Fiatal porosz tisztek egyszer megkérdezték Moltkét, kit érdemes olvasniuk a hadtudomány klasszikusai közül. – Thuküdidészt – mondta Moltke. Meg voltak lepve; Clausewitzre számítottak. – Mert ő még felismerte az okokat.

Bibó Istvántól hallottam ezt az anekdotát, élete utolsó délutánján. Kórházi ágya szélén ült, elgyöngülten; én segítettem fölülnie. De arcán a szokott, kicsit bocsánatkérően szégyenlős, kicsit szkeptikus mosoly.

– Az okokat – ismételte meg egy rebbenő kézmozdulattal.

Akkor nem tudtam, ő sem, hogy életműve kulcsát adja át nekem. Búcsúzóul. Arról beszélgettünk – vajon beszélgetés volt-e ez még egyáltalán? –, hogy mi munka vár rá. Az ő szavai s az enyéim mögött is ott volt a kimondatlan, de nagyon is sűrű kétely, hogy ez a munka – a mű – folytatódhat-e? Azt se mondtuk ki – bár azt hiszem, mindketten gondoltunk rá –, hogy az eddig elvégzett munka, az „életmű”, ami két egyenrangú és összehangzó részből, az életből és a műből állt össze, most, az életút érzékelhető végén kezd igazán hatni, hajszálcsövesség útján átszívódni épp azok tudatába, akik az általa leírtak igazát már indulatok nélkül képesek a magukévá tenni. A fiatalokéba.

Különös mű ez. Így visszatekintve, töredékes voltában is egységes egész, szilárd szellemi épület. Vagy nem is épület: organikusabb annál. Minden alkotóeleme egyedi, pillanat szülte. Mind magán viseli az „itt” és „most” bélyegét. Létrejöttének szolgálat követelte morális indíttatását. A jelenségben fölismert vagy – szerényebben – fölismerni vélt igazság, az „ok” kimondásának kényszerét. Azt a demokratikus gondolkodasmódból fakadó kényszert, hogy a véleményt – az esetleges kisebbségi véleményt is – ki kell mondani, meg kell hallgatni, mert csak a kimondott szó igazságtartalma mérhető. A kimondatlan mérgez vagy meghal, a kimondott vagy hat, vagy sem. Lehet, hogy elszáll, nyomtalanul, de lehet, hogy nem, s hogy más is, a többség is magáévá teszi. Kimondani tehát lelkiismereti kötelesség. Hiszen ha a vizsgált jelenség torz vagy káros, az ok kimondása hozzásegít – vagy hozzásegíthet – a torzulás megszüntetéséhez.

Ám épp ezért nemcsak kötelesség, hanem felelősség is kimondani. Csak az igazába vetett hittel szabad.

Bibó hitt, mindig hitt az igazában: se többet, se kevesebbet nem mondott soha a meggyőződésénél. S amit mondott, azt nem taktikai meggondolásból mondta, számára a szó nem a rejtett célok elkendőzésének eszköze volt. Minden írásában aggályos gonddal tisztázta, hogy mit miért mond, s ezt – mert következetesen és célban gondolkodik – el szabad, el is kell fogadnunk. Ezt igazolja a szenvedélyes szenvedélytelensége. Írásainak sémája: egyértelműen körülhatárolja mondanivalójának tárgyát, legyen az jelenség (mint a magyar demokrácia válsága, a zsidókérdés Magyarországon, a kelet-európai kisállamok nyomorúsága), fogalom (mint az önrendelkezési elv) vagy megoldásra váró gyakorlati feladat (mint a közigazgatás reformja); ismerteti a tárggyal kapcsolatos vitatott nézeteket, keletkezésük okát, társadalmi-történeti alapját, s végül – mint nyilvánvaló következtetést – kifejti tulajdon véleményét. Félreérthetetlenül. S az kivétel nélkül mindig kettős gyökerű, még ha ez ellentmondásnak látszik is: morális (azaz igazságosságra törekvő) es gyakorlati (azaz járható utat jelöl). És sohasem előzetes megfontolások kaptafájára készült, hanem mindig a tárgyából indul ki.

Bibó valamennyi írásának célja tisztázott, gondolatmenete a kiindulóponttól a végkövetkeztetésig nyomon követhető. Épp ezért valósaggal kínálkozik a nyílt vitára, a vita kapcsán a vallott s vállalt szándékok és értékek szembeállítására. A gondolkodó – a politikai gondolkodó vagy, ha tetszik, a politikus – teljes jóhiszeműséggel tárja esetleges vitapartnere elé a gondolatát. Nem, korántsem védtelenül: igazában bízva, a logika teljes fegyverzetében. Úgy is mondhatnám: kihívóan.

Bibó mögött – ez köztudomású – gondolatai erején kívül soha, semmiféle fogható hatalom nem állt. Ha ismerem, s azt hiszem, jól ismerem, hiszen életünknek épp a legnehezebb és legjelentősebb időszakát éltük át együtt, soha nem is vágyott, nem is törekedett fogható hatalomra. De elvszerűen bízott az ember meggyőzhetőségében. Az értelmében. A kimondott, igaznak vélt, tényekkel alátámasztott, élettel igazolt szó erejében. Még a legreménytelenebb helyzetben is. Amiről tudta, hogy reménytelen. Gyermeteg naivitás ez? Nem hiszem. Inkább lefegyverző. Legyőzhetetlen. A kimondott szó igazát olykor épp reménytelensége bizonyítja.

Talán ideje már – legalább a halála után – elfogadni vitára szólító kihívását.

Nemcsak a szavai, az élete kihívását is, hiszen a szava és az élete egy anyagból való. Ha kimondhatta, ha hagyták kimondania, kimondta, amit igaznak vélt. Ha nem mondhatta, nem kerülgette, hanem hallgatott, s vállalta a szelleméhez, gondolkodói jelentőségéhez méltatlan élethelyzetet. Pedig tudta, pontosan tudta, hogy ezzel mit veszít ő, és mit a közösség, amelyet szolgálni kíván. Ám ha úgy érezte, hogy ki kell mondania, meg kell fogalmaznia, meg kell tennie valamit, vállalnia kell, akár az élete árán is a kéretlenül rárótt szerepet, ugyanazzal a magától értetődő természetességgel mondta ki, fogalmazta meg – vállalta –, mint azt, amit, mondjuk, a tanári katedráról hirdetett. Ugyanazzal a csillogó szemüveg mögé bújtatott kissé szégyenlős mosollyal, a jeles tanuló félszeg szerénysége és öniróniája mögött rejtőzködő civil kurázsival, a profi hős melldüllesztő póza nélkül, a meggyőzendő fél józan eszében bízva. Ahogy a „Bibó-tanszéken” (Bibó rongyos darócnadrággal letakart hokedlijét hívták így a Gyűjtő fordítóirodájának egyik zárkájában) a fordítandó szöveg, egy-egy nyelvtani fordulat, egy-egy kétes vagy tisztázandó fogalom tárgyában kért tanács ürügyén a jó szívvel adagolt történelmi, jogi vagy erkölcsi leckét. Ami pontos volt, elfogulatlan, jóhiszemű, halk, egy kicsit tanáros hanglejtésű, s csak az igazmondás, a mindenütt és mindenáron való igazmondás szenvedélye fűtötte át. Meg az a részt vevő figyelem, amivel emberhez, tárgyhoz közel hajolt. Olykor egy csöppet veszélyesen is. Például séta közben, a börtönudvaron, ha megpróbált valaki faarccal szóba elegyedni vele: nyurga volt, majd mindenkinél fejjel nagyobb, észrevehető, s képtelen megállni, hogy aki megszólította, ahhoz félrehajtott fejjel oda ne hajoljon, s hallhatóan meg ne kérdezze: – Parancsolsz, kérlek?

Igen, ez melegítette föl körülötte a levegőt is: a természetes odafigyelés, a hivalkodás nélkül, magától értetődő hűség, amivel a barátságot, a közös sorsot, olykor gyötrelmesen nehéz állapotbeli kötelességeit vállalta. S ami életben tartotta, amíg felesége, Boriska életben volt, s elvitte, napokkal az után, hogy Boriska meghalt.

Ez; s az az ironikus szerénység, amivel egyszer Vácon egy vissza-visszatérő rémálmát mesélte:
– Tudod, kérlek, újra meg újra azt álmodom, hogy egy szobortalapzaton állok, hullik rám a hó, már belep, kétségbeesetten igyekszem lekászálódni, de nem megy, semmiképpen nem.

(Megjelent 1979-ben a Bibó emlékkönyvben szamizdat-kiadásban. Újraközölte azonos címmel a Századvég Kiadó és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest-Bern, 1991, 72-75.)