Könnyen lehet, hogy a kelleténél lassabban, de a múlt héten sikerült tető alá hoznia első választási megállapodását a két legnagyobb ellenzéki pártnak. A dokumentum egyszerre tartalmaz diagnózist és konkrét vállalásokat. Így lehetőséget teremt arra, hogy előzetes képet alkossunk arról, hol tart a mai ellenzék, milyen megoldásokat sikerült találnia az immár évek óta húzódó identitásválságra.

Azt a kérdést, hogy pontosan milyen dilemmák elé néznek az ellenzéki pártok, valamint civil támogatóik, több korábbi írásban részletesen megvizsgáltuk. Jelen pillanatban három egymással összefüggő kérdés tűnik központi fontosságúnak. Elsőként azt kell megvizsgálni, hogy sikerül-e olyan programot összeállítani, ami nem csupán visszavonja a Fidesz aggályos intézkedéseit (ebben az értelemben reaktív), de azon túlmenő perspektívát is képes nyújtani (ebben az értelemben előremutató)? Másodikként az a kérdés merül fel, hogy sikerül-e azt az általános legitimációs deficitet kezelni, ami a pártpolitika egészét sújtja, és ebben az értelemben hitelesen fellépni. Végül pedig azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy sikerül-e a demokrácia minőségén oly módon javítani, hogy a civil és a pártpolitikai szektor között partneri viszony jöjjön létre.

Belátható, hogy mindezek a kihívások vagy egyidejűleg kezelhetők, vagy sehogy. A civil mozgalmak kritikai funkciójának pártpolitikába történő becsatornázása nélkül aligha kezelhető az elhúzódó legitimációs válság, miközben minőségileg egy kormányzat épp azzal tudna újat mutatni, hogy a „fél-ázsiai”, patriarchális kormányzati stílust az állampolgárokban jobban bízó, nyitottabb, demokratikusabb gyakorlatra cseréli.

Természetesen stratégiai szempontból korántsem csupán a tényleges reformok útja tűnik járhatónak. Más megfontolásokból, pusztán a – mintegy 65%-ot kitevő  – általános választói elégedetlenségre apellálva úgy is gondolkodhatnak az ellenzéki pártok, hogy a legjobban akkor járnak, ha kivárnak. Abban az esetben ugyanis, ha alapvetően kormányváltó hangulatban zajlanak a választások, az esetleges protestszavazatokat úgy gyűjthetik be a leghatékonyabban, ha minél jellegtelenebbek, és ezáltal minimális arányban riasztanak el választókat.

A kiadott választási dokumentum alapján úgy tűnik, hogy jelen pillanatban e két stratégia keverése mellett köteleződnek el az ellenzéki pártok. Miközben számos gesztust igyekeznek tenni a civil társadalom felé (lásd pl.: 2., 4., 5., 11., 13., 21. pont), egyúttal többnyire megmaradnak az általános ígéretek szintjén.

Nem arról van szó, hogy egy ilyen korai dokumentumban bármiféle részletes terv lenne elvárható arra vonatkozóan, milyen szervezeteket, miként terveznek bevonni. Ehelyett amire szükség lenne az nem más mint azoknak a mozgalmaknak és szervezeteknek már a kezdeti tárgyalásokba való bevonása, amelyek akár hosszú évek óta, akár az elmúlt években hitelesen bizonyították demokratikus elköteleződésüket és társadalmi szerepvállalásukat. Más szóval akármilyen választási programmal is álljon elő a most formálódó ellenzéki pártszövetség, amennyiben azt civil szereplők érdemi bevonása nélkül készíti el, úgy a hitelességi deficitet aligha lesz képes kezelni.

Természetesen ahhoz, hogy egy ilyen együttműködés létrejöjjön azokat a civileket is meg kell győzni, akik érthető okokból rendkívül gyanakvóan viszonyulnak a pártokhoz. Ezen a patthelyzeten feltehetően csakis úgy lehetne változtatni, ha az ellenzéki pártok olyan komoly ajánlattal keresnék meg a szóban forgó mozgalmakat és szervezeteket, melyek partneri viszonyon alapulnak. Csakis a politikai haszonszerzés mezőlogikáját felfüggesztve és helyette az arányában potenciálisan marginális, ám racionalitáspotenciáljában korántsem elhanyagolható civil szempontokat érdemben figyelembe véve nyílhat lehetőség a bizalmatlanság megtörésére.

Mindeddig az ellenzéki pártok ilyen jellegű ajánlatára és az esetleges közeledésre nem sok jel utal. Ez alapján pedig úgy tűnik, hogy akaratlanul is a második stratégia válik dominánssá, vagyis a tényleges reformok és a hitelesség visszaszerzésére tett kísérlet helyett a protestszavazatok maximalizálása válik központi kérdéssé.

Ez azonban több okból is zsákutcába vezet. Egyrészt azért, mert a túlzottdeficit-eljárás megszüntetésével a kormánynak a választásokig megnövekedett a költségvetési mozgástere. A jelekből arra lehet következtetni, hogy a rezsicsökkentéshez hasonló, populista, hangulatjavító intézkedések a választásokig tovább folytatódnak. Ezek, noha a többséget feltehetően nem fogják meggyőzni, de ahhoz elegendőek lesznek, hogy az általános elégedetlenséget csökkentsék.

Másrészt a kormánynak a protestszavazatok csökkentése mellett arra is lehetősége van, hogy szavazóbázisát a szélsőjobboldali szavazók táborából bővítse. Jól láthatóan ettől a lehetőségtől egyáltalán nem zárkózik el. Bár a közelmúltban a Fidesz politikusai több olyan gesztust is tettek, amelyek szimbolikusan a szélsőjobboldaltól való elhatárolódást fejezik ki, összességében mégis úgy tűnik, hogy ez mégsem jelent teljes szakítást. Erre utal mindenekelőtt az ország elleni nemzetközi összeesküvésre való folyamatos hivatkozás, ami a szélsőjobboldali retorika fundamentális eleme, valamint az olyan gesztusok, mint a LMBTQ-közösséggel való nyílt vagy éppen burkolt szembefordulás.

Ilyenformán úgy tűnik, hogy az ellenzéki összefogás számára stratégiailag is kevésbé járható a kétségtelenül kényelmesebbnek tetsző út. Saját pályáján, a populizmus terepén jelen pillanatban nem lehet leváltani a kormányt, így csak előre lehet menekülni, a tényleges reformok irányába.