Szladits és 1918

Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Szladits Károly a magyar polgári jogtudomány egyik nagy megújítója és iskolateremtő alakja. A magyar magánjog vázlata című kétkötetes munkája a magyar civilisztika klasszikusa. Nem volt olyan lángelme, mint Grosschmid Béni, viszont világosan és jól érthetően tudott írni. Különösen tudományszervező és iskolateremtő tevékenysége miatt válhatott a magyar polgári jog nagy egyéniségévé.

Részt vett a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság megalapításában, igaz mihelyst kiéleződtek a világnézeti konfliktusok, háttérbe vonult. 1906 után már nem vett részt a folyóirat, illetve a Társaság működtetésében, de továbbra is Jászi köréhez tartozott. 1918-ban igazságügy-miniszterként is felmerült a neve a Károlyi-kormányban, de Tisza István meggyilkolása megrémítette, és nem vállalta a feladatot. A Károlyi-kormánnyal azonban így is együttműködött. Ennek köszönhetően 1919/1920. tanévre tanári működésétől és jogaitól az egyetemi vizsgáló bizottság javaslatára a miniszter felfüggesztette. 1917-től egyetemi tanár Budapesten, az Akadémiának 1932-ben lett levelező, majd később rendes, és tiszteleti tagja. 1953-ban iskolaszervező tudományos tevékenységéért Kossuth-díjat kapott.

Szladits Károly az alábbi beszédet, amelyet a Jogtudományi Közlöny 1918. december 22-i száma alapján közlök, 1918. december 17-én mondta el a Nemzeti Tanács igazságügyi szaktanácsának alakulóülésén.

"Karácsony ünnepén, mi jogászok is óhajtva keressük azt a bethlehemi csillagot, amely a világot megrázó állami és társadalmi átalakulás sötétjéből az új jogrend bölcsőjéhez vezérel. A mi két vezércsillagunk jogunk átalakulásában: a jog demokratizálása és a jog szocializálása. A kettő közül a demokratizálódás inkább negatív irányító elv. A demokratizálás azoknak a béklyóknak a lehető megszüntetése, amelyek az egyéniség szabad fejlődését az államban gátolják.

Jogéletünk már 1848-ban hatalmas lendülettel tért rá a demokratizálás útjára, ezeket a szép hagyományokat kell továbbfejlesztenünk. El kell hárítanunk mindazokat az akadályokat, amelyek a formai jogegyenlőség teljes kifejtésének még mindig útjában állanak: rendi előjogokat, amennyiben még vannak; a jogegyenlőtlenséget egyes munkaviszonyok, kivált a gazda és a cseléd közti viszony körében; kivételes bíráskodást, mely egyes néposztályokat fontos ügyeiben megfoszt a rendes bíró oltalmától. Demokratikus elv a büntetőjogban az a kívánalom, hogy enyhítsünk azon a súlyon, amellyel a túlságos sok büntetés rendszere a népre nehezedik. De van a jog demokratizálásában is pozitív elem: közelebb kell hoznunk igazságügyünket a néphez. Az igazságszolgáltatás rendjét könnyen hozzáférhetővé kell tennünk. E mellett a népuralom gondolata megkívánja a népnek a részvételét az igazságszolgáltatás gyakorlásában is, szükséges lesz tehát a népbíráskodásnak fokozottabb beilleszkedése az igazságszolgáltatás rendszerébe, megfelelő keretekben és a bíráskodás alaposságának érintése nélkül. Demokratikus kívánalom végre, hogy nemzetiségi vidéken a bíró a nép nyelvén tárgyaljon.

Még nagyobb fontosságú a jogrendszer átalakulásában a jog szocializálásának az elve. Amíg a demokratizálás voltaképpen csak formai jogegyenlőséget teremt, addig a szocializálásnak feladata enyhíteni és áthidalni a nagy társadalmi ellentéteket, amelyek korunkat még mindig jellemzik. A jog szocializálása sem olyan folyamat, amely most indult meg, nálunk is már többen mutattak rá; de a forradalommal járó nagy társadalmi átalakulás erősebb lendületet ad neki. A »szociális« jog talán nem is egészen szerencsés kifejezés, mert könnyen összetéveszthető a szocializmus jogi pártprogramjával.

Pedig a jog szocializálása pártprogramokon felülálló egyetemes világfolyamat, mely voltakép a közösségi elv előnyomulását jelenti a jogban az egyéni önzéssel szemben. Wagner Adolf szépen fejti ki, hogy ősidőktől fogva két ellentétes elv küzd a jogrendben: »Das Prinzip der möglichen Selbstständigkeit des Individuums und das entgegengesetzte der Beschränkung dieser Selbständigkeit nach Interessen und Zielen menschlicher Gemeinschaften der Individualismus und das Gemeinschaftsprinzip (Sócialismus)« A kettő mindig bizonyos egyensúlyban áll egymással, végleg egyik sem szorítja ki a másikat. A polgári liberalizmus korának joga inkább az individualizmus jegyében állt, a mai jogfejlődés iránya a szociális elv felé hajlik.

Szociális jog tehát nem szocializmust jelent, hanem mint Duguit mondja, egyszerűen az ellentétet jelzi a jogrendnek az egyed öncélú jogán épülő felfogása és az alanyi jognak mint társadalmi funkciónak szemlélete közt.
Így alakul át lassankint a tulajdon merő individualisztikus hatalomból társadalmi funkcióvá, mely a kötelességek egész sorával jár, e hatalomnak a közérdekhez mért gyakorlására. Így nyújt a jog szerződési szabadság, a privát autonómia korlátozásával egyre több oltalmat az emberek mindennemű kizsákmányolása ellen. Nyomról-nyomra valósul meg ily módon Potthoff szép gondolata, hogy »szociális mindaz, ami az élő ember előjogát biztosítja a föld minden más javai és berendezkedései felett«.

Szociális kívánalom ezért jogrendünkkel szemben mindennemű embergondozás: nő- és gyermekvédelem, természetes gyermekek oltalma. Szociális kívánalom munkajogunk modern kialakulása, mely végső kifejlésében a gyári abszolutizmustól a gyári alkotmányosságig vezet. Szociális kívánalom mindenekfölött a mai káros vagyonelosztásból eredő hátrányok fokozatos enyhítése, a nemzeti gazdálkodás épségben tartása mellett.
Mindnyájan átérezzük Sohm mondásának mély igazságát, hogy a magántulajdonon épülő jogrendünk sötét árnyakat vet, de csak azért, mert belőle árad egyúttal a társadalmi életet megtermékenyítő napsugár. Ám mi nem tudunk fatalista módon belenyugodni abba, hogy ez így van jól, hogy ezeknek az árnyaknak ilyen sötéteknek kell lenniük. Hitünk szerint a jogrend napjának egyre magasabbra kell emelkednie, arra delelőre, ahonnét lehetőleg egyenletesen árasztja szét fényét s a lehető legkisebb árnyakat veti.

Ez a két elv jelzi tehát nekünk jogrendszerünk átalakításának irányát. De nekünk jogászoknak aggódva kell ügyelnünk az átalakulás módjára is. Mi tudjuk legjobban, hogy nincs állam, nincsen szabadság és nincsen jog rend nélkül, s hogy a jog rendje legkönnyebben a hirtelen változások közben borul fel. Tudjuk, hogy minden átalakulásnak egységes koncepció szerint kell történnie, a politikai igazságosság ama vezérelve szerint, hogy az alkotás a lehető legkevesebb rombolással járjon, s hogy az új épület lehetőleg készen álljon, mire a régit leromboljuk.

Tévedés ezt a kívánalmat úgy felfogni, hogy ez a ma birtokban lévő osztályoknak az egyoldalú érdeke a többi osztállyal szemben. Ellenkezőleg, ez egyetemes társadalmi érdek, sőt éppen a feltörekvő néposztályoknak is eminens érdeke. Jól érezte ezt a szocializmus jogrendjének nagy apostola, Menger Antal. Szerinte is »a néptömegek politikájának arra kell irányulnia, hogy a birtok és a birtokosok közti köteléket lassú és enyhe módon bontsák fel« (Volkspolitik, 59.), mert »elhibázott szociális kísérletek a nemzetet létében támadhatják meg«. Semmi sem oly veszélyes egy jogi eszmére, mintha koraéretten jön világra. Az az életképtelenség, amely ezzel a koraszülöttséggel jár együtt, átokként kíséri végig és alkalmas visszavetni az eszmét még azokban a vonatkozásaiban is, amelyek talán már a megvalósulásra érettek. Intő példa erre az »ateliers nationaux« sorsa 1848-ban.

Azért az első jogászi feladat minden jogrendi átalakulásban, amit Menger élesen így formuláz: semmi olyat ne tegyünk, ami mai társadalmi rendünk fogyatkozásait mesterségesen fokozná, de viszont óvakodjunk minden olyan erőszakos megrázkódtatástól, amely a jogrend megzavarásával az új eszmék megvalósulását is lehetetlenné tenné. Nehéz és hálátlan feladat ez, mint minden átmeneti és pionir-munka. De bizalommal és kishitűség nélkül kell hozzáfognunk, követve a nagy angol történész-költő szavát: »dolgozzunk és el ne csüggedjünk«."