Az elmúlt hetekben több olyan intézkedés is napvilágot látott, ami normális esetben külön-külön is alkalmas lenne arra, hogy felháborítsa a közvéleményt. Ezek között akadnak olyan, kevésbé látványos ügyek, mint a miniszterelnök – a hatalommegosztás elvének elemi félreértését tanúsító – AB-kritikája, olyan, látszólag csupán a kulturális elitet érintők, mint a Műcsarnok vezetése körüli botrányok, olyan, az ország jövőjét veszélyeztető döntések, mint a potenciálisan katasztrofális következményekkel járó felsőoktatási forráskivonás, és olyan, a demokratikus alapjogokat csorbító intézkedések, mint a választási jog regisztráció révén történő indokolatlan korlátozása.

A kormányzat intézkedéseit a kezdetektől fogva figyelemmel kísérők számára mindezek persze aligha lehetnek meglepőek abban az értelemben, hogy a demokratikus játékszabályok áthágására 2010 óta folyamatosan akad példa. Ebbe a sorozatba illeszkednek szervesen a fenti intézkedések is. Ugyanakkor több tényező is arra utal, hogy egyúttal egy új szakasz kezdetét is jelzik.

Az év elején még egy elhúzódó végjáték perspektívája villant fel, amit egyszerre jellemez a látszólagos konszolidációra való törekvés és az intenzív kormánypropaganda. Ekkor még úgy tűnt, hogy a „demokrácia illúzióját” továbbra is fenn kívánja tartani a kormány, vagyis annak ellenére, hogy szabályait időről időre áthágja, nyíltan nem tagadja érvényességüket. Nyáron jelentek meg az első olyan jelek, amelyek arra utaltak, hogy maga az illúzió egyre kevésbé fontos a kormány számára. A mostani események fényében úgy tűnik, hogy ezek a jelek egy erősödő tendencia kezdőpontjai voltak.

Az illúziók jelentőségét Pierre Bourdieu mutatta be érzékletesen, különböző „mezőket”, köztük a politikait is elemezve. Álláspontja szerint az illúziók fejezik ki a szimbolikus és materiális tőkékért folyó harcterek tétjét, és foglalják össze az érvényes játékszabályokat. Természetesen ezek a szabályok nem állandóak, az értelmezésük feletti kontroll az egyik központi célja az adott mezőben érvényesülni igyekvőknek. A szabályok újraértelmezéséért folyó harcnak ugyanakkor korlátot szab maga az illúzió, amelynek megkérdőjelezése automatikusan kizárja a cselekvőt az adott mezőből.

Az illúziók léte elválaszthatatlan egyfajta „szimbolikus erőszaktól”. Ez felelős a hatalmi viszonyok és egyenlőtlenségek természetesként, vagyis legitimként való elfogadtatásáért. Amellett, hogy a szimbolikus erőszak az elnyomás rejtett formáit teszi lehetővé, és ebben az értelemben az illúziók a mindenkori kritika tárgyát képzik, azt sem szabad elfelejteni, hogy civilizációs funkciójuk is van. A szimbolikus erőszakkal fenntartott illúziók hiányában a hatalmi harcok csakis tényleges erőszak keretében lennének lefolytathatók.

A demokratikus politikai mezőre vonatkoztatva a fentieket azt lehet mondani, hogy annak illúziója nem más, mint a képviseleti demokrácia elemi szabályai. Ezeket a szabályokat a hatalmi harcok során a politikai szereplők a saját érdekeiknek megfelelően igyekeznek újra és újra átértelmezni. Ez, bár sok esetben visszatetsző, alighanem elkerülhetetlen eleme a politikai játszmáknak. Ugyanakkor mindaddig, amíg magát az illúziót tiszteletben tartják a felek, vagyis elfogadják végső igazolási alapnak a képviseleti demokrácia elemi szabályait, lehetőség van a legitimitás fenntartására. Vagyis arra, hogy a hatalmi küzdelmeket az – egyébként nemritkán manipulatív és ideologikus – szimbolikus síkon, ne pedig tényleges erőszakkal rendezzék le.

Egy működő demokrácia hétköznapjaiban mindezek a kérdések ritkán kerülnek elő, hiszen a harcok alapvetően az illúziót elfogadva, szimbolikus síkon zajlanak. Ebben a helyzetben a pártok arra törekszenek, hogy ellenfeleikről bebizonyítsák: nem hatékonyak, elvi tévedéseik vannak, ígéreteket szegnek meg, manipulálnak. Ehhez gyakran felhasználnak nemtelen, adott esetben antidemokratikus eszközöket is, ám ezt azzal a tudattal teszik, hogy amennyiben ez nyilvánosságra kerül, úgy kiírják magukat a játékból. Pontosan ebben rejlik az illúzió ereje.

Az ilyen értelemben vett demokráciában fel sem tűnik, hogy a méltán sokat szidott, manipulációval és hazugságokkal teli politikai tér már maga is egy civilizációs vívmány. Ez csak akkor tárul fel, amikor maga a demokrácia válik kérdésessé azáltal, hogy a demokratikus illúzió veszélybe kerül. Egy illúzió akkor válik érvénytelenné, ha nyíltan megtagadják. A demokratikus politikai mező esetében ez azt jelenti, hogy ha következmények nélkül, nyíltan megszegik a képviseleti demokrácia elemi szabályait. Más mezőkkel szemben, melyek esetében az illúzió megszegése gyakran új illúziók és autonóm mezők kialakulásához vezet, a demokratikus politikai mező esetében ez a folyamat beláthatatlanul veszélyes.

Ebben az esetben ugyanis az alternatívát a szimbolikus helyett a tényleges lelki és fizikai erőszak jelenti. Ez és nem kevesebb a tétje a Fidesz felelőtlen politizálásának. Azáltal, hogy mély sebeket ejt a demokratikus politikai illúzión, egyúttal drasztikusan megnöveli az esélyét annak, hogy a szimbolikus síkon lefolytatott hatalmi harcok materiális síkra helyeződjenek át.

Természetesen a demokrácia illúziójának felfüggesztése nem lehet célja egyetlen, hosszú távon vezető szerepre készülő pártnak sem, így a Fidesznek sem. Ilyen célokat egyedül a – demokratikus illúzió nyílt elutasítása mellett az erőszak kultuszát is elfogadó – szélsőjobboldali erők vallhatnak magukénak. Igaz, ők ezzel automatikusan a margóra is szorulnak. A Fidesz esetében a demokrácia illúziójának felfüggesztése alighanem sokkal inkább tünet, ami egy sodródási folyamatot fejez ki.

A kétharmados győzelem abban az értelemben rendkívüli helyzetet teremtett, hogy minden korábbinál nagyobb hatalom koncentrálódott a párt kezében. Ez példátlan lehetőséget adott a demokratikus illúzió tetszőleges átértelmezésére, vagyis arra, hogy formálisan demokratikus eljárások sorozatában egy végső soron antidemokratikus rendszer épüljön ki.

Önmagában a hatalomkoncentráció persze nem szükségszerűen vezetett volna erre az útra, az csupán a lehetőséget teremtette meg. A szükségletet részben a válságból kifele vergődő, bizalmatlan nemzetközi gazdasági környezet, részben pedig az elhibázott kormányzati döntések hozták létre. Ezek következtében ugyanis fokozatosan egyre jobban beszűkült a kormány mozgástere. E szűkülő keretek tágítása céljából választotta a kormány a demokratikus alapelvek figyelmen kívül hagyását, vagyis a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolását, valamint a mindenkori érintettekkel való konzultáció mellőzését.

Erről az útról ugyanakkor a fentiek alapján belátható, hogy rendkívül veszélyes. Azáltal, hogy magát a demokratikus illúziót függeszti fel, egyúttal a hatalmi harcok – morális szempontból sokszor joggal kritizált – szimbolikus formáját lehetetleníti el, teret nyitva a nyers pszichikai és fizikai erőszaknak. Remélhetőleg arra nem kerül sor a közeljövőben, hogy ezek a tendenciák kiteljesedjenek. Amennyiben mégis, azért a miniszterelnököt és a kormánypártokat történelmi felelősség fogja terhelni.