November 14-én a Fővárosi Közgyűlés elfogadta az életvitelszerű tartózkodás tilalmi övezetét kijelölő rendeletét. Ezzel lehetővé tette, hogy a szeptemberben megszavazott – az alkotmány által kijelölt irányelvekkel ellentétes –, hajléktalanokkal szembeni szabálysértési törvény széleskörűen alkalmazhatóvá váljon. Noha A Város Mindenkié aktivistái tiltakozó akciót szerveztek a közgyűlés időpontjára, és így az országos sajtó ingerküszöbét is megütötte az ügy, valójában jelentőségéhez képest csekély figyelmet kapott.

A szabálysértési törvény ugyanis nem kevesebbre teremt lehetőséget, mint egy alapvető állampolgári jog (a köztereken való tartózkodás) önkényes szempontok szerinti (saját hajlék hiánya) felfüggesztésére. Az önkényességet a döntéshozók moralizáló, esztétikai vagy medikalizáló érvekkel igyekszenek elleplezni, a hajléktalanokkal szembeni előítéletekkel osztozva és azokra építve. Ugyanakkor az ilyen típusú, előítéleteken alapuló érveléssel valójában csak saját álláspontjuk igazolhatatlanságát fedik fel, ami egy tényleges vitában nyilvánvalóvá válik.

Éppen ezért önmagában a főváros rendeletéhez nem is lehetne túl sok kommentárt fűzni, hiszen az az egyetemes emberi jogokkal, az Alkotmánybíróság döntéseivel és a jóérzéssel egyaránt ellentétesként egyszerűen illegitim. Nem más, mint a nyers hatalmi viszonyok kifejeződése. Ugyanakkor amiatt mégiscsak érdekes, mert lehetőséget kínál arra, hogy az önmagát a nemzet fogalmával meghatározó kormány intézkedéseinek belső ellentmondásaira rámutassunk.

Ahogy az elmúlt három évben egyértelműen kiderült, a nemzetre fókuszáló identitáspolitikai orientáltságából a Fidesz mit sem vesztett 1998–2002 közötti kormányzása óta. Ennek megfelelően egyik leglátványosabb első intézkedésként, a határon túli magyarok igény szerinti kettős állampolgárságával a nemzet szimbolikus és jogi integrációját igyekezett megerősíteni. Ezzel fejezte ki, hogy minden magyarul beszélő, a magyar kultúrához és közösséghez kötődő személyt megilletnek a magyar állampolgároknak kijáró jogok, függetlenül attól, hogy mely állam területén lakik.

Természetesen az önmagában is vizsgálható kérdés, hogy az állampolgárság etnikai alapon történő kiterjesztésének – az érintettek számára sokszor döntő fontosságú elismerési aktus mellett – milyen negatív következményei vannak. Hiszen a nemzet ilyen felfogása lehetőséget teremt az etnikai kisebbségek közti megkülönböztetésre. Másfelől számos problémát vet fel az integráció konkrét megvalósítása is: a kormányzati retorika – melyhez mára csaknem a teljes ellenzék igazodni látszik – a határon túli magyarokkal való szolidaritás vállalásának egyedüli adekvát módjaként tünteti fel a kettős állampolgárság stratégiáját, és ezzel rövidre zárja az alternatív megoldások megvitatását.

Ugyanakkor a határon túli magyarok integrációja számunkra nem ebből a szempontból érdekes, hanem azért, mert a hajléktalanokat sújtó rendelet jelentősége ezen befogadó intézkedések szempontjából világítható meg. Ez ugyanis éppen ellentétes irányú azokkal. Ez esetben arról van szó, hogy magyarul beszélő, a magyar kultúrához és közösséghez kötődő egyéneket megfosztanak a magyar állampolgárokat megillető alapjogoktól, azáltal hogy szimbolikus és fizikai értelemben egyaránt kizárják őket bizonyos – potenciálisan hatalmas – területekről.

Ebben az értelemben a közterületek életvitelszerű használatát szankcionáló rendelet nem más, mint nemzeti érdeket sértő tett. Ha ugyanezt határon túli magyarokkal szemben követné el valamelyik környező állam, alighanem a hazai diplomácia és a nemzetközi közösség – értelemszerűen jogos – felháborodásával kellene számolnia.

A helyzet paradox mivolta akkor is kézzelfoghatóvá válik, ha elképzelünk egy frissen kettős állampolgárságot szerzett, Magyarországon szerencsét próbáló embert, aki – sok, határon belül született sorstársához hasonlóan – saját hibáján kívül hajléktalanná válik. Ebben az esetben egyszerre lesz egy befogadó és egy kirekesztő politika alanya, mely paradox módon kérdésessé teszi azt is, hogy vajon mennyire vonzó határon túli magyarként egy olyan ország polgárává válni, ahol ily kevéssé számíthat az állam szolidaritására az egyén.

A fenti példák természetesen gondolati konstrukciók. Nyilvánvaló, hogy a kormány nem számolja nemzetpolitikai cselekvései körébe a hajléktalanpolitikáját. Ám ez a különválasztás – ahogy maguk a gondolatkísérletek is – esetleges megkülönböztetésekre utalnak. Más szóval olyan előítéletekre, amelyek anélkül szervezik a kormány politikáját, hogy annak képviselői tudatában lennének.

A hajléktalankérdés kapcsán azért nem merül fel a nemzetpolitikai dimenzió, mert a hajléktalanokról gondolkodva nem az jut a döntéshozók eszébe, hogy ők is a nemzet tagjai, és mint ilyenek iránt a mindenkori kormány felelősséggel tartozik, hanem az, hogy olyasvalakik, akik morális, közegészségügyi és esztétikai szempontból egyaránt problematikusak. Abban a pillanatban, hogy e perspektíva mellé a nemzetit odahelyezzük, nyilvánvalóvá válik ugyanakkor, hogy pusztán esetleges előítéletek hatásáról van szó.

Természetesen már önmagában az is elszomorító, hogy a kormánypártokon azt kell számon kérni, hogy miért nem képesek látni a „magyart a hajléktalanban”. Egy demokratikus politikai erővel szemben az lenne a minimális elvárás, hogy az emberben a méltósággal rendelkező, „önmagába vett célt” lássa. Sajnos azonban immár régen magunk mögött hagytuk azt a pontot, amikor azt hihettük, hogy az igazságosság, a méltányosság és a racionalitás szempontjai alapján érdemes kritikát megfogalmazni a Fidesz politikájával szemben. Az ilyen irányú bírálatok ugyanis leperegnek a kormányról.

Ehelyett kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy saját szempontjai szerint – a rendszer egyfajta immanens kritikájaként – mutatunk rá a kormányzás belső ellentmondásaira. Ilyen belső szempont a nemzetre való hivatkozás. Úgy gondolom, hogy a hajléktalanok kizárására vonatkozó rendeletek nem csupán morálisan igazolhatatlanok, és mint ilyenek illegitimek – hanem a nemzet szempontjából is aggályosak. A nemzet ugyanis nem az EU és a nemzetközi nyilvánosság elleni szabadságharcban megvédendő absztrakt entitás vagy egy etnikai sokaság, ahogy azt a kormány értelmezi, hanem konkrét egyéni sorsok közössége.

Ebben az értelemben pedig a nemzet kérdése a szolidaritás kérdése, amelybe nem csupán az tartozik bele, hogy a határon túli magyarokat nem hagyjuk magukra, hanem az is, hogy a határon belüliek jogait tiszteletben tartjuk, továbbá szükség esetén segítjük őket. Ha saját balszerencsés tagjait nem csupán magára hagyja a kormány, de egyenesen korlátozza őket alapvető jogaikban, akkor nemzetének elárulójává válik, ami saját mércéje szerint a legnagyobb bűnnek tekinthető.