(Az esszé első része Elméleti számvetés címmel olvasható a Szuverén.hu oldalán. Az írás eredeti változata megjelent a BUKSZ 2015. tavaszi-nyári számában.)

Rákanyarodva a magyar liberális gondolat és politika közelmúltjának értékelésére, Kis János leszögezi, hogy a rendszerváltó magyar liberális közösség három irányzat évtizedes közeledéséből alakult ki. A hetvenes évek végétől az államszocialista rendszerrel nyíltan szembehelyezkedő, elsősorban emberi jogi kérdések köré szerveződő demokratikus ellenzék (melynek a szerző egyik vezető alakja volt) képviselői, a szocialista rendszer racionalizálásával sokáig a rendszeren belül próbálkozó reformközgazdászok, illetve a szocialista rendszer viszonyai között is újratermelődő szegénységet kutató kritikai szociológusok összetalálkoztak a nyolcvanas évek végére és jól kivehető szellemi közösséget alkottak, amely egyszerre fogadta el a piaci átalakulás és a leszakadókkal való szolidaritás, valamint az emberi jogok programját. A csoport nem volt homogén, egy kisebbsége a liberalizmus jobboldalibb változatához vonzódott, de súlypontja egyértelműen a progresszívnak is nevezett egalitárius liberalizmus volt, és ez tükröződött a Szabad Demokraták Szövetsége programjában is. Ez a közösség egyértelműen állást foglalt az alkotmányosan korlátozott parlamentáris demokrácia mellett, és a 89–90-es alkotmányozás során álláspontját jórészt érvényesíteni is tudta. Következetesen pártolta a privatizációt és a bürokratikus piackorlátozás felszámolását, de a korabeli dokumentumok tanúsága szerint tisztában volt az elkerülhetetlenül súlyos társadalmi áldozatokkal – különös tekintettel a piaci viszonyok között nagyrészt életképtelen, ezért leépítésre ítélt szocialista nagyiparban foglalkoztatott, zömmel alacsonyan képzett cigányságot fenyegető szociális katasztrófára –, és lehetőség szerinti kompenzálásuk mellett kötelezte el magát.

A rendszerváltó liberalizmus pártja az első két választáson egymillió szavazattal erős középpárt lett. Mi magyarázza, hogy két ciklus után kispárttá vált, majd további három parlamenti periódus vergődése után szervezett erőként eltűnt a hazai közéletből? Bár Kis János ezt egy kérdésként kezeli, mégis érdemes azonnal két részkérdésre bontani a problémát. Először is miért vált közepesnél nagyobb pártból kispárttá az SZDSZ? Másodszor, miért nem sikerült végül a kispárti helyzetet sem megtartani? Nem biztos, hogy azok a körülmények, amelyek a középpárti pozíció elvesztéséhez vezettek, a kispárti lét lehetőségét is kizárták. A liberális közösségben forgalomban lévő feltevések két csoportra oszthatók. Az első körbe azok a magyarázatok tartoznak, amelyek általános társadalmi és kulturális okokkal magyarázzák a liberális politika kudarcait, a másodikba pedig azok, amelyek a párt politikai döntéseivel magyarázzák a bukást.

A szociológiai magyarázat rámutat, hogy a magyar társadalomban a XX. században a liberális progresszió társadalmi támogatottsága végig csekély volt, és a rendszerváltás forgatagának elmúltával kiderült, hogy ez máig sem változott. Kis János ezt a véleményt nevezi a „társadalmi elszigeteltség” tézisének. Azonnal észre kell vennünk, hogy ez a feltételezés legfeljebb az első részkérdésre adhat választ, tehát arra, hogy miért nem tudott milliós középpárt maradni az SZDSZ. Nem ismeretes olyan komolyan vehető felmérés vagy kutatás, amelyből akár a legpesszimistább értelmezés alapján is az volna kiolvasható, hogy a parlamenti léthez szükséges háromszázezer támogatója sincs a liberális gondolatnak Magyarországon1. A „társadalmi elszigeteltség” tézisének további hibája, hogy nem veszi figyelembe: egy párt szavazótábora ritkán homogén, szavazói közül sokan nem azonosulnak a párt világnézetének egészével. Elegendő, ha csupán nyitottak rá, de más okokból tartják támogathatónak a pártot. A tézis azt sem veszi figyelembe, hogy a magyar társadalom ma összehasonlíthatatlanul városiasabb, iskolázottabb és szekulárisabb, mint a XX. század első felében volt, tehát sokkal népesebb az a réteg, amelyből a liberális politika társadalmi bázisa általában toborzódik. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a magyar társadalom szerkezete és az attitűdök eloszlása középtávon kirajzolja valahol a választók egynegyede-egyötöde táján, a liberális politika potenciális táborának felső határát. Azonban semmiképp sem ad magyarázatot az ettől messze elmaradó eredményekre, majd pedig a teljes bukásra.

A politikai magyarázatok a demokratikus ellenzékből kinövő, antikommunista gyökerű SZDSZ-nek a kommunista utódpárttal kötött 1994-es koalícióját hibáztatják. Ennek a magyarázatnak két változata van. Az egyszerűbb verzió szerint a koalíciókötés önmagában megbocsáthatatlan bűn, árulás volt, amit a szavazók megbosszultak, és innen nem volt visszaút. Ez az „árulástézis” könnyen cáfolható. A korabeli felmérések szerint a párt szavazóinak elsöprő többsége támogatta a szocialistákkal kötött koalíciót, és a választást követő hónapokban még nőtt is a párt tábora. Ha az árulás tézise helytálló lenne, a szavazóknak azonnal, tömegesen kellett volna elfordulniuk a párttól, de nem ez történt. További gyengéje ennek a magyarázatnak, hogy csak az első kérdésre felel: arra nem ad választ, hogy a többszöri koalíció után, még 2006-ban is kitartó szavazók hová lettek az összeomlást hozó 2006–2010-es ciklusban. Őket bizonyosan nem önmagában a szocialistákkal közös kormányzás riasztotta el.

A második változat szerint a koalíció nem önmagában volt elfogadhatatlan az SZDSZ szavazói számára, de megtörte vezetőinek és szellemi környezetének erkölcsi tartását, és ez vezetett olyan politizáláshoz, amely már elriasztotta a párt egykori választóit. Nevezzük ezt a „meghasonlás tézisének”. Ezt a tézist is kétféleképp érthetjük. Az egyszerűbb verzió szerint a 94-es döntés olyan törést okozott, amely önmagában már ki is zárta, hogy később a párt vezetői nehéz konfliktushelyzetekben meghozhassák azokat a döntéseket, amelyek az önálló, tartalmas politika fenntartásához kellettek volna. A második változat szerint a koalíciókötés önmagában nem lett volna végzetes. Sokáig nemcsak lehetőség volt az önálló politizálásra, hanem ténylegesen volt is önálló politika. Amikor viszont döntő konfliktust kellett volna vállalni, sorra rossz döntések születtek, amelyek lépésről lépésre szűkítették a korrekció – sokáig még létező – mozgásterét.

Az egyszerű változat középpontjában egy olyan pszichológiai állítás áll, amely természetéből fakadóan sem egyértelmű bizonyítást, sem egyértelmű cáfolatot nem tesz lehetővé. Azért megemlíthető, hogy a Horn-kormány első két évében a liberális párt számos jelentős konfliktust vállalt és nyert meg, ami gyengíti ezt a magyarázatot. A továbbiakban csak a második változattal foglalkozom. Ennek a változatnak az elfogadásából nem feltétlenül következik az az állítás, hogy a 94-es koalíció hiba volt. A koalíciós kormányzás nehéz döntések sora elé állította a pártot, de nehéz döntések sorát hozta volna a kimaradás is. Az SZDSZ-szel szemben ellenséges jobboldalon nem voltak kapcsolódási lehetőségek, és a második parlamenti ciklus kínálta talán az utolsó lehetőséget arra, hogy a liberális párt érdemben befolyásolja a posztkommunista átalakulás menetét. Ha nemet mond, könnyen irrelevánssá válhatott volna. Kis János végső soron ezt a változatot tölti meg tartalommal.

Első közelítésben az SZDSZ milliós táborát írja le. Úgy véli, a támogatók eleinte két csoportból jöttek: volt egy kisebb, erős liberális identitású csoport, amely a törzstábort alkotta. A másik, nagyobbik csoportba a liberalizmusra nyitott, de iránta nem elkötelezett szavazók tartoztak, akik alapvetően más okból támogatták a pártot. Kis János szerint 1990-ben ebben a körben jelentős arányban voltak hevesen antikommunista, establishment-ellenes „dühös emberek”, akik az állampárt vezetőinek azonnali megbüntetését várták, ám ők már bőven 1994 előtt elhagyták a konszolidálódó, a látványos akciók helyett a parlamenti politizálást gyakorló pártot. Helyüket olyan szavazók vették át, akik társadalmi helyzetüknél és tudásuknál fogva bizakodva tekintettek a piaci átalakulás elé, és az SZDSZ-ben mindenekelőtt az áttekinthető, kiszámítható átalakulás zálogát látták, amely képes lehet csitítani az ideológiai ellenségeskedést is. Ők nem látták kizáró oknak a szocialistákkal közös kormányzást, de támogatásuk addig tartott, amíg abban bízhattak, hogy az SZDSZ érdemi befolyást gyakorol majd a kormányzati politikára.

Kis János szerint a koalíciós kormányzás első két éve minden bajával együtt e szavazói kör várakozásaival összhangban alakult. A gazdaságot stabilizáló Bokros-csomag után a privatizáció felgyorsult, a nyugdíjreform elindult, a kétharmados többség az új házszabályban komoly gesztusokat tett a parlamenti ellenzéknek, a kultúrharc átmenetileg elhalkult, kompromisszumos alkotmányozási folyamat kezdődött, és az igazságügyi reform megerősítette a bíróságok függetlenségét. Ám a gazdasági vészhelyzet elmúltával Horn Gyula megszabadult pénzügyminiszterétől, a reformok nem folytatódtak, és közben a korrupciós ügyek sötét árnyat vetettek a kormánypártokra. A liberális párt számára a koalíciós politika első igazi próbája ekkor jött el: ha nem tudja kikényszeríteni a reformpolitika folytatását, el kell hagynia a koalíciót, hiszen kormányzati szerepvállalása okafogyottá, tartalmatlanná válik. Tudjuk, nem ez történt. A párt kormányon maradt, a korszak legsúlyosabb korrupciós ügyének is részesévé vált, és világnézete, identitása szempontjából fontos ügyekben (vatikáni szerződés, Bős) sem lépett fel ellenvéleménnyel. Politikusainak tartása csak ekkor tört meg: nem a koalíció egyenes következményeként, hanem a koalícióval létrehozott helyzet rossz kezelése miatt. Így érte a szavazói kétharmadának elvesztését hozó 98-as választás, amelynek eredménye a kispárttá válás lett.

Az önbizalmában megtört párt ellenzékben sem tudott korrigálni. A vezetők előbb a kormányon autoriter jegyeket mutató Fidesz és az MSZP közötti „középen állás” politikájával próbálkoztak, ami a szellemi holdudvar számára volt elfogadhatatlan, majd pedig – már 2002-ben, ismét kormányon – a D-209-es ügyben bizonyultak képtelennek az alapvető demokratikus normák betartását kikényszeríteni az újból koalíciós partner szocialistákkal szemben. A párt képtelen lett arra, hogy önálló arculatot mutasson: végigasszisztálta a 2002–2006-os ciklus súlyosan felelőtlen gazdaságpolitikáját, és 2006-ban, az őszi zavargások idején már szinte meglepetést sem okozott, hogy politikusai nem ítélték el a súlyos rendőri visszaéléseket. Valószínűleg ezzel veszítette el a liberális szavazók fiatalabb nemzedékét. Ezzel párhuzamosan világnézetileg is átszíneződött: érzékelve az önálló politizálás képességének elvesztését, gazdasági retorikája jobbra tolódott, és éppen akkor borult fel a piacpárti és a szolidaritást hangsúlyozó, emberi jogi gondolat közötti egyensúly az előbbi javára, amikor a társadalom jó része elbizonytalanodott a piaci átalakulás kilátásaiban, és a válság előszele is megcsapta az országot. A 2008-as koalíciós szakítás utáni követhetetlen politika és a pártot elborító korrupciós ügyek után már elkerülhetetlen volt a végső bukás.

Ez az elbeszélés rekonstruálja azokat a főbb konfliktushelyzeteket, amelyekben a liberális párt nem tudott érvényt szerezni felfogásának. A teljes történethez azonban hozzá tartoznak azok a tényezők is, amelyek e döntési helyzetekben rendre a hibás irányba szorították a pártot. Kis János elemzéséből két ilyen tényezőt emelek ki. Az egyik az, hogy az SZDSZ-ben nem volt alternatív vezető csoport, s ezért nagyjából 1992 óta ugyanaz a viszonylag szűk személyi kör irányította a pártot, ami törvényszerűen rontotta az önkorrekció esélyét. Ehhez járult a másik tényező: a párt szellemi környezetének szerepváltozása. Már az Antall-kormány idején megindult a közeledés a szocialista párttal azonosuló értelmiségiek és a liberális értelmiség egy része között. Ez az eleinte „chartásnak”, majd „szoclibnek”, legújabban pedig „szárszóinak” is nevezett értelmiségi közeg eleinte az SZDSZ súlyát növelte a két párt kapcsolatában, elsősorban azzal, hogy az MSZP-n belül a piaci reformerek befolyását erősítette. A helyzet azonban fokozatosan úgy változott meg a 2000-es évek elejére, hogy konfliktushelyzetekben már ez az értelmiségi kör tartotta nyomás alatt a liberális pártot, ami látványosan megmutatkozott a D-209-es ügyben: a liberális közéleti megszólalók többsége úgy érvelt, hogy a Fidesz visszatérésének kockázata miatt nem szabad Medgyessy távozását erőltetni. Tehát sem a párton belül, sem a szellemi hátországban nem maradt olyan befolyásos csoport, amely kikényszeríthette volna a korrekciót.

Összegezve a történet főbb tanulságait: a magyar társadalom szerkezete, állapota a rendszerváltás idején (és azóta) lehetővé tette volna a liberális politika folytatását, de határt is szabott neki valahol a középpárti státusz környékén. Ebből egyenesen következik, hogy kormányzásra csak más, nem liberális partnerrel közösen volt lehetőség. A magyar politika többi szereplőjének identitását és irányultságát adottnak véve, az SZDSZ-nek valódi partnere csak a baloldalon lehetett. Tartalmi értelemben a liberális párt helye a magyar politikában balközépen van, ám – és ez a döntő tanulság – a párt identitása és objektív helyzete között nem sikerült összhangot teremteni. És ettől nem függetlenül fokozatosan az egyensúly is felborult az SZDSZ politikájának piacpárti és emberi jogi összetevői között, az MSZP-vel szembeni önállóság bizonyítási kényszerének hatására. Adódik a következtetés, hogy a magyar liberalizmus akkor lehet megint politikailag életképes, ha új szintézist teremt a piacpárti és a szolidaritáspárti gondolkodás elemeiből.

Ezt az elemzést fő megállapításaiban és legtöbb részletében is meggyőzőnek, sőt megvilágítónak tartom. Az alábbiakban kifejtett észrevételek inkább kiegészítő jellegűek, illetve egy ponton a Kis János által is tárgyalt jelenségekre az övétől részben eltérő értelmezést adok.

Az első észrevétel megerősíti Kis János egyik megállapítását, viszont új kérdéseket is felvet. Az SZDSZ bukásáról szóló beszámolókban érthetően kulcsszerephez jut az a 6-700 000 szavazó, akiket a párt 1994 és 1998 között vesztett el, és akiknek a többsége 1998-ban valószínűsíthetően a Fideszre szavazott. (Mivel 98-ban a korábbiaknál jóval alacsonyabb volt a részvétel, vélelmezhető, hogy egy részük egyáltalán nem szavazott). Középen álló, de alapvetően inkább jobbra nyitott csoportként szokták őket emlegetni, hiszen a domináns olvasat szerint éppen a szocialistákkal kötött koalíció miatt fordultak el az SZDSZ-től. Ennek a feltevésnek a leegyszerűsített változatát Kis János meggyőzően cáfolja. Ám ha megpróbáljuk tovább követni ennek a csoportnak a feltételezhető választói magatartását – amennyire az ilyesmi egyáltalán lehetséges –, akkor érdekes lehetőséggel szembesülünk. Az 1998-as és a 2002-es választás eredményének összevetése alapján ugyanis valószínűsíthető, hogy az SZDSZ-t 1998-ban elhagyók és a Fideszre szavazók számottevő része 2002-ben megint balra szavazott, de ezúttal nem az SZDSZ-re, hanem az MSZP-re. 1998-ban 1,5 millióan szavaztak az MSZP-re, míg 2002-ben 2,36 millióan. Ennek a több mint 850 000-es növekedésnek jó része jöhetett új szavazóktól, hiszen a részvételi arány 2002-ben jóval magasabb volt. Figyelembe kell azonban venni, hogy a jobboldalra leadott szavazatok abszolút száma is növekedett, és egy érzékelhető támogatottságú új párt (Centrum) is megjelent, tehát kizárható, hogy a szocialisták támogatásának teljes növekedése új szavazóknak lett volna köszönhető. Több százezer szavazatot olyanoktól kellett kapnia, akik 1998-ban még valamelyik jobboldali pártra szavaztak. De melyikre? A válasz nem tűnik nehéznek: 2002-re a kisebb jobboldali pártok eltűntek (a KDNP el sem indult, az MDF a Fidesszel közösen indult, az FKGP pedig egy százaléknál kevesebbet kapott). Biztosra vehető, hogy e tradicionálisabb jobboldali szavazatokat a Fidesz szívta fel, így tudta az összjobboldal támogatottságát megőrizni, de közben középen elveszítette a mérsékelt szavazók egy részét. Ha ez a feltételezés helyes, akkor az 1998-ban a Fideszt választók közül 2002-ben körülbelül 2-300 000 a szocialistákra szavazott. Valószínű, hogy ők az SZDSZ-t 1994 és 98 között elhagyó mérsékeltek közül kerültek ki. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a 2002-ben az MSZP-t választó „új szavazók” jó része is vélhetően csak 1998-ban nem szavazott, hiszen akkor volt a legalacsonyabb a részvétel, és sokan lehettek közülük olyan 1994-ben még az SZDSZ-t választók, akik 98-at kihagyták. Másként érzékeltetve ugyanezt a lehetőséget: 1994-ben az MSZP és az SZDSZ együttesen mintegy 2,85 millió szavazatot kapott, 2002-ben pedig 2,68 milliót. Ellentmondó adatok hiányában ésszerűen elfogadható feltevés, hogy igen nagyfokú lehetett a folytonosság e két, csaknem azonos méretű csoport között, és csak a két párt részesedése változott meg – méghozzá drámaian – a szocialisták javára.

Ez legalább három szempontból releváns. Egyrészt további cáfolatát nyújtja annak a hipotézisnek, hogy az SZDSZ leolvadását önmagában a koalíció okozta volna, hiszen valószínűsíthető, hogy elvesztett szavazóinak komoly hányada (vagy a Fideszre tett kitérő, vagy egyszeri távolmaradás után) később éppen az MSZP-re szavazott. Ezeket a szavazatokat 2002-ben megsszerezve az SZDSZ megint 10 százalék feletti támogatással, a középpárti státusz közelében végzett volna. Másrészt ennek a körnek a feltételezett viselkedése erősíti azt a vélekedést, hogy a 2002-es választást végső soron eldöntő csoport számára a kiszámíthatóság, a kultúrharc csitulása, a nyugodt közélet volt a fontos, és őket Orbán agresszív, konfrontatív politikai stílusa (nem pedig a szocialisták jóléti ígéretei) fordították el a Fidesztől. Harmadrészt felmerül a kérdés, hogy ezek a szavazók miért egyenesen a szocialistákra, s miért nem feltételezhető korábbi pártjukra, az SZDSZ-re szavaztak. Lehetetlen bármi bizonyosat állítani erről, de itt egy általános összefüggés is közrejátszhatott: 2002-re a magyar társadalom politikailag aktív része számára meglehetősen egyértelművé váltak az egymással szemben álló politikai blokkok körvonalai.

Az ilyen helyzetek nagyon erősen arra ösztönzik a választókat, hogy az általuk preferált térfél legerősebb, domináns pártjára szavazzanak. Egyes választóknak ettől csak akkor van oka eltérni, ha a térfél valamelyik másik szereplője olyan sajátos szempontokat képvisel, amelyeket ők az adott blokk egészének irányultsága szempontjából kiemelten fontosnak tartanak. Tehát egy másik szereplő ezen a térfélen csak akkor őrizheti meg stratégiai jelentőségű pozícióját, ha politikája világossá teszi, hogy ehhez a térfélhez tartozik, és ugyanakkor őt a térfél domináns pártjától érzékelhetően megkülönböztető, önálló politikát folytat. Ez az, ami az SZDSZ-nek nem sikerült a kilencvenes évek közepétől kezdve. Viszont az is látszik, hogy ellentmondva sokak feltételezésének a liberális pártnak nem lett volna szüksége jobboldali ideológiai fordulatra ahhoz, hogy korábbi támogatóinak legalább egy részét visszaszerezze.

A második kiegészítésemet egy észrevétellel kezdem. Kis János egyik, a kötetben is szereplő, 2000-es írásában (Liberalizmus Magyarországon – tíz évvel a rendszerváltás után) a liberalizmus kilátásait tárgyalva kitüntetett figyelmet fordít a roma kisebbség és a nem roma többség viszonyának alakulására. Az ezredfordulón úgy látta, a megfigyelhető társadalmi folyamatok közül ez az egyetlen, amely érdemben szűkítheti a liberálisok társadalmi mozgásterét. „Míg a többi kérdésben a liberálisok csupa olyasmit mondanak ki, ami nagyon sokak gondolkodásához közel áll, a romakérdésben alighanem növekvő ellenállással kell számolniuk.” (365. old.) A mából visszatekintve profetikusnak ható módon vázolja a lehetőségeket: „A magyar haza nem közös hazája a roma és nem roma magyaroknak, és ez, túl az erkölcsi botrányon, súlyos veszélyeket hordoz magában. [...] Magyarország néhány évtizeden belül etnikai hadszíntérré válhat.” (365. old.) Ehhez képest meglepő, hogy a 2014-es esszében az azóta ténylegesen kiéleződött konfliktus nem kap szerepet, ami önmagában is érdekes, de még inkább azért, mert a romakérdés éppen 2006 környékén tört át a politikai nyilvánosságban, és akkortájt szilárdult meg az a közvélekedés, hogy a liberális emberi jogi, integrációs politika „megbukott”2. Vagyis éppen akkor, amikor Kis János szerint a liberális párt a közvélemény szerint jobbra tolódott, elveszítette emberi jogi, szolidaritáspárti árnyalatát. Lehetséges volna, hogy a liberálisok egyszerre váltak bűnbakká a romakonfliktusban és jelentek meg a leszakadók iránt érzéketlen, csak a piaci nyerteseket képviselő pártként a nyilvánosságban? Szerintem igen – nem magától értetődő, hogy e két magyarázat ne lehetne egyszerre érvényes. De ahhoz, hogy megértsük, hogyan, kicsit távolabbról kell néznünk a kialakult helyzetet.

Nem kétségbe vonva, amit Kis János az SZDSZ-ről alkotott kép 2006 utáni jobbratolódásáról írt (én is így láttam akkoriban egy általa is hivatkozott cikkben), a probléma számomra ma összetettebbnek tűnik. Nem egyszerűen arról lehet szó, hogy míg korábban a liberális párt meggyőzően hirdette: egyszerre képviselhető a piaci átalakulás nyerteseinek és veszteseinek ügye, idővel mégis úgy tűnt, már csak a nyertesek politikai képviselete, hanem arról is, hogy a közvéleményben átértelmeződött a piaci verseny nyerteseinek és veszteseinek a viszonya. Amíg a piaci átalakulásba vetett remény viszonylag általános volt, elég sokan vélhették úgy, hogy a piac a résztvevőknek kölcsönös előnyöket tartogat és hosszabb távon mindenki (vagy legalább a túlnyomó többség) jól fog járni, a piacról kiszoruló kevesek támogatására pedig telik majd. Ebben a helyzetben az SZDSZ identitásának két pillére, a piacpártiság és a szolidaritás egymást erősítette, megtestesítve azt az optimizmust, hogy a már rövid távon is sikeresek gyarapodása mindenki más gyarapodását készítheti elő és teszi lehetővé. Amikor viszont az ezredforduló után a piaci átalakulás kisiklott, a kapitalizmus egyre inkább éles kontúrú társadalmi csoportok olyan egymásnak feszüléseként jelent meg, ahol az egyik csoport nyeresége egyenlő a másik veszteségével. Ha a piacon zajló társadalmi folyamatok zéróösszegű játszmának látszanak, akkor a közvélemény előtt sokkal nehezebben képviselhető egyszerre a piacpártiság és a szolidaritás: míg korábban a két pillér támogatta, az új helyzetben gyengítette egymást. A lecsúszástól félő, a piaci felemelkedés reményét elvesztő középrétegek egyszerre hangolódtak a sikeresek és kiváltképp az idegennek érzett „multik”, valamint az állami támaszért folyó versenyben riválisnak hitt, szintén idegenként érzékelt romák ellen. Így válhatott a korábban vonzó egységet alkotó piac és szolidaritás kétszeresen gyűlöltté, a liberalizmus pedig szitokszóvá.

Ha ez a gondolatmenet helytálló, akkor még csak hangsúlyváltásra sem lett volna szükség a liberális pártban ahhoz, hogy kizárólag a „nyertesek” pártjának tűnjék. Ehhez elég volt az is, hogy a közvélemény nem hitte el többé, hogy a „nyertesek” érdeke összeegyeztethető a társadalom egészének érdekeivel. Ez persze nem menti fel a párt irányítóit, akik kormányon voltak, amikor a piaci átalakulás kisiklott és a társadalom meghatározó része elbizonytalanodott kilátásaiban, és akik egyáltalán nem voltak vétlenek abban, hogy ez a benyomás a közvéleményben elterjedt.

Miért érdekes ez? Nyilvánvaló, hogy a liberálisok nem mondhatnak le sem a piaci intézmények iránti elkötelezettségről, sem a romakérdés emberi jogi, integrációpárti megközelítéséről és általában a leszakadók iránti szolidaritásról. Ezek nélkül nincsen magyar liberális politika.3 Következik-e ebből az, hogy a liberálisok menthetetlenül párialétre volnának ítélve? Nem hinném. De az mindenképpen következik belőle, hogy a piac és a szolidaritás politikájának újbóli integrálásához nem elég egyidejűleg hangsúlyosan képviselni e két elvet. A negyedszázaddal korábbinál gyanakvóbb társadalmi környezetben kell meggyőzni százezreket arról, hogy piac nélkül nincsen gyarapodás, viszont a szolidaritás politikája nélkül a piaci gyarapodás igazságtalan. Arról, hogy a gyarapodás áldásaiban mindenki részesülhet, de ehhez egyszerre van szükség piacra és erőteljes állami esélykiegyenlítő politikára. Nem lesz könnyű – de nem is lehetetlen. Az új magyar liberalizmus a rendszerváltás környékén azt a mély felismerést képviselte, hogy – megfelelő körülmények között – a piaci intézmények és a társadalmi egyenlőség gyakorlatai nem ellenségei, hanem szövetségesei egymásnak, vagy legalábbis azok lehetnek. Ez még akkor is igaz, ha rendszeresen feszültség keletkezik közöttük. A mai viszonyok között könnyű megfeledkezni a piac hatalmas szerepéről a hagyományos társadalmi hierarchiák, rendek, kasztok és kiváltságok rendszerének lebontásában. Többek között éppen ezért szemlélte csodálattal a XVIII–XIX. századi piaci átalakulást Adam Smith, Thomas Paine vagy éppen Marx4. A liberalizmus erkölcsi-politikai magja, érzelmi felhajtóereje a hagyományos, önkényes társadalmi hierarchiák – az úrnak a szolga feletti, a férfinak a nő feletti igazolhatatlan uralmának – elutasítása, és ebben a harcban nem ok nélkül találtak szövetségesre a piacban. Persze a magára hagyott piac megteremti a maga kiváltságait és kiszolgáltatottságát, és ekkor pusztán az uralom kifinomultabb formájának mutatkozik. Intézményei nem szükségszerűen ellenségesek az egyenlőséggel, de csak akkor nem válnak azzá, ha határozott esélykiegyenlítő politikával párosulnak. E nélkül a liberális piacpártiság elveszti kapcsolatát legfőbb erkölcsi indítékával. És amikor az ezredforduló után a magyar liberalizmus alkotóelemei elveszítették kapcsolatukat egymással, akkor éppen ez történt.

De van esély a fordulatra. Amikor a szemünk előtt teljesedik ki egy nagy léptékű társadalmi kísérlet, amely hatalmi szóval jelöli ki a társadalom nyerteseit és veszteseit, amely egyszerre rombolja a piacot és szorít a mélybe milliókat, akkor megint belátható, hogy a piaci intézmények nemcsak a gyarapodásnak, hanem az igazságosságnak is az eszközei lehetnek. Akkor átélhető, hogy a jelenlegi kurzus egyszerre, konzisztensen bírálható azért, mert nem piacpárti, és azért, mert rombolja az esélyegyenlőséget—de a két bírálat külön-külön jogos voltából nem következik, hogy a piac önmagában elég volna az esélyegyenlőséghez. Amikor a személyes önkény mondja meg, kinek lehet földje, trafikja, miközben egy tollvonással tömegektől veszi el a felemelkedés reményét az egyetemi továbbtanulás lehetőségeinek szűkítésével, a rosszabb kiinduló helyzetűeknek a zsákutcás szakmunkásképzés felé terelésével, és milliók szembesülhetnek azzal, hogy a piaci intézmények reális alternatívája nem valamiféle emberséges szocializmus, hanem a nyertesek és vesztesek hatalmi szóval történő kijelölése, akkor megérhet a felismerés, hogy a piaci verseny az elfogadható, élhető társadalom szükséges, bár önmagában nem elégséges feltétele. Akkor a liberális politikának lesz esélye a meghallgattatásra.

(További írások a könyvről:
Pogonyi Szabolcs: A liberalizmus politikája és filozófiája. Élet és Irodalom, 2015. március 20.
Rauschenberger Péter: Harmincöt órám Kissel. Magyar Narancs, 2015. május 7.
Tóth Gábor Attila: Kik vagyunk mi? HOLMI, 2014. december.)

1A sokszor hivatkozott, és a magyar társadalmi attitűdökről elég baljós képet festő TÁRKI-elemzésből ez biztosan nem olvasható ki, ahogy a Kis János által hivatkozott Republikon-felmérésből sem. Vö. http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_elemzeszaro_toth.pdf és http://republikon.hu/media/12016/20130522.pdf
2Az idézőjelet az indokolja, hogy csak az a politika bukhat meg, amelyik ki lett próbálva. Ezzel szemben erőteljes, komoly politikai támogatást élvező integrációs romapolitika a rendszerváltás utáni Magyarországon sosem volt. A liberális vezetésű oktatási tárca 2002 és 2006 között például képviselte az integrációt, de befolyása igen korlátozott volt.
3Közéleti publicisztikákban szokás a jobboldali liberalizmust a piacpártisággal, a baloldalit pedig az emberi jogi felfogással azonosítani. Ez szerintem tévedés. A piac mint intézmény és az emberi jogok elfogadása nélkül nincsen liberális politika. A bal- és jobboldali áramlatok közötti nézeteltérések ezen a konszenzuson túl kezdődnek, és arra vonatkoznak, hogy a javak piaci elosztását megváltoztathatja-e az állam, illetve hogy a piacra lépés „előtt” segíthet-e kiegyenlíteni az esélyeket.
4Aki persze nem volt liberális, de a piac történelmi kiegyenlítő jelentőségét világosan látta. Vö. Albert O. Hirschman: Rival Interpretations of Market Society: Civilizing, Destructive, or Feeble? Journal of Economic Literature 20 (1982), 4. szám, 1463-84. old.