Gyakori bírálat a kormánnyal szemben, hogy a szakpolitikai döntéshozatal során semmibe veszi az érintettek és a szakértők szempontjait és ebben az értelemben irracionális döntéseket hoz. Az olyan társadalmi alrendszerek esetében, mint az oktatás vagy az egészségügy, a szakértői tudás és a racionalitás szempontjainak figyelmen kívül hagyása diszfunkcióként jelenik meg az érintettek számára, megakasztva vagy egyenesen ellehetetlenítve a működést.

Miközben az elégtelen működés tapasztalata az érintett ágazatokban dolgozók és a velük kliensként kapcsolatba kerülők számára egyaránt kézzelfoghatóvá válik, meglepő hogy a kormány kevés jelét mutatja annak, hogy tisztában lenne a problémák súlyával, illetve hogy készen állna változtatni szakpolitikáján. A pedagógusok tiltakozó mozgalmát egyszerre próbálja indokolatlan béremelési követelésként hitelteleníteni, és a mozgalom arcainak karaktergyilkosságával lejáratni.

Mindezt annak ellenére teszi, hogy nem csupán politikai ellenfeleinek a támogatói, de saját szavazói is világosan érzik: a közoktatási rendszer nagy bajban van. Nem megfelelő tudást, nem megfelelő körülmények között próbálnak átadni a túlterhelt pedagógusok a szintén túlterhelt diákok számára. Éppen ezért érdekes megvizsgálni, hogy mi okozza a helyzet látványos félreértését? Vajon hasonlóképpen a netadó bevezetéséhez, ezúttal is rossz kormányzati ötletről van szó csupán, amit a tiltakozások hatására visszavon a kormány, vagy valamilyen mélyebb ellentmondásról?

Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, érdemes a saját maga által megfogalmazott történeti küldetés felől megvizsgálni a 2010 óta tartó kormányzati időszakot. A miniszterelnök az első pillanattól kezdve igyekezett világossá tenni, hogy választási győzelmére nem egyszerű kormányváltásként tekint, hanem egy új történeti korszak kezdeteként. Egyfajta „második rendszerváltásként”, aminek keretében az 1989-ben elmaradt történelmi igazságtételre sor kerül, mégpedig azáltal, hogy az általa képviselt „nemzeti oldal” kerül hosszútávon hatalomba.

Ennek a küldetésnek képezték részét a fékek és ellensúlyok rendszerét elimináló közjogi módosítások, a pártpolitikai centrális erőtér kialakítása, a kultúrpolitikai térfoglalás és az oktatáspolitika különböző szintjeinek átalakítása. Mindezek a külön-külön is jelentős változások ugyanakkor csak azáltal állnak össze összefüggő egésszé, hogy kiegészülnek a politikai rendszerváltások talán legalapvetőbb szintjén lejátszódó folyamattal: az „eredeti tőkefelhalmozás” egy sajátos posztszocialista változatával.

A kormány hol nyíltabban (vö. „nemzeti oligarchák”), hol hallgatólagosan (vö. trafiktörvény), de az elmúlt hat év távlatában nézve rendkívül konzisztens módon törekedett egy olyan tőkés réteg megteremtésére, melyet politikailag kontrollál és amely segítségével növelheti a globális piaci viszonyok között egyébként szerény gazdasági mozgásterét.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a folyamat nem írható le egyszerűen aszerint a séma szerint, hogy egyes politikusok magánvagyonuk gyarapítása céljából igyekeznének minél nagyobb tőkét felhalmozni, felhasználva ehhez döntéshozói befolyásukat. Noha ilyen esetek bizonyára előfordulnak, a második rendszerváltás történeti víziója ezen túlmutató motivációra utal.

Alighanem az 1989 utáni zavaros újraelosztási folyamatainak tapasztalata döntőnek tekinthető ebből a szempontból: a kormánypárt veteránjai viszonylag közelről átélték ennek ambivalens realitását, miközben akkor korántsem tartoztak a legnagyobb nyertesei közé. E tapasztalatokból kiindulva nem egyszerűen kitüntetett stratégiai célként tekintenek arra, hogy szervezett formában, kontrollált keretek között osszák újra a javakat, korrigálva az egyszerre ellentmondásos és számukra kedvezőtlen eredeti felhalmozást, hanem ezt a politikájuk alapjának tették meg.

A második rendszerváltás ebben az értelemben mindenekelőtt eredeti felhalmozás és csak ezt követően közjogi, pártpolitikai, kulturális vagy oktatási átalakulás. Annak ugyanakkor, hogy az eredeti felhalmozásban keveredő gazdasági-hatalmi logika fundamentális jelentőségre tesz szert, megvannak a jól beazonosítható következményei.

A gazdasági-hatalmi perspektíva kizárólag zéró-összegű játszmában tud gondolkodni. Minthogy a másikban olyan vetélytársat lát, akit le kell győzni annak érdekében, hogy maga ne váljon áldozattá, minden társadalmi pozícióban igyekszik teret nyerni, így kizárja a politikaitól eltérő szempontok szerint eljáró partnerség lehetőségét. Továbbá bizalmatlan minden olyan állásponttal kapcsolatban, amit nem saját tábora fogalmaz meg, így képtelen hasznosítani nem csupán a riválisai, de a független szakértők véleményét is.

Noha az eredeti felhalmozás logikája korántsem irracionális, mégis rendkívül beszűkült racionalitás jellemzi. Abból fakadóan, hogy kizárólag a gazdasági-hatalmi térnyerésre van tekintettel, nem képes hozzáférni az alrendszerek működtetésének funkcionális szempontjaihoz. Ez alapján érthető meg, hogy miért érti és kezeli félre alapvető szinten a kormányzat az oktatási (és egészségügyi) rendszerrel kapcsolatos problémákat.

Azt gondolja, hogy a tiltakozások alapvetően hatalmi-gazdasági logika által motiváltak és ennek megfelelően a bevett hatalomtechnikai eszközökkel kezelendők. Azonban az önös érdekre hivatkozva történő hiteltelenítés vagy az ellenséges politikai véleményként történő beállítás logikája ebben az esetben nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ennek oka pedig az, hogy a tiltakozások motivációs bázisa az oktatási rendszernek a résztvevők számára első kézből megtapasztalt diszfunkciója. Ez az élmény elsősorban abból fakad, hogy sem az érintetteket, sem a szakértőket nem vonták be a köz- és felsőoktatás átalakításának folyamatába és véleményüknek a működtetési döntésekbe való becsatornázására továbbra sincs mód.

A társadalmi alrendszerek működésének kulcskérdése a „visszacsatolás”, vagyis a résztvevők visszajelzéseinek beépítése a szervezet szabályozásába és menedzselésébe. Amennyiben ez a művelet hiányzik, úgy a szabályok és a hétköznapi cselekvéshelyzetek eltávolodnak egymástól: az előírások inadekváttá válnak és a rendszer funkcionális teljesítménye leromlik. A visszacsatolás e funkcionális logikája ugyanakkor összeegyeztethetetlen az eredeti felhalmozás hatalmi-gazdasági logikájával. Ha a szimbolikus és materiális tőkeharc szempontjai meghatározóak, akkor elképzelhetetlen a politikai értelemben semleges szakértői és laikus visszajelzés egyaránt. Ezek hiányában viszont az alrendszerek funkcionális működési feltételei ellehetetlenülnek.

Mindezek fényében úgy tűnik, hogy az oktatási rendszerrel kapcsolatos tiltakozások nem egyszerűen rosszul felmért ötletek kritikájának tekinthetők. Sokkal inkább egy olyan mélyebb problémában gyökereznek, ami a második rendszerváltás missziója szerint eljáró kormányzat perspektívájának vakfoltjából fakad.

Minthogy a tiltakozások egy olyan frontvonalat jelölnek ki, ami a 2010 óta tartó politika lényegi szintjét érinti, ezért a tiltakozások tétje is minden korábbinál nagyobb. Egyaránt magában rejti az esélyét az évek során felhalmozódott sérelmek felszínre törésének, és annak is, hogy a lényegi önkorrekcióra képtelennek tűnő rezsim élni kezdjen a felszámolt közjogi biztosítékok által kijelölt önkényuralmi mozgástérrel.