A vasárnap lezajlott választások eredményei alapján néhány következtetés egyértelműen megfogalmazható. A baloldali összefogás ismételt súlyos veresége bizonyosan nem írható egyedül a szisztematikusan eltorzított politikai versenyfeltételek számlájára. A pártszövetség mindössze kétszázötvenezer szavazóval tudta növelni táborát a katasztrofális 2010-es teljesítményéhez képest, pedig a minimális többséghez is közel egymillió új szavazó kellett volna. A baloldal országosan 6%-ot javított a nagyon alacsony bázishoz képest, ám ez az erősödés igen egyenetlenül oszlik el. Budapesten 37%-ot elérve 11,5%-ot erősödtek, és ezzel hajszál híján beérték a Fideszt a fővárosban (38,43), de látni kell, hogy például 2006-ban az MSZP és az SZDSZ együtt 21%-kal verte itt a Fideszt, és a baloldal országosan eddig csak úgy tudott többséget szerezni, ha Budapesten hatalmas fölénnyel nyert. Ráadásul a baloldal mostani, 2010-hez viszonyított mintegy kilencvenezer szavazatnyi budapesti nyeresége közel azonos az MDF-re 2010-ben itt leadott 44 ezer szavazat és az LMP által a fővárosban 2010-hez képest elvesztett 40 ezer szavazat összegével, ezért feltételezhető, hogy a Fidesztől viszonylag kevés fővárosi szavazót hódított vissza ez az oldal.

Budapesten kívül a baloldal erősödése viszonylag egyenletes, de roppant szerény. Csak Pest megyében tudott érezhetően az országos átlag felett (mintegy 8%-ot) javítani, és egyértelműen megelőzni a 2010-ben itt az MSZP-t majdnem beérő Jobbikot. És csak három megyében (Baranya, Csongrád, Komárom) közelíti meg az eredménye a 30%-ot. Ha abból indulunk ki, hogy a Jobbik belátható ideig hozni tud nyolcszázezer-egymillió szavazatot, és a magyar politika tartósan hárompólusúvá válik, akkor a mostanihoz hasonló részvétel mellett a Fidesznek vagy a baloldalnak a minimális győzelemhez körülbelül 1,8-1,9 millió szavazat kell, és ehhez a baloldali összefogásnál ma hat-hétszázezer választó hiányzik. (Ha az LMP mai szavazóinak nagy részét is a baloldalhoz soroljuk, és nem zárjuk ki, hogy ők egy másféle balközép politika számára megnyerhetők, akkor is hiányzik legalább négyszázezer választó a minimális sikerhez). Nem látszik, hogy a mai felállással ez a növekedés lehetséges volna, ugyanis amit az imént Budapestről írtam, az országosan is áll: az MSZP-vezette szövetség kétszázötvenezres országos nyeresége csaknem pontosan egyezik az LMP veszteségének (százharmincezer szavazat) és az MDF 2010-es választóinak (százharminchatezer voks) összegével. Biztosak persze nem lehetünk benne, de megkockáztatható a következtetés, hogy az Összefogás ezeket söpörte be, és a 2010-ben a Fideszre vagy a Jobbikra szavazó, korábban szocialista vagy liberális választók közül elenyészően keveset szerzett vissza. Az elmúlt négy évben látott baloldali kínálat saját meglévő szavazóin kívül szinte senkihez nem szól. Nagyon úgy tűnik, a szocialista dominanciájú baloldal egyszerűen nem életképes többé, mint reális kormányzati alternatíva. Vagy más bázison megújul (bizonyára a mostani felállás bizonyos összetevőinek részvételével), vagy a lengyel baloldal mai sorsa vár rá.

A Fidesz fölényes győzelme ellenére sem lehet maradéktalanul boldog a vasárnapi eredményekkel. Ha csak a hazai szavazatokat nézzük – márpedig a politikai változások értékelésekor csak ez a releváns – akkor azt látjuk, hogy a Fidesz-lista kilenc százalékkal kevesebbet kapott, mint négy éve, és több, mint hatszázezer választóját – akkori tábora negyedét-ötödét – vesztette el a kormánypárt. Ennél jóval több szavazat is csak a vereséghez volt elég 2002-ben és 2006-ban. Ez azt mutatja, hogy minden ellenkező vélekedéssel szemben a Fidesz-tábor egésze nem érzéketlen az országban zajló folyamatokra, ahogy a ciklus közbeni adatok is azt támasztják alá, hogy többszázezer mai, a ciklus során eltávolodott majd visszatért támogatója csak elég gyengén kötődik a párthoz, és a most általuk várt fellendülés elmaradása esetén újból, immár tartósan leszakadhatnak róla. Márpedig további százezrek elvesztése veszélyes zónába sodorná a pártot. Igaz ugyan, hogy a hárompólusúvá vált magyar politikában 1,8-1,9 millió szavazó is elég lehet a kormánytöbbséghez 60% körüli részvétel mellett, de tartósan lehetetlen a társadalom, az aktív polgárok jelentős többségével szemben kormányozni. Márpedig ebben a körben a Fidesz már ma is kisebbségben van: százezrekkel többen szavaztak ellene, mint mellette. És főképp az olyan kormányzás lehetetlen tartósan ilyen környezetben, amely könyörtelenül csak a saját tábor érdekeire van tekintettel.

További veszteségek főleg az ország bizonyos részein érinthetik érzékenyen a Fideszt. A párt ugyan csak nagyjából az országos veszteségének mértékében veszített támogatottságából a fővárosban, de az itteni kiegyenlített erőviszonyok miatt már viszonylag csekély további esés is döntően a baloldal javára billentheti ezt az országosan is nagyon fontos területet. Az ország más régióiban pedig a Jobbik felől fenyeget a veszély. Északkelet-Magyarország nagy része 2010-ben és azelőtt is a Fidesz gyengébb régiói közé tartozott, mostani 6-8%-os veszteségei pedig azt eredményezik, hogy számos körzetben a Jobbik már a Fideszt szorongatja. Borsodban és Hevesben 40% alá csökkent a párt támogatottsága. Ha a veszteségek folytatódnak, több körzetet a Jobbik vihet el tőle, városi környezetben pedig a balközép hódíthat vissza mandátumokat (egyet Miskolcon valószínűleg már sikerült is). A Fidesz veszteségeiben vannak feltűnő területi egyenlőtlenségek. Bőven az országos átlag felett esett a támogatottsága több olyan megyében, ahol 2010-ben még az átlagosnál is erősebb volt. Ezek egyike Hajdú-Bihar, ahol majdnem 12%-ot veszített, a többi pedig mind a Dél-Dunántúlon van: Baranya (14%), Somogy (14,5%), Tolna (12%), Zala (12%). E dél-dunántúli megyékben a Jobbik messze országos átlaga felett növekedett (Somogyban 10%-ot!). Nem zárható ki, hogy a régióban újabb, az északkelet-magyarországihoz mérhető jobbikos áttörés érlelődik.

A Jobbik megerősödése nem csak biztosnak vélt körzetei esetleges elhódítása miatt veszélyes a Fideszre, hanem azért is, mert kiüti kezéből az egyik legfontosabb, bel- és külföldön is sokat használt érvét. Többé nem mondhatja, hogy az erős Fidesz-kormány a szélsőjobb erősödésének leghatásosabb ellenszere. Négyévnyi Fidesz-teljhatalom után a Jobbik látványosan tovább erősödött, mindennél egyértelműbben bizonyítva, hogy a kiépülő Orbán-rezsimben nem a magyar társadalom konszolidációja kezdődött meg, hanem széthullása folytatódott. Márpedig a széthullás politikai következményei előbb-utóbb a kormányon lévőket is elsodorják.

A Jobbik teljesítményéről már több összefüggésben esett szó. A párt országosan 4%-ot erősödött, ám itt is nagyok a regionális eltérések. Alig erősödött a párt Budapesten és Pest megyében. Ami meglepőbb, hogy csak keveset javult a pozíciója Borsodban és Szabolcsban is, ahol 2010-ben a legjobb eredményeket érte el. Látványosan nőtt viszont a tábora a Dél-Dunántúlon. Ugyanakkor továbbra sem tört át a nagyobb városokban. A százhat választókerület közül csupán tizennyolc olyan van, amelyikben a Jobbik nem érte el a 15%-ot, és ezek közül tizennégy budapesti, egy-egy szegedi és győri, és kettő pest-megyei (Szentendre, illetve Budakeszi-Budaörs).

A legtöbbeket foglalkoztató kérdés most talán éppen az, hogy mi lehet a Jobbik növekedésének a határa. A párt előtt álló pálya latolgatását megnehezíti, hogy a Jobbik a 2010-estől látványosan eltérő kampányt folytatott, és főleg éppen a kampány alatt, az utolsó két hónapban sikerült csaknem megdupláznia táborát. Nem voltak gárdajárások és cigánybűnözőzés, és általában a rasszista retorikát visszafogták. A Jobbik támogatói köre a ciklus egészében kis ingadozásokkal stagnált, mégpedig általában a 2010-es szint alatt. Ezért feltételezhető, hogy új szavazóinak jó része gyengén kötődik hozzá, az pedig biztosra vehető, hogy az új támogatók jelentős része nem ideológiailag elkötelezett szélsőséges szavazó. Vélhetően kormányellenes protest-szavazók, akik számára a baloldali felhozatal nem kínált elfogadható alternatívát, de akik megnyerhetők lehetnek másféle politika számára is. Szinte semmit sem tudunk róluk, ahogy arról sem, hogy a mérsékeltebb hangütésű kampány csupán taktikai vagy esetleg stratégiai mozgás jele volt-e.

A negyedikként a parlamentbe jutott LMP 2010-es szavazóinak egyharmadát elveszítette, és a közvélemény-kutatások alapján úgy tűnik, bejutása az utolsó hetekben, az Összefogás ellehetetlenülésének következtében dőlt el. Valószínűnek látszik, hogy szavazóinak zöme nem a kapitalizmust elutasító rendszerkritikus mondandója miatt, hanem annak ellenére, vagy legalábbis attól függetlenül választotta a pártot, „jobb híján”, a Fidesz és az Összefogás elfogadhatatlansága miatt. Ez veszélyes helyzet a pártra nézve, mert elfogadhatóbb balközép alternatíva megjelenésekor választói zömét elveszítheti.

A Fidesznek és a baloldalnak is nyomós oka van rá, hogy egész eddigi politikáját újragondolja. A Fidesz csak azon az áron tudta egyben tartani tábora nagyobbik részét, hogy a jövedelmi viszonyokat masszívan újrarendezte a középosztály javára az egykulcsos adóval, és az ennek következtében elszegényedőknek pedig a rezsicsökkentéssel a küszöbön álló fellendülés ígéretét csillantotta meg. Ám mindezt olyan eszközökkel tette, amelyek szinte biztosan a növekedést korlátozzák, ezért a remélt látványos gyarapodás alighanem elmarad. A tábor fenntartása ezzel a politikával egyre inkább a klientúra méretének a növelésétől függ, ami további erőszakos átcsoportosításokat, a jogbizonytalanságot mélyítő, társadalmi konfliktusokat gerjesztő lépéseket jelent. Ezek mind a növekedés alapjait és a klientúrából kimaradó társadalmi csoportok kilátásait rontják, növelve a társadalmi és politikai távolságot a kedvezményezett Fidesz-világ és az összes többi réteg között. Mindez előbb-utóbb robbanásveszélyes helyzetet szülhet, és kiszámíthatatlan, hogy a robbanás után milyen erő lesz meghatározó helyzetben.

Ha ez az elemzés helytálló, akkor a Fidesznek létérdeke lenne, hogy a piaci alapú növekedést segítse, ami viszont az utóbbi évek hadigazdálkodásának a feladását feltételezi. Ugyanakkor egyáltalán nem világos, hogy az Orbán személyére szabott rendszer egyáltalán képes lehet-e erre a visszahúzódásra és önkorlátozásra. Ha csak nem segíti a magyar gazdaságot váratlanul erős nemzetközi konjunktúra, a hatalomgyakorlás orbáni módja akár már néhány éves távlatban válságba juthat.

Ám a balközép számára az sem jelentene önmagában politikai megváltást, ha ez a kilátás válik valóra. Ezen az oldalon szinte mindent újra kell gondolni. A baloldal kudarcának okairól és lehetőségeiről egy későbbi cikkben írunk részletesebben.