Forradalom a művészetben

Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Szabadság, függetlenség, testvériség – olyan alapfogalmak, amelyek mindig kiemelten fontosak voltak Magyarországon. Ezeknek a hivatkozási alapját és megjelenítését szolgálta az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke. Az eszmék a művészetet is megérintették, számos művész fejezte ki véleményét, álláspontját és viszonyát ezzel kapcsolatban.

Egy emlékképben két dolog sűrűsödik össze: maga a korabeli esemény és azon keresztül a mindenkori jelennek szóló üzenet. Mindkettőnek az ábrázolása különböző módokon nyert formát, egy-egy művész álláspontjának függvényében. Ezt a személyes érintettség, egy közösség érzülete vagy a hivatalos művészetpolitika elvárásai befolyásolták.
A szabadságharc bukása után, hosszú ideig csak kevés kép készülhetett az eseményekről. Ennek elsődleges oka a cenzúra volt. Az ábrázolások nagy része így is elsősorban külföldön kiadott grafikai lap volt, az a néhány téma pedig, amely megfestésre került, legtöbbször a műterem rejtekében maradt.
Az 1867-es kiegyezés után készült képek nagy része leginkább a társadalmi elvárások, a nemzeti identitástudat alapján kapott kifejezési formát – ez a meghatározó stílus, amelyet Lyka Károly találóan „nemzeti romantikának” nevezett, még nagyon sokáig kiemelt szerepet játszott. Az általánosan elterjedt allegorikus, akadémista festészet jól megfelelt a magasztos eszmék kifejezésének.
 

Szinyei Merse Pál rajza után Morelli Gusztáv: Előörs, 1868, fametszet, Magyar Nemzeti Múzeum

Egészen az első világháborúig a szabadságharc emléke hangsúlyosan jelen volt a mindennapi közgondolkodásban. A forradalom közvetlen élménye és tapasztalata még nagyon is élő volt, azonban ennek ilyenformán való kifejezése ritkán fordult elő. A fiatal Szinyei Merse Pál mégis megpróbálkozott valami újjal. Az 1868-ban, immár itthon kiadott Honvédalbumba a kor ismert művészei készítettek képeket (többek között Wagner Sándor, Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály). A hagyományosan kedvelt honvédábrázolás azonban Szinyeinél nem az anekdotikus zsánerjeleneteket vagy hősi csatajeleneteket követi. Az Előörs romos tájban megjelenő, magányos katonája a távoli égő várost szemléli. Az alak, mint ahogy maga Szinyei és a képet néző is, magán a háborús pusztításon, a puszta tényeken elmélkedik. A festő alapvető emberi moralitással fogta meg a témát.

Összeegyeztethető-e a hétköznapiság az esemény magasztosságával? Látszólag pont azok a dolgok különböztetik meg őket egymástól, amelyeket össze akarunk párosítani: az elérhető közvetlenség és közelség, valamint a szimbólumként kezelt felmagasztalt eszme kettőssége.

Munkácsy Mihály: Tépéscsinálók, 1871, olaj, fa, Magyar Nemzeti Múzeum

Munkácsy Mihály Tépéscsinálók című képén az alakok tipikus figurák – az eseményekben résztvevő sebesült éppen a történéseket meséli el hallgatóságának. A személyes tapasztalaton alapuló emlékezés és elbeszélés az egyik fő témája a képnek. 1871-ben a közvetlen módon való átadást még erősen korlátozta a cenzúra.

Thorma János: Aradi vértanúk, 1893-1896, olaj, vászon, Thorma János Múzeum, Kiskunhalas

Magának a szabadságharc reprezentálásának a lehetősége is kérdéses volt. A császári udvar, érthető okokból nem igazán szerette a forradalom ábrázolásait, így az ilyen témájú képek intézményi megrendeléseit inkább a tudatos visszafogottság jellemezte. Nem volt ez másként a millenniumi ünnepségek közeledtével sem. 1895-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Tanács pályázatot írt ki történelmi témájú képek készítésére. Ezek mindegyike a dicső vagy a vérzivataros múlt eseményeit ábrázolta. Thorma János már korábban elkezdett Aradi vértanúkjának nemcsak a témája, de annak megközelítési módja is riadalmat keltett. A festő személyesen ment el a kivégzés helyszínére adatokat gyűjteni, még egy állítólagos korabeli szemtanúval is sikerült beszélnie. Thorma egyszóval történelmi hűségre törekedett, amely kevéssé volt elterjedt ebben az időben. Újdonság volt továbbá magának a kivégzésnek az ábrázolása is ilyen monumentális, ugyanakkor realista, közvetlen formában.

Hollósy Simon: Rákóczi-induló, vázlat, 1899, olaj, vászon, Magyar Nemzeti Galéria

Ez utóbbi törekvéssel néhány más festő, többek között Thorma művésztársai is foglalkoztak. Hollósy Simon Rákóczi-indulójának vázlataiban nemcsak a festői stílus forradalmi: a kép magát a forradalmi érzést és hangulatot adja át. Réti István megfogalmazásában „az ember képzeletében az éljenrivalgást hallja”. A mindent elsodró izgatottság, lelkesedés, lüktetés és lendület egyformán megmozgat mindenkit: a hangját kiengedő, önfeledten éneklő gyermektől kezdve, a józan határozottságú férfiakon és táncoló nőn keresztül a szúrós szemű idős honvédig. Az egységet képező tömeg koncentrált erőt sugall. 
Hollósy elérhető közelségbe akarta hozni a forradalom emberi érzéseit, a kép a tömegben állás érzetét adja. Megszűnik minden tér- vagy időbeliség; nem történetet mesél el, hanem egy képet rögzít, amelyet általános érvényre emel. Hollósy számára tulajdonképpen már nem is az 1848-as forradalom volt a lényeges, hanem maga a forradalmiság. A hagyományos nemzeti jelképek éppen csak felsejlenek, a forradalmi lélek magukban az emberekben, az egyszerű, őszinte gesztusokban testesül meg.

Réti István: Honvédtemetés, 1899, olaj, vászon, Magyar Nemzeti Galéria

A forradalmi lélekállapot van jelen Réti István alakjaiban is, csak egészen más értelemben. Hollósy a forradalom születését, míg Réti valahol annak végső elmúlását ábrázolta. A festő elsőrendű szempontnak tartotta a valóságszemléletet. A Honvédtemetés pillanatképe egy valóságos esemény élményén alapul: az öreg honvédek miután eltemették társukat, a temetőből menetelnek ki az őszi alkonyatban. Hollósy alakjaival ellentétben nekik a forradalomból csak egy nosztalgikus érzés maradt, az emlékezés és az emlékeztetés távolságával. Csak az elhunyttal egykorú harcostársak vannak jelen. Réti egy generációs jelenséget ábrázolt: azok, akik személyesen is megélték a szabadságharcot, most érkeztek el életük befejező szakaszához (Kossuth Lajos is csak néhány évvel korábban, 1894-ben halt meg). Egyre nehezebb hinni az illúzióban, de a változtathatatlanság is állandósult. Az emlék kevés életerőt ad már, az csak egy örök, elérhetetlen vágy marad, amely sokkal inkább a múlthoz kötődik, mintsem a mindenkori jelenhez. A tartózkodó konzervativizmusban csak régi eszmék vannak, mindenféle új, friss lendület nélkül. A megváltozott jelen környezetében csak a méltóságteljes rituálék szertartása marad. Egyetlenegy dolgot lehet még tenni: megadni számukra a végtisztességet.

Bár stílusuk különböző, a fenti képek mindegyikében van valami közös: a forradalom eszméjét a hétköznapi valóságba akarták bevonni. A művészek azonban számos esetben érezték az ábrázolásmód korlátait: a festői megoldások problémáin túl, az 1848-as forradalom emlékének jelenkori realitása és a közvélemény által igényelt programja között valamifajta ellentét húzódott. Túl közelinek érezték magukhoz a történelmi esemény traumáját, természetes módon még nem tudták egyfajta történelmi-kritikai szemlélettel nézni azt. Szinyei életművében magányosan áll ez a téma, Munkácsy idővel más témák felé fordult, mint ahogy Réti is a maga stílusában. Thorma későbbi képein küzdött meg a témával, Hollósy pedig soha nem fejezte be alkotását.

A művészekről
A fenti művészek mindegyike a XIX. század második felének és a századfordulónak kiemelkedő és meghatározó személyiségei. Szinyei Merse Pál (1845, Szinyeújfalu – 1920, Jernye) az impresszionizmus, Munkácsy Mihály (1844, Munkács – 1900, Endenich) pedig a realizmus itthoni megteremtője. Hollósy Simon (1857, Máramarossziget – 1918, Técső), Réti István (1872, Nagybánya – 1945, Budapest) és Thorma János (1870, Kiskunhalas – 1937, Nagybánya) a nagybányai művésztelep alapítói és vezető egyéniségei voltak.