2014 február elején hozott ítéletet a Budapest Környéki Törvényszék 4 fiatalember ügyében, akik különös kegyetlen módon vertek agyon egy hajléktalant. Az ítéletről beszámoló hírportál a cikkben kihangsúlyozza, hogy az elkövetők egyébként tisztességes családból származó „jóravaló” fiúk voltak, akik tettüket beismerték, de nem tudtak rá magyarázatot adni.

Az elsőfokú, nem jogerős ítéletben a két fiatalkorú vádlottra 6 év, míg a már nagykorú másik két vádlottra 8 év börtönbüntetést mért a bíróság. Ahhoz, hogy a magyar ítélkezési gyakorlat újabb, és egyre inkább teret nyerő fejleményét érzékelni tudjuk, az ítéletet össze kell hasonlítanunk a romák olaszliszaki emberölése ügyben kiszabott büntetésekkel.

Abban az ügyben az elkövetett cselekmény gyakorlatilag ugyanaz volt: többen puszta kézzel agyonvertek egy ártatlan áldozatot, mégpedig oly módon, hogy az élet kioltásához szükségesnél jóval nagyobb szenvedést okoztak neki. Az olaszliszkai ügyben is volt két (tizenhatodik életévét még be nem töltött) fiatalkorú, akikkel szemben a bíróság a rájuk kiszabható legsúlyosabb és leghosszabb büntetést alkalmazta (10 év fiatalkorúak börtöne). A mostani esetben már két, tizenhatodik életévét betöltött vádlottal szemben kellett ítéletet hozni, és rájuk nézve 15 év lett volna a kiszabható legsúlyosabb büntetés (ők kaptak 6 évet). A fiatalkorú vádlottak mindkét ügyben büntetlen előéletűek voltak.

Különbség a két ügy között, hogy a hajléktalan sértettet bántalmazó fiatalok az eljárás elejétől kezdve feltáró jellegű beismerő vallomást tettek, míg az olaszliszakaik közül az egyik fiatalkorú végig tagadott, a másikuk pedig már csak a tárgyalási szakaszban tett beismerő vallomást. Szintén fontos eltérés a büntetéskiszabási tényezőket illetően ugyanakkor, hogy a hajléktalan gyilkosai ittas állapotban voltak, ami súlyosító körülménynek minősül, és tettükhöz még csupán ürügyre sem volt szükségük. Az olaszliszkai esetben viszont jól tudjuk, hogy az indulatokat lángra lobbantó szikra egy valós esemény volt: az elkövetők azt hitték, hogy az egyik vádlott kislányának okozott autóvezetői figyelmetlenségből sérülést a későbbi áldozat.

A felnőtt korú terheltek esetében még jelentősebb a differencia. A büntetlen előéletű, beismerő vallomást tevő vádlott az olaszliszkaiak közül 17 évet kapott, aki pedig volt már büntetve, azt életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtotta a bíróság, akár tett beismerő vallomást, akár nem (bár büntetőjogi szempontból egyik vádlott sem minősült visszaesőnek). Mindezeket a körülményeket összevetve nehezen tudunk olyan jogilag releváns különbséget találni a két bűntett között, mely indokolná a kirívó aránytalanságot a két ítéletben kiszabott büntetések között.

A gyűlölet-bűncselekmények kapcsán tapasztalható hasonlóan aggályos aszimmetrikus gyakorlatról a Szuverén oldalain Ivány Borbála korábban már alapos összefoglalást adott. Összehasonlító vizsgálata kimutatta azt a tendenciát, hogy a roma származású vádlottak által elkövetett gyűlölet-cselekményeket szigorúbban ítélik meg a bíróságok, míg fordított esetben, amikor cigányok sérelmére követnek el bűncselekményeket, enyhébben ítélkeznek. Másik oldalról megközelítve: a rasszista indíték súlyosabb megítélés alá esik, ha a társadalmi kisebbséghez tartozók körében merül fel, mint amikor a többség tagjai támadnak hasonló indítékból.

E tények alapjan sok olvasó kézenfekvőnek tarthatná azt a következtetést, hogy a bírói kar köreiben is felütötte fejét a rasszizmus. A magam részéről azonban nem tartom valószínűnek, hogy az ismertetett ítélkezési gyakorlat mögött ez az ok húzódna meg. Az ítélkezési aránytalanság tényleg létező probléma, azonban ennek gyökere nem a rasszizmusból, hanem egy nem kevésbé nyugtalanító bírói attitűdből, a populizmusból táplálkozik. A rasszizmussal mint magyarázó okkal szembeni egyik ellenvetés a bírói tevékenység sajátos karakterével áll összefüggésben. A büntetőbírák munkájuk során számos bűnözői típussal és bűncselekménnyel találkoznak. A legjobban ők tudják, hogy magyar nemzetiségű személyek is követnek el felháborító és semmivel nem menthető bűntetteket (pl. a móri mészárlást). Ebben a tapasztalati mezőben mozogva nehezen elképzelhető, hogy valaki annyira elvakulttá váljon: súlyosabban ítélje meg az etnikai kisebbséghez tartozó elkövetőket, mint a magyarokat. Emellett az esetleges bírói rasszizmussal kapcsolatban eddig lefolytatott egyetlen – bár már több mint 10 éve készült – empirikus kutatás arra a következtetésre jutott, hogy gyakorlatilag nincs „mérhető” mennyiségben jelen ez az attitűd a bíróságokon.

A másik érv a rasszizmusra építő kritikával szemben az, hogy a gyűlölet-bűncselekmények tárgyában hozott ítéletek problémái jelentős hasonlóságot mutatnak más olyan közfigyelmet kapott ügyek döntéseivel, amelyekben nem az etnikai többség és kisebbség viszonya állt a középpontban. Minden ügyszakból találunk példát határozatokra, melyek jogi alátámasztása meglehetősen hiányos, illetve következetlen. A büntető bíráskodás területén Eva Rezesova előzetes letartóztatásának újbóli elrendelése volt a legutóbbi ilyen döntés. Az ügy részletei közismertek, amint az is, hogy semmilyen konkrét jele nem látszott annak, a vádlott szökésre készülne. Ezzel szemben a letartóztatás újbóli elrendelése előtt másfél hete lett volna arra, hogy elhagyja az országot, mégsem ezt tette, hanem hosszú távra Budapesten rendezkedett be. A tudósítások szerint a másodfokú bíróság pusztán általános, sablonos indokokra hivatkozott: a kiszabott büntetés hosszára és a vádlott kiemelkedően jó anyagai körülményeire, melyek lehetővé teszik számára a szökést az elrendelt házi őrizet ellenére is.

A polgári bíróságok gyakorlatában is találunk példát arra, hogy a bíróság a bizonyítékok különösebb átgondolása és mérlegelése nélkül hoz döntést országos nyilvánosságot kapott ügyben. Két évvel ezelőtt a Szuverénen ismertettem a Pécsi Ítélőtábla döntését, mely kimondta, hogy polgári jogi értelemben az emberölést elkövető fiatalkorúak szülei is felelősek a bűncselekményért, mivel az elkövetők nevelése során nem úgy jártak el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható lett volna. Mindezt úgy jelentette ki a bíróság, hogy nem tartott szükségesnek bizonyítási eljárást lefolytatni arról, miként is nevelték valójában a gyerekeket a felelősnek nyilvánított szülők.

A közigazgatási ügyszakban is szembesülhetünk hasonló logikájú döntésekkel. Elhíresült 2008-as döntésében a Legfelsőbb Bíróság egyik közigazgatási tanácsa ítélete indoklásában implicit módon azt állította, hogy a vallásszabadság olyan kiemelten fontos érték, amelyre tekintettel a katolikus egyház templomaiban a zajvédelmi jogszabályra hivatkozva nem lehet elrendelni a harangozás idő- és hangerőbeli korlátozását. Tette mindezt úgy, hogy fel sem merült az indokolásban a vallásszabadság és a lakók egészséges környezethez való joga közötti mérlegelés szükségessége.

E három példaként választott jogeset osztozik három közös tulajdonságban. Az első egyező körülmény az, hogy mindegyik kifogásolható indokolású határozat olyan ügyben született, mely széles körű társadalmi nyilvánosságot kapott. Második sajátosság, hogy a puszta érdeklődésen túl határozott elvárás volt érezhető a döntés irányát illetően a közvélemény, vagy befolyásos intézmények részéről. Harmadjára pedig azt is láthatjuk, hogy a bíróság ezen elvárásoknak megfelelően döntött. Ez a három általános jellemző ráillik az olaszliszkai ügyre, az Ivány Borbála által kritizált eljárásokra, és még számos más ügyre (ilyen volt például a Cozma-ügyben hozott elsőfokú ítélet is). Ezért tartom valószínűnek, hogy a gyűlölet-bűncselekmények miatt indult ügyekben sem a bírák kisebbségekkel szembeni negatív elfogultsága lehet a magyarázat, hanem a többségi társadalom felől érkező nyomás komolysága.

A bírói kar bizonyos tagjainak ezt a „behódoló” attitűdjét nevezem bírói populizmusnak. A populista attitűd kialakulása és elterjedése a bírói karon belül jól magyarázza azt, hogy a bíróságok miért hoznak sok esetben olyan döntést, amely jogi indokolása erősen kifogásolható ugyan, viszont megfelel a közvélemény, illetve annak leghangosabb, leginkább agresszív része tetszésének.

A bírói populizmus jelenségének pontosabb értékelése két fogalmi megkülönböztetést is igényel. A bírói populizmus egyrészt nem azonos a társadalmi problémákra érzékeny, következmény-orientált ítélkezéssel, hanem pusztán a felszínen igyekszik sikert aratni, és a közönség elsődleges reakcióinak kíván megfelelni. Természetesen nem kifogásolható, ha a bírói gyakorlat nem szakad el a társadalom értékítéletétől, azonban ez az értékítélet nem azonosítható minden további nélkül a közvélemény „tetszési indexével”.

A bírói populizmust más részről el kell határolni az ítéletek közérthető, az érintettek által követhető és átlátható indokolásától, illetve az indokolás ilyen módon történő nyilvános kommunikálásától. Az utóbbi teljesen jogos igény a közvélemény részéről, ami a sajtókommünikékben bizonyos fokú leegyszerűsítést is megengedhetővé tesz. Az érthetően, világosan előadott indokolásnak azonban szakmailag is kifogástalannak kell lenni.

Ha a terjedő bírói populizmus okait keressük, nem kell messzire mennünk. Az ítélkezési populizmus terjedése és intenzitása egyenesen arányos a magyarországi politikai populizmus megjelenésével és erősödésével. Ez utóbbi az elmúlt 15 évben egyre erősödő módon van jelen, és az elmúlt négy évben érte el eddigi csúcspontját. A politika egyre inkább meglovagolja azokat a témákat, melyekkel hatni lehet az állampolgárok érzelmeire, és mára uralkodóvá vált az a kormánypárti törekvés, hogy a politikát a „nép” nevében az „elit” bizonyos köreivel szembeni harcként, sőt háborúként ábrázolja. E populizmusnak természetes képződményei a büntetőjogi jogalkotás területén megnyilvánuló törekvések a „három dobás” törvénytől kezdve a jogos védelem kiterjesztésén át a tizennégy év alatti elkövetők büntethetőségéig.

A politika persze nem csupán közvetett szerepet játszik a bírói populizmus kialakulásában, hanem néha direkt módon is jelzi, hogy milyen ítélkezést várna el a bíráktól. (Lásd a miniszterelnöki nyilatkozatot, mely szerint „a Kúria a bankok oldalára állt”, Navracsics miniszter levelét a Cozma ügy kapcsán, vagy a Fidesz frakcióvezetőjének facebookos posztját Eva Rezesova házi őrizetéről.)

Amennyiben a hatalom a kisemberek védelmezőjeként tünteti fel magát, akkor azok a bírók, akikben ilyen jellegű késztetések egyébként is munkálkodnak, megerősítve érezhetik magukat, ha a döntéseiket a jogászi szakmai szempontok figyelmen kívüli hagyásával, de a közvélemény látható megnyilvánulásaira tekintettel, annak megfelelve hozzák meg. A kialakult hangulatban joggal érezhetik, hogy csak nyerhetnek azzal, ha kukacoskodó jogászkodás helyett „megnyugtató” döntéseket hoznak.

A bírói populizmus negatív következményeit talán nem kell az olvasónak részletezni: azon túl, hogy fenyegeti a jogállamiság és a törvény előtti egyenlőség érvényre jutását, a populista ítélkezés nem tudja ellátni lényegi funkcióját egy bonyolultan működő, több szempontból összetett politikai közösségben – eltűnik a szakmai autoritása, és ezáltal hosszabb távon a közmegítélése is romlani fog.

A bírói populizmus azonban jelenleg még nem uralkodó gyakorlat, hanem „csupán” egy komolyan veendő veszély. Számos bíró komolyan veszi hivatali esküjét, mely nemcsak „békeidőre” szól, hanem azokra az esetekre is, amikor szakmai tudása és legjobb lelkiismerete alapján meghozott döntése közfelháborodást vagy politikai támadásokat válthat ki. (Pozitív példa a Kúria jogegységi határozata a devizahitelek ügyében, vagy a másodfokú bíróság és a Kúria ítélete a Cozma ügyben.)

A kérdés az, hogy a jövőben a bírói kar mely része kerül az ítélkezési gyakorlat meghatározását lehetővé tevő pozícióba. A válasz korántsem lesz független a politikai helyzet alakulásától.