Elhúzódó végjáték

Politika  |  2012. január 16.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Fidesz–KDNP politikája 2012 januárjában összeomlani látszik, egy esetleges elhúzódó végjátékért mindannyian nagy árat fizetünk. Lehet, hogy előrehozott választás a megoldás?

Január első két hete szokatlanul intenzív volt bel- és külpolitikai szempontból egyaránt. Itthon minden korábbinál nagyobb és dühösebb tömeg demonstrált a kormányzati politikával szemben, az abba vetett bizalom olyan alacsony szintre süllyedt, hogy az államcsőd és a magánszámlák államosításának rémhíreit kellett cáfolnia a kormányfőnek, miközben rekordmagasságba emelkedett az euróárfolyam és a benzin ára, a köztársasági elnökre pedig plágiumgyanú vetül. Külföldről mindeközben szokatlanul heves kritika éri a kormányt, az Egyesült Államok, az EU és az IMF a maga eszközeivel központi fontosságú intézkedések visszavonására szólítja fel.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a kormány száz sebtől vérzik, talán az sem, hogy bel- és külföldön egyaránt látványos kudarcot vallott. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy csaknem teljes kommunikációs káosz, illetve zárlat állt be: egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, az illetékesek – így a gazdasági miniszter, illetve az őt ért vádakat illetően a köztársasági elnök – megnyilvánulásainak hiánya és a miniszterelnök korábbi szólamok folytatásán alapuló, érezhetően egyre inkább csikorogva előadott helyzetértékelése.

Mindezek a jelek arra utalnak, hogy elhúzódó belpolitikai harcoknak nézünk elébe. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kormány nem fogja beismerni a főként antidemokratikus intézkedéseiben gyökerező, a piaci bizalom végzetes elvesztését is magában foglaló kudarcát. Ehelyett feltehetően igyekszik menteni a menthetőt: szimpátiatüntetést szervez megmaradt híveivel, a belső kritikákat elhallgattatja, a külsőket pedig az ország autonómiája elleni támadásnak minősíti, és bízik a saját maga által megalkotott választási törvényben.

Fontos leszögezni, hogy bár saját magára továbbra is hajlamos „kétharmados támogatottságúként” hivatkozni a kormány, ezzel szemben ettől mind a teljes lakosság körében (16 százalék), mind pedig a biztos választók körében (39 százalék) nagyon távol áll. Ezek az adatok arra utalnak, hogy erősen megcsappant a kormány legitimitása. Így az a kompromisszumoktól elzárkózó, az ellenzéki véleményeket lesöprő – demokratikus párthoz egyébként sem méltó – magatartás, amely a választások óta jellemezte, még inkább megindokolhatatlanná vált. Az ehhez való ragaszkodás, a kudarcok beismerése helyett az ennek szellemében folytatott utóvédharcok ilyenformán elhúzódó belpolitikai válságot idézhetnek elő, aminek egyik legnyilvánvalóbb és egyre inkább érzékelhető hatása a politikától való elfordulás.

Az elhúzódó végjáték ugyanakkor nem csupán a szigorú értelemben vett politika szintjén okoz patológiákat: emellett meghatározó élményként kihat a leghétköznapibb cselekvésekre is. A magyar társadalomnak sajnos jócskán vannak tapasztalatai az illegitim, ugyanakkor le nem mondó kormányzat uralmának hatásairól: az őszödi beszéd utáni belpolitikai állóháború is ebben a jegyben telt.

Ez az állapot nem egyszerűen anomikus, abban az értelemben, hogy sokan elbizonytalanodnak az érvényes normák, az adekvát eszközök és releváns célok mibenlétét illetően, és ezáltal felszámolódnak a társadalmi együttműködés stabil keretei. Legalább annyira jellemzi az is, hogy sokan úgy érzik, az „idejüktől fosztják meg” őket. Ahogy a politikai cselekvés célja az illegitim hatalom fenntartása lesz, úgy nem jut energia a tényleges feladatok elvégzésére, ami óhatatlanul elvesztegetett éveket eredményez. A politikai elit releváns feladatai jelen pillanatban egyaránt magukba foglalják a rendszerváltás óta húzódó egyre súlyosabb ágazati reformok kérdéseit és a 2008 óta tartó gazdasági világválság megoldásának keresését.

Ezek külön-külön is annyi energiát igényelnének, ami a politikai elit és a nyilvánosság teljes figyelmét igényelné. Ha a kormány kitart jelenlegi stratégiája mellett, és az elhúzódó utóvédharcokat választja, ezt a folyamatot lehetetleníti el. Ez az igazi tétje a mostani politikai helyzetnek.

A rendszerváltás óta persze nem igazán tudunk olyan pártot elképzelni, amely egy ilyen helyzetben ne a Fideszhez hasonlóan járna el. Leglátványosabb példa ebből a szempontból kétségtelenül a második Gyurcsány-kormány. Attól azonban nem különbözik a – sok szempontból magát épp vele szemben definiáló – jelenlegi, ha nem vállalja azt a demokráciában egyébként egyáltalán nem képtelen forgatókönyvet, hogy lemond, és előrehozott választáson méreti meg magát.

Az előrehozott választás persze nem csodafegyver. Egyrészt önmagában nem old meg minden problémát: csak akkor van értelme, ha tényleges alternatívát nyújtó, kormányzóképes erő kerül hatalomra. Ez egyaránt lehet egy konstruktív ellenzéki párt vagy pártszövetség vagy egy jelentősen átalakított Fidesz. Másrészt a tekintetben is megfogalmazhatók kételyek, hogy a legitimációs válságot képes-e kezelni ez a megoldás: hiszen egy esetleges jobboldali győzelem esetén az új választási törvényre hivatkozva a vesztes továbbra is illegitimnek tekinthetné a Fideszt.

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy érdemes komolyan megfontolni azokat az előnyöket, amelyeket egy ilyen forgatókönyv magában rejt. Mindenekelőtt ez potenciális kompromisszum abban az értelemben, hogy mind az ellenzéknek, mind a Fidesznek egyaránt van esélye a diadalra. Ugyanakkor mindketten kockáztatnak: előbbi az egyenlőtlen feltételeket teremtő választási szabályokkal a nyerési esélyeit, utóbbi a biztos további két évet teszi kockára.

Ennél is lényegesebb azonban, hogy egy esetleges előrehozott választás lehetőséget teremt az elhúzódó belpolitikai állóháború megakadályozására. Új választások hiányában félő, hogy ismét éveket vesztünk el, hogy a tényleges problémák helyett meddő pozícióharcokkal telik el az idő, és az ebből fakadó hátrányt egyre nehezebb lesz ledolgozni.

Most elsősorban a kormánynál a kezdeményezés lehetősége: leginkább rajta múlik, hogy vállalja-e ezt a kockázatos, ugyanakkor a továbblépés lehetőségét magában rejtő forgatókönyvet. Amennyiben a kormány önszántából nem hajlandó erre, úgy az egyre karakteresebbé váló – a civilek mellett immár pártokat is magukban foglaló – protestmozgalmaknak is érdemes elgondolkodniuk a követelésükön. Azon túl, hogy ez konkrét, megvalósítható célként egységbe kovácsolhatja őket, jó érvek hozhatók fel amellett is, hogy – függetlenül a tényleges választási esélyektől – jelen pillanatban ez a demokrácia érdeke.