2015. volt az az év, amelyben a liberális demokráciák általános rossz közérzetéről és sérülékeny állapotáról való beszéd elhagyta az akadémiai viták vagy éppen a liberális demokráciával szemben ellenséges politikai szereplők szónoklatainak a körét, és a szélesebb közvélemény és a nyugati fősodorhoz tartozó fórumok beszédtémájává vált. A tünetek látványosak. Nyugat-Európa több országában határozottan megerősödtek a szélsőjobboldali pártok. Kelet-Európa legnagyobb országában orbáni autokratikus törekvéseket képviselő radikális jobboldali párt került kormányra. A putyini önkényuralmi Oroszország erőt fitogtat Ukrajnában és szíriai kalandjával. Az Egyesült Államokban hónapok óta az a Donald Trump vezeti a republikánus szavazók népszerűségi listáját, aki nyíltan rasszista nyelvezetet használ, vallási alapú diszkriminációra hív fel, és alig bújtatottan politikai erőszakra inspirál. Még ha valószínű is, hogy végül nem Trump lesz a jobboldal elnökjelöltje, ijesztő, hogy milyen mértékben diktálja ez a kalandor a közbeszéd menetét az amerikai jobboldalon. A nagy látószögű kép alapján nem volna nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a liberális demokrácia világszerte nagyon komoly bajban, netán végveszélyben van. Akik hajlanak e diagnózis elfogadására (akár üdvözlik a liberális demokrácia vélelmezett válságát, akár nem), általában két alapvető kérdésben látnak trendfordulót. Az egyik a liberális demokráciák egy-egy évtizedes legalábbis nominális konszenzus övezte „belső” társadalmi normájának megingása, a másik pedig a liberális demokráciák többsége által preferált nemzetközi rend, vagyis az államok közötti egyre mélyülő regionális és nemzetközi intézményesült kooperáció megakadása, esetleg visszafordulása. Nem vitás, mindkét következtetéshez vannak adalékok, és az is egyértelmű, hogy a két jelenség nem független egymástól.

Ez a helyzet a liberális demokrácia híveit is önreflexióra kell, hogy kényszerítse. A baljós fejlemények elég számosak, és elég koncentráltan jelennek meg ahhoz, hogy ne lehessen átmeneti nehézségként vagy véletlen egybeesésként legyinteni rájuk. De legalább ekkora hiba lenne bizonyos események szelektív ábrázolása alapján szélsőségesen túlzó következtetéseket elfogadni. Az első, amit észre kell vennünk, hogy sok olyasmi történt akár csak a most véget ért évben is, ami ellentmond ennek a narratívának. Miközben a vezető nyugati hatalmak képtelenek dűlőre jutni az öldöklő szíriai polgárháborúval és a közel-keleti státusz quo általános megrendülésével kapcsolatban, igen fontosnak tűnő megállapodásra jutottak az iráni atomprogramról, mégpedig Oroszország és Kína konstruktív részvételével. Miközben a menekültválság hatására korábban marginális nézetek kerültek a politikai fősodor közelébe, és megrendült az uniós államok közötti bizalmi viszony, addig történelminek nevezett megállapodás született egy másik hatalmas globális kihívás, a klímaváltozás ügyében. A szélsőjobb számos helyen erősödik, de erősödése az alkotmányos demokrácia híveit is mobilizálja: erről tanúskodnak a bécsi választások csakúgy, mint a francia regionális választások második fordulója. Európa vezető országában, Németországban a szélsőjobb politikailag jelentéktelen, és Angela Merkel – a menekültválság emberséges kezelésének megszemélyesítője – újra megszilárdította pozícióját. A régóta nagyon jelentős bevándorló kisebbséggel élő Spanyolországban és Kanadában az őszi választásokon nyoma sem volt szélsőjobbos előretörésnek, és inkább a bevándorlásra nyitott pártok erősödtek. És miközben az iszlamofóbia és arabellenesség érezhetően erősödik a nyugati társadalmakban, addig rendületlenül emelkedik ugyanezekben az országokban például a melegházasságnak vagy a nők társadalmi egyenlőségének a támogatottsága. Tehát az összkép távolról sem annyira egyöntetű—sem a liberálisok számára fontos társadalmi normák, sem pedig a nemzetállamok intézményes együttműködése tekintetében.

Az összkép tehát jóval árnyaltabb, de mégsem tehető meg jó lelkiismerettel, hogy a válságjelenségek okait ne vizsgáljuk. A pesszimista – vagy kárörvendő – magyarázat szerint csupán annyi történik, hogy a liberális „politikai korrektséget” mindig is elutasító közvélemény a menekültválság és az azzal összefüggésbe kevert terrorizmus sokkhatására végre megszabadult a transznacionális elitek erkölcsi gyámkodásától, és azokhoz a politikai erőkhöz fordul, amelyek kimondják az igazságot, amellyel a többség eddig is titkon egyetértett, de nem merte hangoztatni azt. Ezek az igazságok pedig a következők volnának: a különböző kulturális hátterű egyének társadalmi együttélése se nem lehetséges, se nem kívánatos. A muszlim (stb.) kisebbség „integrálhatatlan” (azok elődei, akik ma ezt mondják, korábbi nemzedékekben ugyanezt mondták például a katolikusokról Amerikában, a kínaiakról ugyanott, és a kelet-európai zsidókról mindenütt). A „politikai korrektség” a társadalmi problémák és megoldásaik azonosításának a fő akadálya. A nemzetállami hatalom megerősítése, a nemzetközi intézmények és egyezmények béklyóinak levetése vezet a válságból kivezető úthoz. Aki mást mond, az maga is a nemzetközi elitek zsoldjában áll.

Ezt a diagnózist nem nehéz elvetni, de ez nem ment fel az elemzés terhe alól. Milyen mélyebb okai lehetnek a liberális demokráciák elbizonytalanodásának, és mit mondanak ezek az okok a távolabbi kilátásokról? Mérhetetlen merészség volna valamiféle általános magyarázat igényével fellépni, de néhány összetevő elég jó eséllyel azonosítható. Első helyre talán a 2008-10-es globális pénzügyi válság utóhatásait kell tenni. A válság hatásai Európában különösen súlyosak voltak: emberek tízmillióinak egzisztenciája és/vagy anyagi biztonságérzete rendült meg, jövőre vonatkozó számításai kuszálódtak össze, biztosnak vélt tájékozódási pontok vesztek a semmibe. Mélyen megingott a hit, hogy a következő nemzedék jobb életre számíthat, mint a korábban jövők. És bár a válság legrosszabbja már mögöttünk van, a munkanélküliség még évekkel a mélypont után is sok helyen magasan a válság előtti szint felett van, és sokan sosem nyerték vissza a szilárd talajt a lábuk alatt. Ekkora megrázkódtatás esetén az volna a csoda, ha nem erősödtek volna meg a hagyományos konszenzussal szembeforduló erők, és ha nem gyengült volna meg a lassan és sokszor rosszul reagáló hagyományos elitekbe vetett bizalom. Vannak arra történelmi adalékok, hogy a pénzügyi válságok a más eredeti gazdasági sokkokhoz képest politikailag pusztítóbbak és erősítik a szélsőjobboldalt. Az sem csoda, hogy ilyen helyzetben a pozícióikat úgy-ahogy őrző rétegek szemében is a biztonság az, ami mindenek felett felértékelődik.

Másodszor, a pénzügyi válsággal nem szorosan függ össze, de hatásait felerősíti egy több évtizedes trend: a nyugati társadalmakon belüli gazdasági egyenlőtlenségek újbóli növekedése a második világháborút követő évtizedek komoly mérséklődése után. Ez a trend a liberális demokrácia társadalmi alapzata szempontjából kulcsfontosságú középosztályt is elérte, pozícióit meggyengítette. Ez a fejlemény persze erősíthetné, és bizonyos helyzetekben erősíti is az egyenlőtlenség mérséklését szorgalmazó balközép pártokat. Csakhogy a globális gazdasági integráció mai szintje mellett elég korlátozott az egyes államok mozgástere az esélykiegyenlítő politikára, és ez sokszor megint a szélsőséges megoldásokat ígérőket erősíti.

Harmadszor, a Szovjetunió dicstelen bukásával együtt annak a közel-keleti státusz quo-nak az alapjai is meginogtak, amely az egy-egy nagyhatalom pártfogását élvező autokráciák törékeny erőegyensúlyán alapult. A korrupt, elnyomó és fejlődésképtelen, és ráadásul sokszor idegennek érzett rezsimek sorra rendültek meg vagy buktak el az elmúlt években anélkül, hogy az új rend körvonalai látszanának. A bukott rendszereket és brutális vezetőiket semmi okunk visszasírni, de a nyomukba érkező halálos káosz messze a régió határain túl is érezteti romboló hatásait. E muszlim többségű társadalmak lakóinak zöme alighanem nyugatias életformára vágyik, de reményvesztettjei közül sokan Amerikában és az európai országokban korábbi elnyomóik pártfogóit látják, és ez termékeny hátteret ad a politikai erőszakra fogékony apró kisebbségnek. És aztán, amikor az egzisztenciális kilátásaiban elbizonytalanodott, a pusztító válság veszteségeiből még ki sem lábalt nyugati társadalmak egyszerre szembesülnek a kulturálisan sokszor távolinak érzett menekültek tömegével és a terror félelmetes epizódjaival, akkor szinte minden adott ahhoz, hogy sokan hitelt adjanak az idegellenes szövegeknek, amelyek összemossák a tettest és az áldozatot, a terroristát és a terror vagy háború elől menekülő kiszolgáltatott tömegeket. Az volna a csoda, ha e hatások összetalálkozása nem vezetne komoly politikai rengésekhez.

Ha ezek a tényezők legalább részben magyarázzák a nyugati liberális demokráciák mostani elbizonytalanodását, akkor milyen várakozásokkal tekinthetünk az előttünk álló időszakra? Az imént azonosított fejleményekben közös, hogy olyan problémák állnak a középpontjukban, amelyekkel szemben egyenként, külön-külön még a leghatalmasabb nemzetállamok is jóformán tehetetlenek. Megoldani nem képesek őket, és erejüktől függően legfeljebb annyit érhetnek el, hogy káros következményeiket más államokra és lakóira hárítják. A pénzpiacok integráltsága miatt a kockázatok és válságok valószínűségének érdemi csökkentése csak egységes, koordinált nemzetközi szabályozástól remélhető, mert ennek hiányában a piaci szereplők mindig megtehetik, hogy a gyengébben szabályozott piacokra teszik át tevékenységüket. A gazdasági egyenlőtlenség mérséklése szintén feltételezi a közpolitikák, adószabályok valamilyen mértékű összehangolását. A nemzetközi migráció elfogadható kezelése még nyilvánvalóbban függ a jómódú demokratikus államok – a bevándorlás elsőszámú célpontjai – mélyebb együttműködésétől. Mind a terhek méltányos elosztása, mind pedig a válságövezetek hathatós megsegítése közös fellépést és kooperációt igényel, és az ehhez szükséges bizalmat pedig csak állandó intézmények biztosíthatják.

E válságok mély paradoxonja, hogy megoldásuk vagy akár csak érdemi enyhítésük a mainál sokkal mélyebb nemzetközi politikai integrációt tenne szükségessé, miközben közvetlen politikai hatásuk éppen az ellenkező irányba, a nemzetállami bezárkózás felé lökik a közvélemény egy részét. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A nemzetközi gyakorlatok kialakításához, beéréséhez, az érzékelhető eredményekhez sok időre van szükség, miközben a terhek és a nemzetközi integrációból adódó cselekvési korlátok már azonnal jelentkeznek. Ráadásul a nemzetközi intézmények ma még gyengék is azokhoz a feladatokhoz, amelyeket megoldani hivatottak, ezért az eredmények rendre elmaradnak a várakozásoktól. Így könnyen alakulhat ki a látszat, hogy a nemzetközi integráció és intézményes gyakorlatai csak akadályozzák a valóban tetterős szereplők, a nemzetállami kormányok mozgásterét, és ha megszabadulnának béklyóiktól, megoldódnának a válságok is. S ez a politikai érzület tovább rontja a válságok enyhítésének az esélyét.

Az a politikai dinamika, amelyben a hathatós megoldások az integráció mélyítését követelnék, de a rövidtávú politikai ösztönzők a nemzetállami cselekvés mellett szólnak, súlyos kockázatokat rejt. A válságok tényleges kezelésében érdekelt, a nemzetközi kooperáció elmélyítése mellett kitartó politikai erőknek nehezedő környezetben kellene érezhető, gyors javulást elérni ahhoz, hogy hitelüket megerősítsék és időt nyerjenek. Nincsen rá garancia, hogy sikerrel járnak. Ám ha igaz az, hogy az elbizonytalanodás mélyén rejlő problémák csak intézményesült nemzetközi együttműködéssel kezelhetők, akkor a nemzetállami kizárólagossághoz való visszatérés megoldás helyett szükségszerűen csalódást és frusztrációt fog szülni. A válságok előbb-utóbb kikényszerítik a közös fellépést.

A liberális demokrácia hívei számára többféle tanulság adódik. A legátfogóbb talán az, hogy a mostani válság megmutatja: a liberális demokrácia „belső” társadalmi-politikai programja és „külső” nemzetközi programja, a jogon és intézményesült nemzetközi kooperáción alapuló világrend terve, elválaszthatatlanok egymástól. Ma már nem lehet az elsőről értelmesen beszélni anélkül, hogy a másodikról is szót ejtenénk. Másodszor, nem lehet eltekinteni attól, hogy a hathatós nemzetközi intézmények és gyakorlatok kiépülése időigényes folyamat, amelynek során az intézmények ereje még jó darabig elmarad attól, amit a rájuk háruló feladatok szükségessé tennének, és ezért politikailag sérülékenyek lehetnek. Harmadszor, és az előzőekből adódóan, ma a liberális demokráciákon belüli egyik legfontosabb törésvonalat nem a jobb- és balközép pártokat egymástól elválasztó, egyébként lényegbevágóan fontos kérdések alkotják, hanem az, hogy mely erők látják a nemzetközi intézményekben a válságkezelés és megoldáskeresés szükséges feltételeit, és melyek látnak bennük puszta akadályokat, és hirdetik a nemzeti mozgástér fenntartásának elsőbbségét.