A demokratikus kultúra esélyei

Társadalom  |  2014. január 20.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A társadalom érdektelennek bizonyult az antidemokratikus tendenciákkal szemben. Kérdés: mi áll a demokratikus kultúra torzulásának hátterében? 

2014 elejére alighanem kétségtelenné vált, hogy a 2010-es választás egy új korszak nyitányaként fog bevonulni a történelembe. Az elmúlt négy évben egy olyan politikai-gazdasági hatalmi tömb alakult ki, amely a jogállami keretek és a nyilvánosság szisztematikus lebontásától eljutott a nyers hatalmi viszonyok immáron leplezetlen gazdasági előnyökre váltásáig.

Természetesen csupán visszatekintve, egy történet formájába rendezve tűnnek ezek a lépések elkerülhetetlenül egymásból következőnek. A társadalomnak mindvégig rendelkezésére álltak olyan eszközök, amelyekkel megakasztható vagy egyenesen meg is akadályozható lett volna e folyamat kiteljesedése.

És bár történtek, történnek és feltehetően történni is fognak ilyen jellegű kísérletek, ezek mégsem tudtak olyan átütő ellenállássá válni, ami érdemben megváltoztathatta volna az események alakulását. E tekintetben ráadásul – ahogy az a pártpreferencia-kutatásokból kiderül – az idén esedékes választások sem kecsegtetnek túlságosan biztató kilátásokkal.

Vagyis úgy tűnik, hogy ami történik, az ha nem is a társadalom jóváhagyásával, de legalábbis széles körű felháborodást nem kiváltva történik. Ezen a ponton talán nem túlzás kimondani: a harmadik köztársaság válságához nem csupán a politikai elit gátlástalansága vezetett, hanem legalább annyira egy széles körű társadalmi probléma, a demokratikus kultúra torzulása is.

Az elmúlt négy év eseményei ebben az értelemben csupán láthatóvá tették azt a rendszerváltás óta lappangó problémát, amely a demokratikus értékek és kompetenciák elsajátításának hiányából fakad. Az, hogy az alkotmányosság korlátozása, a nyilvánosság és a választási rendszer szabályozásának visszásságai, a különböző társadalmi csoportok érdekeinek semmibevétele, valamint a hatalmi pozícióval való nyílt visszaélések nem vezettek – akár demonstráció formáját öltő, akár a választói preferenciákban megmutatkozó – ellenálláshoz, azt mutatja, hogy ezek a kérdések nem váltak az állampolgárok ügyeivé. Más szóval nem tekintenek rájuk úgy, mint amibe beleszólásuk lehetne, és amiért végső soron felelősek lennének.

Míg a politikai elit motivációjának és felelősségének vizsgálata rengeteg figyelmet kapott a nyilvánosságban, addig arra a kérdésre, hogy pontosan mik lennének a demokratikus kultúra torzulásának okai, többnyire csupán közhelyes állítások fogalmazódtak meg. Ezek jórészttársadalomtörténeti sajátosságra vezetik vissza a problémát: mivel a 20. században egyfelől nem volt lehetősége az önrendelkezésre sem az országnak, sem az állampolgároknak, másfelől Kelet és Nyugat határán billegő geopolitikai helyzetünkből modernizációs lemaradások és paradoxonok következnek, így valójában hiábavaló elvárni a demokratikus értékek és kompetenciák hirtelen megjelenését.

Amellett, hogy az ilyen típusú érvek abból a szempontból fontosak, hogy rámutatnak a túlzó elvárások tarthatatlanságára, abból a szempontból aggályosak, hogy leegyszerűsítő módon történelmi szükségszerűségnek állítják be a demokratikus kultúra hiányát. Ez annál is inkább indokolatlan, hogy több mint húsz évvel a rendszerváltás után immár egy olyan korszakot is magunk mögött tudhatunk, amelyben sem az önrendelkezés korlátozásáról, sem modernizációs kényszerpályáról nem beszélhetünk.

Éppen ezért amennyiben a demokratikus kultúra továbbra is torzult, úgy az sem történeti, sem geopolitikai okokkal nem magyarázható. Ehelyett a magyar társadalom azon strukturális sajátosságaira vezethető vissza, melyek meghatározzák az állampolgári értékek, ismeretek és érzések elsajátításának a folyamatát.

A kérdést, hogy pontosan milyen tényezők játszanak döntő szerepet az állampolgári formálódásban, egy 2009 és 2012 között lefolytatott országos vizsgálat keretében próbáltuk kutatótársaimmal – Csákó Mihállyal, Murányi Istvánnal és Szabó Ildikóval – szisztematikusan megválaszolni. Figyelmünket arra a generációra fókuszáltuk, amely a rendszerváltás után született, és ebben az értelemben csupán indirekt módon érintett a terhelt történelmi örökség által.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy a demokratikus és radikális értékek közti választást, a politikai és közintézményekbe vetett bizalmat és az aktivitást milyen családi, iskolai, média- és kortárs hatások befolyásolják a különböző modernizációs sajátosságokkal jellemezhető régiókban. Cikksorozatomban a kutatás eredményeinek fényében igyekszem választ találni a kérdésre: mindazon nyilvánvaló nehézségek ellenére, amelyek a demokratikus kultúra kialakulását megnehezítik, milyen esélyei vannak mégis a torzulások meghaladásának?

Cikksorozat következő részében a demokratikus és radikális értékek kialakulásának hátterét vizsgálom meg. Részletesebb elemzések a fentiekről a L’Harmattan Kiadónál hamarosan megjelenő, Demokratikus kultúra és modernizáció – Állampolgári szocializáció 20 évvel a rendszerváltás után című könyvben olvashatók.