Hozzávetőlegesen másfél hónap van hátra az önkormányzati választásokig, ám a nyilvánosságban nem sok nyoma látható a kampánynak. Kicsit úgy tűnik, mintha az MSZP és a hozzá különböző mértékben és módon kapcsolódó ellenzéki pártok (DK, Együtt-PM) beletörődtek volna saját esélytelenségükbe, és eleve lemondtak volna annak lehetőségéről, hogy tényleges politikai alternatívát kínáljanak a választópolgároknak.

Mindennél világosabban látszik ez az ellenzéki főpolgármester-jelölt kiválasztásában, akit bár látszólag egységesen támogatnak a baloldali-liberális pártok, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy csupán névlegesen. A jelölt mögött semmilyen érzékelhető program-előkészítő vagy kommunikációs stáb nem áll, ami arról tanúskodik, hogy valójában egyik párt sem érzi őt magáénak.

Budapest ilyen értelemben vett feladása szimbolikus jelentőségű. Azt fejezi ki, hogy a baloldali-liberális pártok kifogytak az ötletekből és a jelöltekből, így jobb híján a puszta túlélésre játszanak. Ez a stratégiai döntés mindenekelőtt a nyilvánosság és a politikai mező szerkezetét érinti. Az ellenzéki szerep szimbolikus feladásával alapvetően torzul a politikai játéktér.

Ellenzéki pártokra ugyanis nem csak azért van szükség, hogy a választásokon több alternatíva közül lehessen választani, legalább annyira azért is, hogy a mindenkori hatalmat szakértői kritikával illesse, és a nyilvánosság előtt számon kérje.

E fontos feladatukat illetően a – figyelmüket szinte kizárólagosan az egymás közti rivalizálásra fordító – baloldali-liberális pártok részlegesen már a választások előtti időszakban is kudarcot vallottak. A tavaszi voksolások óta ehhez képest annyival súlyosbodott a helyzet, hogy míg korábban stratégiai okokra hivatkozva mondtak le az érdemi ellenzéki szerepről, a totális bukás fényében immár erre sem hivatkozhatnak.

Egyszerűen láthatatlanná és jelentéktelenné váltak, amivel akaratukon kívül maguk is hozzájárulnak a demokratikus közélet torzulásához. Az ő bénultságuknak is köszönhető ugyanis, hogy a kormány immár arra sincs rákényszerítve, hogy legalább látszólag igyekezzen betartani a demokratikus minimumot.

Így lehetséges, hogy a nyilvánosság kizárásával hoz meg olyan a szakpolitikán messzemenőkig túlmutató döntéseket, mint a paksi beruházás, vállal fel elfogadhatatlanul cinikus álláspontot az orosz-ukrán válságban, költ el 200 milliárd jegybanki forintot kétséges oktatási programra, vagy hogy nyíltan nekitámad az őt potenciálisan kritizáló utolsó szervezeteknek. Attól a pillanattól kezdve, hogy a baloldali-liberális pártok lényegében megszűntek ellenzékként funkcionálni, hallgatólagosan maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy a fentiekhez hasonló visszaélések ne legyenek számon kérhetők.

Ebből következően pedig végső soron elvesztették létjogosultságukat. Ellenzéki szerepükről lemondva a baloldali-liberális pártok akaratlanul bár, de maguk is a rendszer fenntartásához járulnak hozzá. Ennek megfelelően, konzerválva a fennálló viszonyokat sokkal inkább hátráltatják egy demokratikus fordulat lehetőségét, mintsem elősegítenék azt.

Ilyenformán indokolttá vált, hogy a választópolgárok végképp túllépjenek a baloldali-liberális pártokon. Mindaddig ugyanis, amíg az MSZP-DK-Együtt-PM összefogás jelenlegi terhelt örökségével fennmarad, egy növekedésre képtelen, ugyanakkor megkerülhetetlen tömb tölti ki az ellenzéki térfelet, ezáltal szavatolva a status quo fennmaradását.

Az összefogás pártjain való túllépés korántsem kockázatmentes, továbbá számos elméleti és gyakorlati aggályt felvet. Mindenekelőtt azt a lehetőséget, hogy a feloszlott ellenzéki pártok helyén keletkező vákuumot a kormány túlhatalmának további növelésére tudná felhasználni. Tekintve, hogy a hazai ellenzék immár jó ideje nem képes ennek korlátozására, csakis a külföldi nyomásgyakorlás, így e kockázat jelentőségét nem érdemes túlbecsülni.

Sokan érveltek úgy, hogy az ellenzéki pártok intézményi bázisa és erőforrásai nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egy politikai formáció a kormánypárt kihívójává válhasson. Azonban tekintve, hogy a baloldali-liberális pártok fokozatosan elvesztették potenciális gazdasági támogatóik többségét, aminek köszönhetően láthatólag intézményileg is nehéz helyzetbe kerültek, erre immár aligha hivatkozhatnak.

Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy pártpolitikai és kormányzási tapasztalatok híján átlagon felüli bizalmatlanságot kell leküzdenie minden új formációnak. Belátható, hogy a szakértelem e mítosza, melynek gyökerei a késő-kádári technokrácia idejéig nyúlnak vissza, szintén kérdésessé vált. A tényleges kormányzati tapasztalattal rendelkezők többsége ugyanis a belső csatározások eredményeként fokozatosan a margóra szorult. Azok az emblematikus politikusok, akik mégsem – nem függetlenül a kormányközeli sajtó tevékenységétől – sokak szemében hiteltelenné váltak.

Ebben az értelemben az ellenzéki szerepükről lényegében véve lemondott baloldali-liberális pártok létét immár sem a kivételes intézményi bázis, sem az erőforrások, sem pedig a ritka szakértelem nem igazolja. Az egyetlen érv, amibe kapaszkodhatnak nem más, mint az arra való hivatkozás, hogy egyelőre nem jelent meg a színen náluk potensebb ellenzéki jelölt. Tekintve azonban, hogy az elmúlt évek ilyen mozgalmainak kibontakozásának megakadályozásában a baloldali-liberális pártoknak talán még a kormánypártoknál is nagyobb szerepe volt, belátható az ilyen érvek álságossága.

E tekintetben a közelmúltban az LMP és a Milla-tüntetések tekinthetők tanulságosnak. Függetlenül a későbbi ellentmondásos tevékenységüktől, mindkét szerveződésről elmondható, hogy erős civil bázisra, új kommunikációs eszközökre és gondolatokra támaszkodva tudott betörni a nyilvánosságba. Ugyanakkor a felívelő szakasz után mindkét kezdeményezés megtorpant: az LMP nem tudott jelentős tényezővé válni, majd kettészakadt, a Milla pedig platformként elérte saját eredeti határait, majd pártként eljelentéktelenedett. Éppen ezért úgy szokás tekinteni e két történetre mint kudarcra.

Azonban, ha figyelembe vesszük, hogy milyen alapvető szerepet játszottak e megtorpanásokban a baloldali-liberális ellenzéki pártok, az összkép megváltozik. Az LMP kényszerpályáját nem kizárólag a Fidesz autokratikus kormányzása jelölte ki, hanem legalább annyira az MSZP (és a közben megalakult DK) által határolt politikai tér is, ami végső soron a szakadáshoz is elvezetett. Hasonlóképpen a Milla tüntetések számára is az vált megoldhatatlan feladattá, hogy definiálják a létező ellenzéki pártokhoz való viszonyukat.

Abban az esetben, ha ezen – komparatív előnyeik hiányában egyre inkább ballasztként funkcionáló – politikai formációk felszámolódnak, egy újonnan szerveződő kezdeményezésnek is sokkal jobb esélyei lesznek. Különösen úgy, hogy a mai tömegkommunikációs eszközök segítségével – ahogy azt jelen pillanatban sajnálatos módon leginkább a Jobbik példázza – viszonylag csekély gazdasági erőforrással is be lehet törni a nyilvánosságba.

Természetesen a baloldali-liberális pártok esetleges eltűnése nem vonja automatikusan magával új kezdeményezések megjelenését és sikerét. Azonban ennek hiányában a jelenlegi bemerevedett pártpolitikai mező átalakítására csekély esély kínálkozik. Nyilvánvaló továbbá, hogy az aligha várható el egy politikai mozgalomtól, hogy önként átadja a terepet másoknak. Így a baloldali-liberális pártokról illetve prominenseikről is nehezen feltételezhető, hogy belátva az összellenzéki szempontból káros szerepüket, önként félreálljanak. Ezt csakis az ellenzéki szavazók jelzése kényszerítheti ki. Ebben az értelemben rajtunk áll, hogy az ellenzék további meddő vergődését vagy pedig az esetleges megújulást segítjük-e elő az esedékes önkormányzati választásokon.