Önkény és kényszer között

Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az alábbi beszéddel, amelynek részleteit szerkesztett változatban közreadom, 1920. február 26-án csütörtökön aratott zajos sikert Prohászka Ottokár az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom rendezéséről szóló törvény nemzetgyűlési vitájában.

Ez a törvény rendezte átmeneti időre az ország közhatalmi viszonyait. Elfogadása után ez alapján választották meg Horthy Miklóst március 1-jén kormányzóvá. A nemzetgyűlési választás január 25-én és 26-án zajlott le, de csak azokon a területeken, amelyeket a magyar kormány ellenőrzése alatt tartott. A Tiszántúl ekkor még a románok, Baranya pedig a szerbeké volt. A választáson csak két párt versengett igazán egymással, a kisgazdák és a keresztény nemzeti párt, közöttük inkább személyi, mint világnézeti ellentétek voltak. A monarchia pártjai szétszéledtek, a szociáldemokraták pedig tiltakozásul a nemzeti hadsereg különítményeseinek gyilkosságai, valamint a gyorsított bűnvádi eljárások ellen, melyek keretében bárkit előzetes letartóztatásba lehetett helyezni a fellebbezés lehetősége nélkül, illetve tiltakozásul a kormány által felállított internáló táborok ellen, melyekbe kommunista gyanús szociáldemokrata politikusat is bezártak, nem indultak a választásokon.

Az első általános választójogon alapuló választást finomán szólva nem hatotta át a demokratikus közérzület. Az erőszak és az antiszemitizmus annál inkább. Ilyen körülmények között ült össze a nemzetgyűlés, melynek első komoly feladata az alkotmányosság helyreállításáról szóló törvény megalkotása volt. Megszűnt az Ausztriával való közösség, a Habsburgok nem térhettek vissza, a kiegyezésről szóló törvény hatályát vesztette, a népköztársaság és a Tanácsköztársaság rendelkezéseit pedig érvénytelenítették. A Nemzetgyűlés azonban nem akart új alkotmányt, a történeti alkotmány keretei közé vágyott vissza. A törvényjavaslat arra az átmeneti időre, míg a keresztény magyar királyságot vissza nem állítják, kormányzó választását írta elő. Prohászka ezen javaslat vitájához szólt hozzá a nemzetgyűlésben:


 „Lehetnek kényszerhelyzetek, lehetnek nagy szükségek, lehetnek úttalan utak, amelyekbe éppen a jog kerget minket bele. Summum ius summa iniuria. Nekünk, a törvények híveinek, ilyenkor a törvények fölötti célokhoz kell folyamodnunk, és követelnünk azt, hogy írott jog nélküli igényeinknek érvényt szerezzünk. Mikor olyan aggályosan legális embert látok, eszembe jut Jónás próféta, aki nagy Ninive városát, annak fuldoklását, nyomorát látván, nem törődött vele, hanem tökindák árnyékában húzódott meg. De azt mondja a Biblia, hogy az Úristen férget küldött, amely megfúrta az indát és a tökinda, a levele, a lombja elhervadt. Azok a túlzó legalisták olyan Jónás próféták, akik a betűk lombja alá meghúzzák magukat és nem törődnek vele, hogy a civitas Hungariae tönkremegy.

Meg vagyok róla győződve, hogy miként az angol nép megtanult különbséget tenni forradalom és szabadság között, a magyar nép józansága, a magyar nép tisztessége is el tudja egymástól választani a kényszerhelyzetet és az önkényt. Az önkény szabadságot ront, a kényszerhelyzet pedig szabadságot teremt, mégpedig a népnek ereje, vágya, energiája, mondhatjuk jogi energiája által. Mi tehát nem akarunk itt valami kivételes helyzetet, senki eszeágában sincs ez, nem akarunk valami forradalmi állapotot, nem érezzük magunkat forradalmároknak, ellenkezőleg, alkotmányozóknak érezzük magukat.

Ha szabad még egy példát felhoznom, úgy vagyunk ezzel a Magyarországgal, mint egy fuldoklóval. Minden ember saját mozgásának alanya és meghatározója. Őtőle függ, hogy hova menjen, de ha valaki a fuldoklót megragadja és odaviszi, ahova – mondjuk – nem akarna, az nem önkény, hanem jótétemény. Mi megragadjuk ezt a fulladozó magyar népet, nem azért, hogy a jogát letörjük, hanem azért, hogy megmentsük és ezáltal szabadságát biztosítsuk.

A nemzet elküldött ide minket, hogy Nemzetgyűlésbe üljünk, de, ugyebár, a nemzetgyűlés maga néha valamiféle zsákutcába kerülhet, valamiféle elkényszeredett helyzetbe. Következőleg ebben a Nemzetgyűlésben magában van meg a hatalom, mert megvan a szükséglet, hogy magából teremtsen egy közeget, amely hiányosságát, esetleges gyarlóságát néhanapján kiigazítsa és ez a szerv az államfő. Nekem egy olyan államfő kell, amely nem lárva, nem álarc, olyan államfő kell, amely hatalom és erő. És azokkal az előbbi törvényjavaslatokkal, amelyekben az államfőnek még a Ház feloszlatására való hatalma sem volt, egyáltalán nem rokonszenveztem. Nekünk nem báb kell, nekünk nem cím kell, nekünk orgánum kell, erős kar kell. Mondjuk csak ki, ne féljünk tőle, kar kell, hatalom kell, amely a szabadságot szolgálja. Egy jól beállított tekintélytől, egy jól megszervezett hatalomtól sohase féltsük a szabadságot.

Az abszolút hatalom épp úgy teheti tönkre a szabadságot, mint a hatalom hiánya. Ha nincs hatalom, ha nincs tekintély, amely az egységet megteremtse és megóvja, akkor éppen olyan rosszul állunk, mint akármiféle abszolutikus kormány alatt. Tönkremennénk. Tehát nekünk az egységet még ebben a Nemzetgyűlésben is valamiképpen biztosító orgánumra van szükségünk és ez a biztosító orgánum, ez a tekintély, ez a hatalom az államfő. Ahogy nem elég a hordóhoz a donga, hanem kell hozzá még abroncs, ahogy a kévéhez nem elég a kalász, hanem kell hozzá szalmakötél, ahogy a társadalomhoz nem elég a tömeg, hanem kell valami szellemi egység, ezt a szellemi egységet az autoritás, és pedig az a csengő, hatalmas, tennitudó autoritás teremti meg. Nem félünk az erős kéztől. Nekünk erős kéz kell, de nem ököl, amely lecsap, hanem erős kéz, amely a gyeplőt tartja, és a haladásnak biztos irányát biztosítja. Nekünk ilyen erős kéz kell.

Nagyon jól emlékszem, mikor azon a novemberi napon, azon a csatakos vasárnapon bevonult a nemzeti hadsereg és a közönség látta azokat a plakátokat, látta azt a kormánykereket, amelyet két erős kar tart, mintha akkor az élet új vigasztalásai szállták volna meg a lelkeket! Megérezte, hogy most már vége van annak a rabszolgaságnak, amelyet a népszabadság nevében, a proletárdiktatúra nevében diktáltak reá, megérezte, hogy most szabadul fel a tekintélytelenségnek, kormánytalanságnak, az anarchiának rettenetes nyűge alól. Igen, nem kívánhatunk mi jobbat Magyarországnak, mint egy erős kormányzót, olyan Hunyadi János-féle kormányzót. Az ilyen kormányzónak adjuk a hatalmat bizalommal.

Tisztelt Nemzetgyűlés! Azt is kifejezésre kell hoznom, hogy mikor mi a nemzetgyűlésnek és a nép szuverenitásának szempontjából tekintjük mindazt, amit itt alkottunk, amit dekretáltunk, akkor minket egy más gondolat is hevít. Mindezekkel az alkotásokkal, amelyek az alkotmányosság helyreállítására, az államfői hatalomnak a meghatározására vonatkoznak, mi az alkotmányban és mindezekben az intézményekben nemcsak a formát, hanem a tartalmat nézzük, nemcsak ezt a szervet, hanem a bele való lelket is rögzítjük és azt mondjuk: adjatok nekünk minél előbb, sürgősen magyar alkotmányosságot, állítsátok azt helyre! Tudjátok miért? Azért, mert ezt a magyar alkotmányosságot minél előbb telíteni kell azzal a régi magyar keresztény nemzeti tartalommal, azzal a keresztény nemzeti lélekkel. Mert azok, akik ezt a lelket kilopták a magyar népből, vagy legalább a magyar vezetőkörökből, döntötték meg az alkotmányt. Éppen ezért, akik az alkotmányt szeretik, azoknak gondoskodniuk kell arról, hogy az a tartalom, az a lélek legyen benne, és ez a lélek, tudjuk, mindnyájan, a kersztény nemzeti szellem, ez a magyar alkotmánynak a lelke.

Biztos, hogy 1867 óta az önfeledésnek a korszaka borult ránk, főleg az utolsó 30 esztendőben, az önfeledés korszaka, mely kilopni engedte a magyar szivekből, a magyar lelkekből a magyar keresztény eszméket, valamiképpen a blazírtságnak a korszaka, amely nem vette észre, hogy hol vannak az igazi tartalmak és szégyenkezni kezdett, mert be volt oltva folyton csak a frázisok, a jelszavak bámulatától és elfelejtette saját nemzeti keresztény nagy értékeit.

Nekünk tehát alkotmány kell, amelyet teljesen ezzel a keresztény nemzeti szellemmel telitsünk. Nekünk nem kell annak a nagy nyugatnak a bámulata, nem kell a bámulata annak a fenséges nagy demokráciának, amely arrafelé van, ahol a nap nem kél, hanem leáldozik. Nekünk nem kellenek azok a frázisok antimilitarizmusról és pacifizmusról, mely főleg frázisok, mert hiszen ami ebben igaz eszményi tartalom van, azt az emberiség egész fejlődése hozza magával, de ezt a mérget, amelyel bennünket folyton beoltanak, ezt nem tűrjük tovább magunkban.
Nekünk ezzel szemben egy konstruktív irányzat, erősen magyar keresztény érzés kell, és kivánom, adja Isten, hogy ebben a Nemzetgyűlésben a geniusz loci a keresztény magyar nemzeti érzés, nemzeti büszkeség, erő és öntudat legyen.”

 

Ismét felhívom a figyelmet rá, hogy a beszéd csak egy részletét, és azt is szerkesztett változatban adtam közre. A beszéd hivatkozható, teljes és eredeti változatát megtalálhatják az Országgyűlési Könyvtár online is elérhető dokumentumtárában