Noha a bajai időközi választások elsősorban amiatt kerültek az érdeklődés középpontjába, mert az ellenzéki és a kormánypártok egyaránt erőpróbaként tekintettek rá, valójában egyéb szempontból váltak fordulóponttá. Úgy tűnik, hogy a rendszerváltás óta ez volt az első olyan választás, ahol a választások erkölcsi és jogi játékszabályait teljes nyíltsággal felrúgta a kormánypárt jelöltje.

Természetesen aggályos esetek, ahol a választások kimenetelét erkölcstelenül vagy egyenesen jogszerűtlenül befolyásolták, a korábbi években is előfordultak, és korántsem csupán a jobboldalon. Ugyanakkor ezek soha nem nyíltan fordultak elő, és ebben az értelemben nem léptek fel a normalitás igényével.

Baján ez az íratlan szabály változott meg. A nyomasztó hangszórózás, valamint az ellenzéki képviselő és a lakosság megfélemlítésére egyaránt alkalmas megfigyelés és kamerázás gyakorlata – aligha szándékolatlanul – a diktatúrák fojtogató levegőjét idézte meg. A leleplezett és jogerősen szabálysértésnek minősített eredményeket pedig egész egyszerűen letagadták a felelősök, ezzel is kinyilvánítva, hogy mennyire becsülik a jogállami kereteket.

Mindennek aggasztó üzenete van nem csupán a tavaszi választásokra vonatkozóan, hanem a rendszerváltás utáni demokrácia jövőjét illetően is. Az elmúlt három év egyik legveszélyesebb tendenciája a „demokrácia illúziójának” erodálódása volt, vagyis annak a hitnek az aláásása, hogy van alternatívája a puszta hatalomtechnikának, hogy túl lehet lépni a szimbolikus polgárháború lövészárkain.

A bajai választások mindenekelőtt ezt a tendenciát emelték új szintre. Közvetlenül a képviselet legfontosabb kollektív rítusa ellen intéztek támadást. Azt az eseményt keretezték újra, amely az állampolgárok többsége számára az egyetlen kapcsolódási pont a hatalomgyakorláshoz, vagyis az önrendelkezéshez. Azáltal, hogy a kormánypártok semmibe vették a választások íratlan és írott szabályait egyaránt, szimbolikusan visszavonták a választásokat, megfosztva ezzel politikai autonómiájuktól a választókat.

Megerősítették azon, a diktatúrák évtizedei alatt generációkon átívelően kialakult félelmüket, hogy a választások végső soron csak egy színjáték részei, melyben nekik legfeljebb alárendelt epizódszerep jut. Az állampolgárokat ilyenformán megfosztották attól, hogy átélhessék a politikai jogaik gyakorlása közben lezajló elismerési folyamatokat, és önmagukra mint a demokratikus hatalom végső letéteményeseire tekinthessenek.

Ehelyett a megfélemlítés és az átlátszó manipuláció azt az üzenetet hordozza, hogy az állampolgárok csupán befolyásolandó eszközök, akiknek egyetlen funkciója, hogy egy színjáték keretei között részvételükkel legitimálják a hatalmat. Amellett, hogy ennek az eltárgyiasításnak messzemenő következményei vannak a hétköznapi életre, amennyiben a személyközi viszonyok moralitását megalapozó ön- és másik iránti tiszteletet aláássa, egyúttal ellehetetlenítik magának a legitim uralomnak az újratermelését is.

Attól kezdve ugyanis, hogy normalitássá válik a csalás, a megfélemlítés és a manipuláció a választási küzdelemben, maga az a lehetőség vész el, hogy a választásokra a legitim kormányzó erők kiválasztásának eszközeként tekintsünk. Ettől fogva a mindenkori vesztes folyamatosan azzal érvelhet, hogy a választások eredménye illegitim, és a legitimitást megteremteni képes konszenzuális eszköz hiányában ennek a vádnak sem cáfolatára, sem megerősítésére nem marad lehetőség.

Erről a holtpontról továbbá aligha lehetséges a konszolidáció irányába kimozdulni. Minthogy az a párt, amely nem igazodik az agresszív választási logikához, lépéshátrányba kerül, mindaddig a – választók eldologiasításának árán történő – manipuláció fokozódása várható, amíg nem sikerül valamilyen módon megtörni ezt a spirált.

Alighanem a fenti probléma a jelenlegi ellenzéki pártok számára az egyik legnagyobb kihívás a közelgő választások előtt. Amennyiben ugyanis beállnak a kormánypártok által keretezett harcba, azzal nem csupán hozzájárulnak a demokrácia lebontásához, de egyúttal csekély esélyük is marad a győzelemre. Hiszen az erőn és az eldologiasítás logikáján alapuló kampány végső soron az erőforrások különbségétől függően lehet sikeres. Ebben a versenyben pedig a Fidesz aligha verhető.

A probléma ugyanakkor kijelöli a győzelem lehetőségét is. Ez pedig nem más, mint az állam és a polgárok egymáshoz való viszonyának radikális újrafogalmazása. Abban az esetben, ha ezen a téren sikerül a régi félelmek helyett egy kölcsönös tiszteleten alapuló mintát felvillantaniuk, azzal egy csapásra megfordíthatják az egyenlőtlen erőforrásokból fakadó erőviszonyokat. Tekintve az egyre jobban hiszterizálódó közhangulatot, ez a feladat nem csupán kiemelkedő kommunikációs képességet, de egyúttal különleges empátiát is igényel.

A kérdés ezen a ponton az: van-e olyan politikai formáció, amely ezen kompetenciáknak egyidejűleg lenne birtokában? A jelenleg is alakuló ellenzéki összefogás mindeddig – az összefogás nyögvenyelősen kimondott tényén túl – nem sok jelét mutatta annak, hogy ilyen teljesítményre képes lenne. Ezen a téren tehát gyökeres szemléletváltásra és megújulásra van szükség. Ellenkező esetben ugyanis a demokratikus kultúra további gyengülésére számíthatunk.