Van-e önálló, a szaktudományos tudástól független történelmi tudat és emlékezet? Az hitelesnek fogadható-e el mások számára is? A szemtanú, aki közvetlenül átélte, a családtag, aki már csak hallomásból ismeri, a szakember, aki következtetésekből tudja, és mi, akik elfogadják ezeket a következtetéseket. Elvarratlan szálak, meg nem fejtett homályos dolgok, ki nem beszélt tabutémák nehezítik a tájékozódást.

Hely, ember, idő: történelem - Idős koreai hölgy Ahn Sehong fotósorozatából, 2012

A II. világháború borzalmait még a mai napig is különböző módon ítélik meg számos helyen. A kínaiak és a japánok még mindig nem tudtak tisztázni egyes dolgokat egymás között (például a nankingi mészárlás). Valamikor még a lokális történelmi események feltárása is nehézségekbe ütközik. Nyáron kisebbfajta botrány volt Japánban egy fotókiállítással kapcsolatban: a sorozat olyan, ma már időskorú koreai hölgyeket mutatott be, akik a II. világháború alatt prostitúcióra voltak kényszerítve a japán katonák által. Egy fotóscég előbb helyet biztosított a kiállításnak, majd annak túlzott vélt politikai felhangja miatt bezárta. Egy tokiói bíróság viszont a kiállítás újranyitására kötelezte a céget (a vállalat és a fotós között létrejött kiállítási szerződés alapján), amely végül engedett, és újra látogathatóvá tette azt. A cég egyébként nemzetközi szinten modern, nyitott szellemiséget képvisel, mégis egyes lokális beidegződések szinte reflexszerűen működtek.

A történelem egy jó része (például a kultúrtörténet vagy a művészettörténet is) tárgyakon keresztül megjelenített történelemként fogható fel. A történelmi folyamat mint konstrukció előbb időbeli, majd térbeli struktúra lett. Egy újabb szemlélet már alapvetően nem az időben lejátszódó folyamatokra helyezi a hangsúlyt, hanem a jelenségeket bizonyos más közös nevező alapján csoportosítja és helyezi egymás mellé – emiatt kerülhetnek akár időben és térben különböző helyeken létrejött dolgok egymás mellé. Az újonnan kijelölt kategóriák új szempontokat villantanak fel. Ez igénybe veszi mind a történész, mind a befogadó szemléletmódját és szellemiségét, alkotói és befogadói akaratát.

A történelmi pluralizmus mentén haladt nemrég a New York Times egyik cikke, amely a BBC programjára reflektált. Az angol rádió egy sorozat keretében gyűjtött össze 100 tárgyat, amely leginkább, legalábbis jól reprezentálja a történelmet. A válogatás mégis korlátozottra sikeredett, csak a British Museumban található tárgyakból válogatott, így a földrajzi eloszlás is hiányos: például az európai kultúrkör az angolon, valamint az ókori görögön és rómain kívül kimarad: mégis nemes egyszerűséggel világtörténelemnek (History of the World) nevezi a válogatást. Erényei közt kell mégis felsorolni például az ismeretterjesztő jelleget: a szaktudományos kutatási eredményeket egy közvetlenebb formában kívánja eljuttatni az érdeklődőkhöz. Továbbá amellett, hogy egy erőteljesen rögzített idősíkon mozog, mégis egy interaktív mátrixban helyezi el a tárgyakat. Több szűrési módot is felkínál, például összerendezi akár szín szerint is nekünk a tárgyakat: valakit ez foghat meg.

Erre jöttek az amerikaiak és amellett, hogy lokálissá tették a válogatást, szélesebb körből merítettek. Az újság számos történészt és múzeumi kurátort arra kért fel, hogy olyan 50 tárgyat nevezzenek meg, amelyek leginkább reprezentálják New Yorkot. A válogatást tovább bővítették azzal, hogy kommentekben az olvasóktól is példákat vártak. Azt írták, hogy „a mi listánk csak »egy történelem«, és nem »a történelem«. És mivel ez az emberek történelme, részvételre hívjuk az olvasókat.”

Hely, tárgy, idő: történelem - Klasszikus múltidézés és populáris kortárs design: identitásteremtés

Valamivel korábban egy New York-i rádió egyenesen a közönségtől várta a példákat. Mondhatni egyfajta lokális nemzeti konzultáció jött létre. A 10 leginkább jellegzetes tárgy többsége egyszerű jelenkori használati tárgy a történelmi vonatkozásúak mellett. Érdekes, hogy számos jövevény eredetű tárgy is található közöttük, amelyek mára szervesen beépültek a hétköznapi életbe – tulajdonképpen ez jelenti jellemző identitásképző tulajdonságukat, az integrálódás és a használatban levés. Például a „görög kávéspohár”, amelyet egy zsidó cégtulajdonos talált ki azzal, hogy egy olasz jellegű, de dél-amerikai eredetű kávét adott egy görög motívumú pohárban. Lokális identitását a „kulturális sokszínűségén” túl mégis az adta, hogy 500 millió darabot adtak el belőle évente. És van még egy feltűnő ismertetőjegyük a tárgyaknak: szinte mindegyik pozitív jellegű, tehát minőségi preferencia, olyan, amely inkább hozzáadott az emberek életéhez, mintsem elvett volna.

Gyakran az identitásteremtés (kulturális, egzisztenciális, politikai, nemzeti) történelmi viszonylatokban konstruálódik. Az ehhez választott tárgyak esetében az különbözteti meg a hétköznapi használatit a szimbolikustól, hogy az utóbbi valamilyen többleteszmeiséggel van felruházva, hordozza azt. Ezeknél az eseteknél korántsem mindegy, hogy mire fókuszálunk és mik közül válogatunk. A döntő tényező az, hogy azt a bizonyos dolgot mennyire tartjuk igaznak a belső tulajdonsága és a használati tárgyhoz kapcsolódó viszonya alapján. A cél az lenne, hogy többnyire ne negatív vagy fals eszmeiséggel felruházott szimbólumokba kapaszkodjanak az emberek. Ezért fontos, hogy az általunk összeállított gyűjteményben ne csak negatív, de pozitív jellegű – beszédes, örömszerző vagy akár élvezeti – tárgyak is képviseljenek bennünket.

A tárgy, amely meghatározza, definiálja, jelképezi, megjeleníti, eszébe juttatja az embereknek a helyet, ahol éltek, élnek, és ha minden jól megy, élni fognak. Ránk jellemző, vagy hatással van ránk, de mi magunk is hatással vagyunk rá, hiszen mi magunk hozzuk létre, alakítjuk, formáljuk alakját és nyelvezetét – valamilyen módon kapcsolatba kerülünk vele. A fenti példáknál a tárgyválasztás eléggé szubjektívre sikeredett, mégis van bennük valami közös többszörös: nem mindenkire érvényes, de sokunkra mégis.

Érdekes kísérlet lenne itthon is csinálni egy ilyen programot. Vajon milyen tárgyakat jelölnénk meg, amelyek minket jellemeztek és jellemeznek, amelyek tényleg minket, a mi életünket – személyünket és személyiségünket, egymás közötti kapcsolatainkat, elődeinket, helyeinket – jelenítenék meg? Megelégszünk-e a kötött közhelyhegyekkel, vagy sokkal változatosabb élő képet alakítunk ki magunknak magunkról?