A demokratikus vagy antidemokratikus értékek, noha döntő elemei az állampolgári kultúrának, önmagukban csupán egy szeletét alkotják. Így kialakulásuk megértése mellett legalább olyan fontos azoknak a tényezőknek az elemzése is, amelyek meghatározzák a helyi vagy tágabb közügyek formálásában való részvételi hajlandóságot.

Az aktivitás és passzivitás kérdése mindenekelőtt bizalmi kérdés. Csakis akkor van értelme energiát és időt áldozni a közügyekről való informálódásra és a nyilvánosságban való részvételre, ha az állampolgárokról, a közintézményekről és a politikai szervezetekről feltételezhető, hogy egy minimális konszenzuális, demokratikus szabályrendszerhez igazodnak. Ennek hiányában a nyilvánosság egy színjátéknak, a beleszólás illuzórikusnak, a részvétel pedig hiábavalónak tűnik.

A másokba és az intézményekbe vetett bizalom megrendülése napjaink egyik kulcsproblémájává vált. Ennek hátterében a modernitás egy alapvető sajátossága, a mindenre kiterjedő kétely áll. A magától értetődő világértelmezés felvilágosodás korabeli megkérdőjelezésével együtt a korábban igazolásra nem szoruló és éppen ezért stabil társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedés alapjai is felszámolódtak. Ilyen keretek között a bizalom is kérdésessé válik: vagy sikerül erőfeszítések árán létrehozni, vagy átadja helyét a gyanakvásnak.

A bizalom egyfelől adott személlyel vagy intézménnyel kapcsolatos tapasztalatoktól függ, másfelől attól a perspektívától, ahogy a körülöttünk lévőkhöz viszonyulunk. Ebben az értelemben kialakulásának megértéséhez a világhoz való viszonyulást meghatározó érzelmi fejlődés kiemelt helyszínét és a környezeti hatásokat egyaránt meg kell vizsgálni.

A bizalom képességének kialakulása elsősorban a családok érzelmi klímájától függ. A gazdasági pozíció, a képzettség és a történelmi emlékezet egyaránt marginális szerepet tölt be csupán. Döntő módon az határozza meg a bizalom kialakulását, hogy a szülők mennyire képesek érzelmi biztonságot nyújtani gyereküknek, hogy a nézetkülönbségeket sikerül-e anélkül feloldani, hogy elmérgesedjenek, és mindezzel összefüggésben vannak-e kölcsönös megelégedésre szolgáló közös programok.

Az ily módon kialakuló általános bizalomra épülhet rá a közintézményekbe és a politikai szereplőkbe vetett specifikus bizalom. Előbbi szempontjából döntő szerepük van az iskolai élményeknek. Az iskola az első olyan intézményes közeg, amellyel hosszú távon kapcsolatban állnak a fiatalok. Így az a kérdés, hogy sikerül-e olyan légkört teremteni, amely a kiszámíthatóságon és a kölcsönös tiszteleten alapulva meghatározó a későbbi intézményekhez való viszony szempontjából is.

A politikai szereplőkbe vetett bizalom szempontjából a közéleti eseményekbe való bevonódás játszik döntő szerepet. Azok a fiatalok, akik beszélgetnek és informálódnak a nyilvánosság történéseiről, kevésbé bizalmatlanok a politikai szereplőkkel szemben, mint azok, akik számára a közélet ismeretlen terület marad.

Az állampolgári aktivitáshoz nélkülözhetetlen bizalom kialakulásában ilyenformán egyaránt döntő szerepet játszanak olyan, egymástól különböző tényezők, mint a család érzelmi élete, az iskolai légkör és a nyilvánosságba való bevonódás. Pusztán ebből is látszik, hogy mennyi különböző feltétel együttállása szükséges a passzivitás meghaladásához; főként ha figyelembe vesszük, hogy önmagukban ezen tényezőkből korántsem következik aktivizmus. Ahhoz olyan motivációra is szükség van, ami csakis a megváltoztathatóként észlelt hiányosságok, problémák tapasztalatából fakadhat.

Ilyen tapasztalatokra elsősorban azok a fiatalok tesznek szert, akik inkonzisztens strukturális pozícióban vannak. Ez azt jelenti, hogy egyfelől gazdasági vagy kulturális értelemben hátrányokat tapasztalnak meg, melyeket jó eséllyel igazságtalanságként élnek meg. Másfelől e hátrányok korántsem abszolútak abban az értelemben, hogy kiegészítik őket a sikerek és elismerés olyan tapasztalatai is, mint például a szülőkénél jobb iskolatípus vagy sikeres tanulmányi előmenetel.

Az ilyen élethelyzetek motivációs ereje éppen az ellentmondó élményekből fakad: egyfelől hozzáférhetőek a társadalmi igazságtalanságok, másfelől azok potenciálisan megváltoztathatóként és megváltoztatandóként adottak. Azok a fiatalok, akik konzisztens módon előnyös vagy hátrányos helyzetben nőnek fel, vagy eleve kevéssé észlelik az őket körülvevő méltánytalanságokat, vagy nem tekintenek úgy rájuk, mint ami potenciálisan másképp is lehetne.

Az, hogy a megoldhatóként észlelt problémák tapasztalatából milyen irányba indulnak el a fiatalok, további, elsősorban a család identitásától függő tényezőkön múlik. Azokban a családokban, ahol az önkép elsősorban morális elveken alapul, továbbá az olyan történelmi események szolgálnak fontos vonatkoztatási pontként, amelyek emberjogi szempontból fordulópontot jelentettek (pl. rendszerváltás, EU-csatlakozás), a szolidaritás és a tolerancia elvei szerint szerveződő civil aktivitásra mutatkozik hajlandóság. Különösen akkor, ha a család érzelmi-kommunikációs klímája kiegyensúlyozott, és az iskolai előmenetel is problémamentes.

Azokban a családokban, ahol az önkép elsősorban nemzeti büszkeségen alapul, továbbá a 20. századi történelmi traumák szolgálnak kiemelt referenciapontként (pl. Trianon), leginkább egy nemzeti perspektíva által meghatározott civil aktivitás népszerű, magában foglalva olyan tevékenységeket, mint a hagyományőrzés vagy a „magyarság védelme”. Az aktivitás e formája különösen a kevésbé urbanizált településen lakó, potenciálisan vallásos fiatalok esetében fordul elő gyakran.

Végül azon fiatalok számára, akik a családjukban és barátaikkal egyaránt sokat beszélnek pártpolitikai kérdésekről, továbbá intenzíven tájékozódnak a közügyekről, elsősorban a pártpolitika terepe vonzó.

Összességében jól látható, milyen sok tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy a passzivitás helyett a helyi vagy általános közügyek formálásában való részvételt válasszák a fiatalok. Ehhez nemcsak a bizalom különböző forrásául, hanem az aktivitás motivációs bázisául szolgáló tapasztalatokat is át kell élni. Egy nem csupán aktív, de egyúttal demokratikus állampolgári kultúra kialakulásához ezen önmagában is rendkívül esetleges folyamat mellett a demokratikus értékek elsajátításához szükséges környezeti feltételek is szükségesek.

Ilyenformán belátható, hogy az aktív, demokratikus állampolgári kultúra kialakulása csakis egy törékeny egyensúlyi állapotban következik be. Nem meglepő tehát az sem, hogy erre irányuló társadalompolitikák hiányában, spontán módon csupán ritkán zajlik le ilyen folyamat. Ehelyett az állampolgári értékek és aktivitáspotenciál különböző kevert, nemritkán torzult mintázatai figyelhetők meg, kirajzolva az állampolgári kultúra típusait.

A cikksorozat következő részében az állampolgári értékek és aktivitás tipikus konfigurációit vizsgálom meg. Részletesebb elemzések a fentiekről a L’Harmattan Kiadónál hamarosan megjelenő, Demokratikus kultúra és modernizáció – Állampolgári szocializáció 20 évvel a rendszerváltás után című könyvben olvashatók.

Cikksorozat első része: A demokratikus kultúra esélyei

Cikksorozat második része: Demokratikus értékek és hiányuk