Francisco Goya: A repülés egy módja, Los Disparates sorozat, 1819

Most ornitológiai fejtegetésekbe azért ne bocsátkozzunk, bár a mai napig nem tisztázott teljesen, hogy a turul pontosan milyenfajta madár: általában négy-öt különféle állathoz hasonlítják. Sőt, abba se gondoljunk bele, hogy milyen érzés is lenne biológiai értelemben beleszületni egy ilyen állatba, mint ahogy ez elhangzott egy szoboravatás kapcsán, hiszen egyébként is szimbolikus értelmezésről van itt szó – méghozzá történelmi, nemzeti és politikai értelemben.

A turulszobor-állítás ugyanabba a készletbe tartozik, mint az alkotmány képi ábrázolásai, a Kossuth tér kérdéses történelmi rekonstrukciója, a koronázási jelvények államjogi szerepe vagy a Szent Korona-tan ködös ideológiája, de a sort még lehetne sorolni. Lassan nemcsak ezek elemzésébe, de felsorolásába is belefáradunk már.

Az államjogi megfeleltetésnek vannak történelmi előzményei, a turul ilyenfajta felhasználása nem új a XX. században. Ilyen értelemben jelent meg például a mai Szabadság hídon és a Hősök terén is. Az eredetileg Ferenc József nevét felvevő, 1896-ban átadott híd szimbolikus értelemben is két part összekötése, egy ezeréves történelmi koron való átívelés volt. A millenniumi emlékmű pedig az uralkodókon keresztül a magyar államtörténelmet volt hivatott bemutatni és dicsőíteni – természetesen a Habsburg-udvar hatalmi reprezentációját szem előtt tartva az összbirodalmi legitimáció keretein belül. Ennek megfelelően gyakran koronával a fején ábrázolták, ilyen értelemben jelenik meg a Hősök terén és a budai királyi palotán is (utóbbi 1905-ben került elhelyezésre).

A renováció szellemisége a Monarchia bukása után is megmaradt. Az I. világháború fájdalmas traumáját követően számos esetben az áldozatok emlékműveinek is ezt szánták. A revízió igénye csak még jobban felerősítette a szimbolikus kifejezésmódokat, az ország különböző részeiben felállított emlékművek egyfajta területi kijelölést is adnak. A nemzeti identitásteremtés összekapcsolódott a származással, a születéssel és az újjászületéssel.

Ezek különösen fontosnak hatottak az 1930-as években, a felhasználási kör egyre radikalizálódott. A bajtársi egyesületként létrejött, negyvenezer tagot számláló szélsőjobboldali Turul Szövetség az egyetemeken fejtette ki tevékenységét, rendszeresen részt vettek faji alapú atrocitásokban. Erőteljes militáns fellépésükhöz jól illett a turul logója, amely egyébként is eredetileg hadijelvény volt. Ennek megfelelően a madarat számos esetben karddal ábrázolták: az egyik legismertebb, Tatabánya fölött magasodó szobor is a Szvatopluk elleni csatának állít emléket. A turulszobrok legtöbb esetben valamilyen csata helyszínén kerültek felállításra, egyszerre emlékezve az elhunytakra és buzdítva harci szellemre.

Ez a harci szellem még napjainkban is tart, nemegyszer politikai csatározásokhoz vezetve. Így volt ez a XII. kerületben is a II. világháború áldozatainak tiszteletére emelt szobor esetében is, ahol évekig húzódott a vita. A történelmi tapasztalatok mondatják velünk azt, hogy nem szerencsés olyan szimbólumokat választani, amelyekhez több különféle, akár egymással ellentétes jelentés társul, amely ambivalens érzéseket kelt – hiszen mégiscsak egy egységet hivatottak kifejezni.

Mint ahogy bizonyos szempontból az is kérdéses: a kollektivitás mellett egy népvándorlás kori magyar szimbólummal igazából hogyan tud azonosulni az egyéni származás – „mindenki ebbe születik bele” – tekintetében egy más nemzetiségből származó sváb, szlovák vagy roma? És talán egyszer azt is érdemes lenne megnézni, hogy Európában milyen szerepet szánnak az egyes országokban a saját népvándorlás kori művészetüknek: valószínűleg egy modern svéd államban nem vonják be a vikingeket az alkotmányos törvényhozásba, David Cameron nem a kelta vagy a normann harcosoktól származtatja a londoni City lakosságát, és ma már a Bundeswehr se a Walhallába tart.

A jelekből való olvasásnak kétféle módja van: az egyik tudományos, a másik pedig vajákos. Az első általában a művészettörténész dolga, hiszen a történelmi hűségre való törekvés mellett a vizuális jelekből próbálja kiolvasni a jelentéseket. Az utóbbi pedig a sámán dolga, de hát a XXI. században már nem igazán űzzük ezt a mesterséget, ahogy a madarak röptéből sem jósolunk a jövőt illetően. Az elsőnek mégis van létjogosultsága, ahogy a honfoglalás kori művészetnek is: szerepe a képzőművészeti és régészeti kultúrában, helye pedig a múzeumban van. Az utóbbi viszont már csak egy rég letűnt korról regél.