Kétségtelen, hogy Jarosław Kaczyński nemcsak a legfontosabb, hanem abszolút politikai vezető Lengyelországban. Miközben formálisan csupán parlamenti képviselő, és a többségben lévő Jog és Igazságosság (PiS) párt vezetője, valójában közvetlen ellenőrzése alatt tart minden fontos kormányzati és parlamenti tisztségviselőt. Andrzej Duda – akit a legalacsonyabb beosztású párttársak köréből Kaczyński választott ki, hogy induljon az államfői címért – engedelmes szolgaként viselkedik. Ugyanez mondható el Beata Szydło miniszterelnökről is.

Mivel a közhatalom kizárólag egy személy kezében összpontosul, első ránézésre egyszerűnek tűnik körülírni a kormányzó párt „doktrínáját”: elegendő megfejteni Kaczyński politikai világnézetét. Nincsenek párton belüli frakciók, erős alvezérek, mozaikszerű támogató érdekcsoportok és megmondó emberek. Csak Kaczyński van és kiszolgálói, akik seregnyien buzgólkodnak, hogy elfogadtassák álláspontját és döntéseit, akármilyen zűrzavaros is a magyarázat.

Ám távolról sem egyszerű feladat meghatározni a „Kaczyński-doktrínát”, talán azért, mert nincs is. Politikája nem más, mint megérzések, előítéletek, csalódottságok, félelmek és kevés szakpolitikai elgondolás inkoherens keveréke.

Társadalom- és gazdaságpolitikája a gazdasági liberalizmus (alacsonyabb adók, egyszerűsített üzleti szabályozók) és „nagyvonalú” jóléti juttatások (különösen a havi 500 złoty gyermekenként) furcsa habarcsa. Lengyelország gazdasági sikertörténet, főképp az egy főre jutó GDP 1990 és 2015 közötti megnégyszereződése miatt. Csakhogy nem mindenki részesült a gazdasági növekedés előnyeiből. A fő vesztesek a gazdaságtalannak és idejétmúltnak minősített állami iparvállalatok idős munkásai.

A viszonylagos nélkülözés miatt választópolgárok sokasága vált elégedetlenné. Ebbe a társadalmi rétegbe tipikusan a legkevésbé iskolázottak tartoznak, akiket könnyen meggyőznek a szerencsétlenségük okairól szőtt legelképesztőbb magyarázatok – ebben a PiS nagyon jó. Kaczyński így hagyományos baloldali szavazókat is maga köré gyűjtött azzal, hogy válaszolt a baloldalt elhagyók csalódott, panaszteli és keserű hangjaira. Nem csoda, hogy a jelenlegi parlamentben nincs baloldali párt, hiszen a PiS megkaparintotta ezeket a szavazatokat mindenféle jóléti ígéretekkel, amelyek sehogy sem állnak össze koherens gazdaságpolitikává.

Külpolitika? Ezen a téren Kaczyńskinak igen határozott véleménye és nagyon kevés tudása van. Alapvetően tudatlan a világ dolgaiban, a lengyelen kívül egyetlen nyelven sem beszél, és nem is érdeklik a külügyek. Elgondolásai mögött jókora ellenszenv húzódik: orosz- és németellenesség. Még a választási győzelme előtt is „német-orosz közös gyarmatnak” nevezte Lengyelországot, és úgy tűnik, tényleg hisz is ebben az őrültségben. Mérsékelten euroszkeptikus, elvégre államfőként ikertestvére, Lech írta alá a Lisszaboni Szerződés ratifikációját, amikor Jarosław miniszterelnök volt. Ugyanakkor az az érzület vezérli, hogy az EU-t Németország irányítja saját érdekei szerint. Hiba volna, ha a nemzetközi kapcsolatok terén a többi európai kormányzat bármiféle koherens „doktrínát” tulajdonítana Varsónak.

A gazdaságpolitikát és a nemzetközi kapcsolatokat jellemző inkonzisztencia más szakpolitikáknál is megfigyelhető. Átfogó, tényekre támaszkodó és ésszerű elgondolások helyett csak érzületeket és szlogeneket kínál, csalódottságra és vakbuzgóságra építve.

Törvényesség és jogrend? Szigorúbb büntetések. Bevándorlás? A menekültek muszlim agresszorok. Közoktatás? Az iskolában egyfelől nagyobb a hangsúly a hazaszereteten (a legkevésbé reflektív formában), másfelől meg a szexuális nevelés és a nemi egyenlőség témáinak teljes elutasítását tapasztaljuk. És így tovább.

Vagyis Kaczyńskit nem köti választási program, melyet kormányának és államfőjének meg kellene valósítania. Amiben Kaczyński nagyon erős, az az átfogó, radikális, illiberális ellenforradalom. Miközben nem foglalkozik szakpolitikai kérdésekkel, fáradhatatlanul dolgozik az Orbán Viktor víziójából ismerős állam újjáépítésén, amely kétségtelenül hasonlít az olyan európai illiberális rezsimekhez, mint Putyiné, Lukasenkóé és Erdogané. Végső soron Kaczyński számára a mot d’ordre a teljes „hatalomkonszolidáció”. Valójában ez a kifejezés a legfőbb vezetőt korlátozni képes független intézmények szisztematikus eltiprását jelenti.

Ez Jarosław Kaczyński valódi doktrínája. Amit mások úgy neveznek, hogy hatalommegosztás, fékek és egyensúlyok vagy politikai pluralizmus, az számára káosz, vélemények hangzavara, aberráció – és senkitől nem tűri, hogy akadályozza mindezek felszámolásában.

2011-ben a pártja közzétett egy nagyobb részt Kaczyński jegyezte terjedelmes dokumentumot, amely az akkor kormányzó Polgári Platformmal szemben fogalmazott meg egy elképzelést az államról. Az egyik javaslat szerint a jól szervezett Lengyelországnak szüksége van egy „centrális politikai irányvonalra” (ami nem azonosítható egyik alkotmányos intézménnyel sem). Ez a centrum valósíthatja meg az igazi nemzeti érdeket.

Az orwelli csengésű kifejezés korántsem légbőlkapott. Az 1970-es években a Varsói Egyetemen jártam a „privatissimo” szemináriumra, melyet az ex-marxistából liberálissá lett jogtudós, Stanisław Ehrlich professzor tartott. Akkori barátaim, Lech és Jarosław Kaczyński szintén tagjai voltak ennek a szemináriumnak. Sőt Jarosław doktori munkáját is Ehrlichnél írta. Mondhatni, többféle módon is bizonyította, hogy tehetséges tanítvány, hiszen a PiS 2011-es programadó dokumentuma módfelett emlékeztet Ehrlich egykori írásaira. Ironikus, hogy a legharsányabban „antikommunista” lengyel politikus kvázi-marxista nyelvezetet használ, és mondhatjuk, a hasonlóság nem véletlen. Kaczyński jelenlegi illiberális ellenforradalmi programjának számos eleme a pluralizmus és az alkotmányosan védett szabadságok kommunista elutasításának utánzata. Nem véletlen, hogy a „reformok” két kulcselemének, az Alkotmánybíróság pacifikálásának és a közmédia kormányzat alá rendelésének előkészítéséért és megvalósításáért felelős Stanisław Piotrowicz és Krzysztof Czabański a szovjet rendszerű időkben a Lengyel Egyesült Munkáspárt aktivistái voltak.

Lényeges, hogy uralmának kezdetén Kaczyński ezt a két területet és a közszolgálatot vette össztűz alá. Számára a független alkotmánybíráskodás, a közmédia és az apolitikus közszolgálat három olyan torzulás, melyet mielőbb meg kell szüntetni a „centrális politikai irányvonal” akaratát megtestesítő konszolidált államban. A „reformok” parlamenti kikényszerítésének lendülete és brutalitása néhány PiS-támogató számára is letaglózó erejű volt, a PiS-ellenes aktivisták pedig precedens nélküli tiltakozássorozatba kezdtek.

Kaczyński tudja, mit csinál. Tanulságos tapasztalatokat szerzett azokban az időkben, amikor (2005 és 2007 között) a PiS volt hatalmon, koalícióban két másik párttal. Jól emlékszik, hogy 2007-ben az Alkotmánybíróság vetett gátat a PiS fő törvényhozási törekvésének, az úgynevezett „átvilágításnak” (értsd: az állítólagos vagy tényleges kommunista titkosszolgálati informátorok eltávolításának). Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a szabadságjogokat, köztük a szólás- és gyülekezési szabadságát sértő törvényeket is.

Manapság az antikommunista „átvilágítás” nem téma, jórészt az idő múlása és a PiS-es ex-kommunisták miatt. De a bíróságon, a médián és a közszolgálaton belüli ellenséges „ötödik hadoszloppal” szembeni paranoia ugyanolyan erős, mint korábban. Az eredmény a német szövetségi alkotmánybíráskodással rokon Alkotmánybíróság kiiktatása, a közmédia alárendelése – igen, kitalálták – az államkincstárt felügyelő miniszternek, és a pártsemleges, professzionális közszolgálat garanciáinak megszüntetése.

Kaczyńskinak nincs alkotmánymódosító többsége a parlamentben, ezért nincsenek Orbánéhoz hasonló eszközei új alkotmány elfogadásához. Kevésbé kifinomult módon tud cselekedni: a „reformok” megvalósításakor egyszerűen figyelmen kívül hagyja az alkotmányt. Beszélhetünk tartalmi alkotmánysértésekről (az Alkotmánybíróságról szóló törvény szinte valamennyi rendelkezése nyilvánvalóan alkotmányellenes), és eljárásiakról (a parlamenti ellenzéktől sikerrel vonták meg a szót, a fontosabb törvényjavaslatokat elképesztően gyors tempóban vitték át, gyakran éjszaka, hogy az államfő már a következő reggel kihirdethesse). Nem valami elegáns, de kétségkívül hatékony. Az alkotmányos korlátok Kaczyński számára csak zavaró tényezők, melyek nem állhatnak „reformjai” útjában.

PiS szimpatizánsok győzködik magukat, hogy az „állami reformok” hamarosan véget érnek. Az intézményes alapok biztosítása nélkül a fontos szakpolitikai változások kivihetetlenek volnának. Ám ez nonszensz. Az egy dolog, hogy nincs is átfogó kormányzati program. Az a másik, hogy Kaczyński permanens ellenforradalmat valósít meg. Végpontja olyan, mint a horizont: soha nem lehet eljutni oda. Vagy egy másik metaforával kifejezve, olyan, mint a mitológiai hidra: ha levágják a fejét, a helyén egy másik nő ki. Mindig lesz egy „nem konszolidált” hatalmi intézmény vagy hivatal, amelyet még nem rendeltek teljesen a legfőbb vezető hatalma alá.

Úgy tűnik, Kaczyński doktrínája a legkevésbé sem szofisztikált: a hatalom megkaparintása nyílt, könyörtelen és nagyrészt alkotmányellenes módon, a hatalmi befolyás független forrásainak felszámolásával. Csúnya történet ez: Európa közepén egy nagy liberális demokrácia, az EU büszke tagállama, igazi sikertörténet az „új Európában” rémséges autoriter rezsimmé válik.

Az EU-nak megoldást kell találnia arra a tényre, hogy Közép-Európában lett egy újabb áruló, és legfőképp használnia kell az Európai Unióról szóló szerződésből következő jogköreit (különösen a 7. cikket), hogy demonstrálja, a Kaczyński-rezsim túlment az elfogadhatóság határain. A legrosszabb persze az volna, ha az EU szemet hunyna felette.

Fordította Tóth Gábor Attila

(A szerző a Sydney Egyetem Challis jogtudományi professzora és a Varsói Egyetem Európa Központjának professzora. Az írás először a der Spiegel 3/2016. számában jelent meg Polens Direktor cím alatt, majd az I-CON Blog közölte 2016. január 14-én What Makes Kaczyński Tick? címmel. A Szuverén a szerző hozzájárulásával adja közre az írást.)