Ítélkezés indulatból

Társadalom  |  2010. november 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Két fiú 2008 májusában előre kitervelt módon, brutális kegyetlenséggel követett el gyilkosságot. Azért ölték meg osztálytársukat, mert bosszantotta őket túlzott baráti ragaszkodása, tolakodó magatartása. A büntető ítélet a magyar bűnözés történetében eddig példa nélkül állónak nevezte ezt a bűncselekményt. A jogerős ítéletet követően az elhunyt fiú szülei kártérítési pert indítottak a fiuk halála miatt elszenvedett lelki sérüléseik és fizikai egészségük romlása miatt. A perben alperesként nem csupán az elkövetők szerepeltek, hanem szüleik is.

2010. szeptember 30-án a Pécsi Ítélőtábla polgári ítéletében a Lábady Tamás által vezetett bírói tanács – helybenhagyva az első fokon eljárt Somogy Megyei Bíróság határozatát – összesen 8 millió forint egyetemlegesen fizetendő kártérítést ítélt meg az elhunyt fiú szüleinek. A döntés a bűnelkövető tinédzserek szüleinek kártérítési felelősségét a polgári törvénykönyvnek arra a bekezdésére alapozta, amely kimondja: „Ha a kárt belátási képességgel rendelkező olyan kiskorú okozta, akinek felügyeletre köteles gondozója is van, és bizonyítják, hogy az kötelességeit felróhatóan megszegte, a gondozó a károkozóval egyetemlegesen felelős.”

A kártérítési jog azért különösen fontos terepe a szociológiai vizsgálódásoknak, mert a meglehetősen általános jogszabály a szöveg szintjén nem ad pontos, részletes eligazítást a bíró számára az eseti kérdés eldöntésekor. Például nincs meghatározva maga a „kár” fogalma, de az sem, hogy milyen fokú okozati összefüggés éri el a még releváns szintet, vagy miben áll a kimentés megítélésekor a „felróhatóság” mércéje. Ez az aluldetermináltság igen tág teret nyit a bírói mérlegelésnek, így feltárható a határozatokból, hogy miként ítéli meg a bíróság az egyéni felelősség terjedelmét, hogyan viszonyul bizonyos társadalmi csoportokhoz vagy életformákhoz, és ennél is általánosabb szinten: milyen emberkép és politikai-morális értékrendszer húzódik meg a gyakorlat mögött.

Csábító lenne az elemzést az erre irányuló kérdésekkel kezdeni, azonban a lehetséges félreértések elkerülése miatt célszerűbb először azt megvizsgálni, hogy illeszkedik-e ez a döntés az eddig követett szakmai standardokhoz. A második lépéssel juthatunk el oda, hogy megtudjuk, milyen felfogásbeli újdonságot tartalmaz az ítélet, azaz miért tért el a bíróság a korábban helyesnek tartott gyakorlattól.

Most nem vizsgálom az olyan részleteket, mint hogy az egyik alperes szülő már a fia hatéves korában (az elkövetés előtt több mint tíz évvel) elvált az anyától, és azóta csak a rendszeres kapcsolattartás keretében találkozik a gyerekével. Ezzel szemben az anya élettársának felelőssége, aki 2000 óta él velük, fel sem merült, holott a törvény a „gondozó” felelősségéről beszél, nem a vér szerinti szülőjéről.

Jelentősebb probléma, hogy az ítéletekben szép számmal találunk csúsztatásokat is. A büntetőbírósági ítéletek indokolásaiból mindkét polgári bíróság csupán azokat az állításokat csemegézte ki, amelyek alátámasztják az álláspontját, miközben átsiklott azon megállapítások felett, amelyek szöges ellentétben állnak, sőt cáfolják azt. Például az indokolásban a bírák felhasználták, hogy a szülők nem észlelték, gyermekeik titokban alkoholt fogyasztanak, és azt sem, hogy az egyikük alkalmanként kiszökik otthonról. Ám a másodfokú büntető ítélet azon kitételét, mely szerint a vádlottak gondozásában, családi és iskolai körülményeikben semmiféle hátrányos tényezőt nem lehetett fellelni, azzal intézte el az elsőfokú polgári bíróság, hogy ez a megállapítás csupán a „nevelés egy szűk területét mutatja”.

Vitatható a büntetőeljárás során készült elmeorvos szakértői vélemények egyoldalú értelmezése is: abból a tényből, hogy a két fiú személyiségszerkezete nem mutatott kóros vonásokat, még nem következik megkérdőjelezhetetlenül az, hogy akkor jellemük ilyen fokú torzulása a környezeti hatások mellett a szülői nevelésre vezethető vissza.

Ezek az érvelési problémák nem a véletlen vagy a gondatlan ítéletszerkesztés következményei. Inkább annak a jelei, hogy a bíróság egy olyan álláspontot képvisel az ügyben, mely jogi szempontból nehezen védhető. A vétőképesnek minősülő kiskorú gondozója ugyanis a fentebb már idézett jogszabály alapján akkor felel az okozott kárért, ha gondozói kötelezettségét vétkesen megszegi, és ezt a tényt a felpereseknek kell bizonyítani. Az eddigi bírói gyakorlat meg is követelte a bíróságoktól, hogy bizonyítást vegyenek fel ebben a kérdésben. (BH 1980. 129.; BH 1987. 122.; BH 1995. 214. – a hatályos szabályozás a bizonyítást már nem a bíróság, hanem a felek kötelezettségévé teszi, de ez a lényegen nem változtat.)

Ebben az ügyben a bíróság azonban expressis verbis arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha egy fiatalkorú ilyen bűncselekményt követ el, akkor az magától értetődően nevelési mulasztásra vezethető vissza, így a nevelés valós körülményeire már felesleges bizonyítást felvenni. Ennek az álláspontnak megfelelően az elsőfokú bíróság elutasította az alpereseknek azt a bizonyítási indítványát, hogy a bíróság hallgassa meg őket arra nézve, hogyan nevelték a két fiút. Nem tartotta tehát fontosnak, hogy bizonyítással tisztázza, a nevelés terén eltértek-e a szülők az ésszerűen elvárható gondosság mércéjétől.

A bíróságok így akarva-akaratlanul állást foglaltak a „nature or nurture” vitában is – tudomást sem véve a kérdéskörben felhalmozódott tudományos érvekről. A contra legem jogértelmezés helyességéről azonban a bíróságok maguk sem voltak teljesen meggyőződve. Ezt jelzi az a következetlenség, hogy – bár semmilyen, erre vonatkozó közvetlen bizonyítást nem vettek fel – a büntetőügy irataiból felkaptak egy-egy megállapítást, és azzal igyekeztek tényszerűen, de egyáltalán nem meggyőzően, alátámasztani a szülők felelősségét.

A döntést kétféle megközelítésben értékelhetjük. Ha valamilyen átgondolt elméleti koncepciót próbálunk keresni a döntés mögött, és a legjobb színben kívánjuk feltüntetni az értékelés tárgyát, akkor tekinthetjük a döntést olyannak, amely a kártérítési jog nevelő funkcióját helyezi előtérbe, és a felelősség objektivizálásával (a vétkességtől való függetlenítéssel) arra próbálja ösztönözni a potenciális felelősöket, hogy tegyenek meg mindent az ilyen esetek elkerüléséért, ne hivatkozhassanak arra, hogy ők a „szokásos” módon jártak el, ezért nem terhelheti felelősség őket. Ha ilyen elvi megfontolás húzódik meg a döntés mögött, akkor ez az álláspont elvi alapon bírálható.

Objektív, tehát vétkességtől független felelősséget csak akkor van értelme valamely potenciális károkozóra telepíteni, ha az illető személy vagy szervezet rendelkezik olyan erőforrásokkal, amelyek segítségével teljesíteni tudja az átlagosnál magasabb szintű elvárhatósági szintet, vagy a károk elkerüléséhez kiemelten fontos közösségi érdek fűződik. Könnyen belátható, hogy egy átlagos szülőpártól nem várható el az átlagosnál fejlettebb pedagógiai jártasság és olyan fokú kifinomult pszichológiai érzék, amellyel a kamaszkor szokásos kilengései mögött (kiszökés, alkoholfogyasztás) fel tudja fedezni a mélyebb és komolyabb problémákat. Ebben az ügyben külön ki kell emelnünk azt a mozzanatot, hogy az elkövetők osztálytársai is megdöbbentek: sokáig el sem akarták hinni, hogy az osztálytársaik követték el a cselekményt. Az objektív felelősséget megközelítő kártérítési felelősség nem véletlenül a kellő anyagi és személyi kapacitással rendelkező vállalkozásokat terheli a modern jogban (vasút, vegyi anyagok gyártói stb.).

Népszerű lehetne azzal is alátámasztani a határozatot, hogy a gyilkosságok és ezen belül e cselekménynek a nagy társadalmi felháborodást kiváltó brutális, gátlástalan formái elharapóztak, tehát nyomós közérdek fűződik az elrettentéshez, amelyből a polgári bíráknak is ki kell venni a részüket. Ezzel szemben azonban a statisztikák azt mutatják, hogy az emberölések száma az elmúlt tíz évben a felére apadt.

Van azonban egy másik magyarázat is, ez a jogi realizmus megközelítése, amely szerint a bírói döntéseket akkor érthetjük meg legjobban, ha figyelembe vesszük a döntéshozatalra ható szociológiai és pszichikai tényezőket is. A történet a jogi realizmus szempontjából elbeszélve a következő: adott egy óriási felháborodást kiváltó bűncselekmény – a természetes igazságérzet arányos elégtételért kiált. Az elhunyt gyermek életét már nem lehet visszaadni, tehát mi maradt: „élet helyett ítélet”, ahogyan a témával kapcsolatos egyik riport fogalmazott. A még tanuló elkövetőktől vajmi kevés kompenzációt remélhetnek az elhunyt szülei, így az igazságszolgáltatás különösebb ténybeli mérlegelés és jogi megfontolás nélkül lesújtott a kéznél lévő bűnbakokra: a szülőkre.

Az érzelmi indíttatás magyarázza, hogy a bíróság miért hagyta figyelmen kívül indokolás nélkül a jogszabály szövegét, illetve a rögzült bírói gyakorlatot. Tapasztalataim szerint a magyar bírói gyakorlattól nem áll távol a személyes igazságérzet érvényesítése azokkal az igazoló elvekkel szemben, amelyen a jog egészének működése nyugszik (jogbiztonság, kiszámíthatóság, a racionális indokolás követelménye, az adott jogszabály céljának figyelembevétele stb.). A számos példa közül elég talán az első móri ítéletet említeni, amelyben a bíróság alapvetően hibásan értékelte a bizonyítékokat, vagy a közelmúltbeli olaszliszkai ügyet, amelyben a bíróság nem indokolta meg, miből jutott arra a következtetésre, hogy mindegyik vádlott emberölési szándékkal bántalmazta az áldozatot.

Az esetekben közös, hogy a bíróságok internalizálták a közfelháborodás által diktált követelményeket, és úgy alakították a jogértelmezést, hogy a közvéleménynek (és feltehetőleg saját meggyőződésüknek) megfelelő ítélet szülessen. Ez viszont a bíró erkölcsi felelősségének súlyos félreértése. Az igazságos bírói ítéletnek egy demokratikus jogállamban nem a közvélemény pillanatnyi nyomásának, a vélt vagy valós erkölcsi felháborodásnak kell megfelelnie, hanem azoknak az erkölcsi elveknek, amelyek az alkotmányos alapjogokkal állnak összhangban, és az eljárás oldaláról az átgondolt és átlátható jogszolgáltatást követelik meg. Ezek komolyan vétele nélkül az ítélkezés könnyen válhat személyes indulatok kiszolgálásává jogi formában.

Olyan nagyon azonban nem csodálkozhatunk ezeken a bírósági döntéseken: a politikai-jogi hatalom érzelmi alapú (vagy éppen: érzelmekre játszó), erőből történő gyakorlása nem idegen az állami élet más szereplőitől sem. Gondolhatunk az „erős felindulásból elkövetett alkotmányozásra”, a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások „nyugdíjvédelmi” államosítására vagy éppen a vörösiszap-katasztrófa felelőseinek alapos vizsgálatot megelőző megnevezésére. Reménykedésre azonban talán így is van okunk.

Vannak biztató jelek, amelyek azt mutatják, hogy a bírói kar tagjai képesek magukat függetleníteni az uralkodó közhangulattól és politikai klímától. Erkölcsi tettként is értékelhető, hogy az első fokon eljáró veszprémi bíró kimondta: sem bűncselekmény megalapozott gyanúja, sem letartóztatási okok nem állnak fent a MAL Zrt. vezetőjével szemben, mint ahogyan az is, hogy a budapesti II. és III. Kerületi Bíróság megszüntette azt a szabálysértési eljárást, amely a nenyi összekenése miatt indult. Természetesen valódi indikátorként azok az újabb ügyek szolgálnak majd, amelyek tesztelik, hogy miként teljesítenek a bíróságok nyomás alatt, és hogyan viselik a „sorozatterhelést”.