ütötték, Ozzy Osbourne (Black Sabbath) a királyi család zenei rendezvényén, mint fő előadó szerepelt. Ezek csak kiragadott nevek, a sort hosszan lehetne folytatni.
forrás: reuters
Kérdés persze, hogy jelen esetben a Pussy Riot milyen zenei vagy művészi minőséget képvisel. Ennek eldöntése egyszerre lehet összetett és szubjektív, itt most egyébként is az a kérdés, hogy átlépték-e a törvényesség határait vagy sem. A zenei motívumok legtöbbször metaforák, de kérdés, hogy jelen esetben a Szűzanyához való fohászkodást annak tarthatjuk-e. Művészi szimbólum, őszinte fohász vagy egy cinikusan kikarikírozott inverz imádság? Ezt nehéz innen eldönteni, az mindenesetre figyelemreméltó, hogy számos hívő ember is kiállt a lányok mellett – ők nem tartják ezt a vádban is meghatározott „vallási gyűlölet motiválta garázdaságnak”, inkább a templomi szertartásrend elleni valamifajta vétségnek, ami inkább a szabálysértés kategóriájába tartozhat.
A sokak számára vulgáris és a gusztustalanság határát súroló megnyilvánulások már korábban is részét képezték az alkotásoknak és fellépéseknek, és ezek csak felnagyítódnak, amikor a vallási és erkölcsi elvekkel kerülnek konfrontációba. Például Hermann Nitsch vagy Andres Serrano munkáival már itthon is találkozhattunk. A Pussy Riothoz hasonló fellépésű Vojna csoport megnyilvánulásai az elmúlt években szintén botrányokat kavartak Oroszországban. Utóbbiak szintén politikai indíttatásból hoztak létre street art alkotásokat, rendeztek happeningeket. Akcióik a törvényesség és a jó ízlés határesetei a vulgáris gegtől kezdve a szándékos károkozásig.
Az elmúlt negyven évben a nyugati világban ideológiai megfontolásokból sokszor próbálták bírósági úton elhallgattatni a zenészeket, mindannyiszor sikertelenül. Az ügy kezelésében Oroszországnak most azt kell eldöntenie, hogy Európához akar-e tartozni vagy sem. Mi a jobb a hatalom számára: otthon boszorkányüldözést folytatni és példát statuálni vagy nemzetközi mártírokat csinálni? Végül is az orosz hatóság intézte el, hogy ismertté váljanak. Ha túlzott mértékű büntetésre ítélik őket, akkor csak egy másik Jethro Tull-szám címe fog az emberek eszébe jutni: Thick as a Brick. Minden mást pedig mindenki döntsön el maga a saját vérmérséklete szerint.