Napokkal az EU-ból való kilépést megerősítő brit népszavazás után is nehéz szavakat találni. Az eredmény nem egyszerűen egy nemzetállamok közötti szerződésről szól, hanem sokkal inkább egy történelmi esélyről. Az EU létrejötte arra a történelemfilozófiai kérdésre adott válasznak tekinthető, amit Kant „Az örök békéhez” című írásában fogalmazott meg: elképzelhető-e szabad államok állandó háborúskodása helyett egy a szuverenitást kölcsönösen tiszteletbe tartó föderáció?

Természetesen az EU-t létrehozó szereplők soha nem ehhez a történelmi lehetőséghez viszonyultak közvetlenül. Sokkal inkább párhuzamos gazdasági-hatalmi-katonai-kulturális érdekek és értékek biztosították az integrációt, nem pedig „az örök béke” ideájának üldözése. Ettől függetlenül mindaddig, amíg az EU-hoz való csatlakozás olyan kívánatos célként tudott létezni, amit ha a nemzetállami érdekekre hivatkozva meg is kérdőjeleztek időről-időre, mégis magától értetődő legitimitással bírt az európai polgárok túlnyomó többsége számára, a föderáció békéje realitássá vált.

Csütörtök hajnalban ez a realitás omlott össze. Azáltal, hogy egy állam kimondta, hogy vélt vagy valós nemzeti érdekei fontosabbak annál, hogy a többi országgal közös politikai intézményeket fenntartson, valójában azt fejezte ki, hogy az – oktatási, gazdasági, egészségügyi vagy társadalombiztosítási intézményekben kifejeződő – szolidaritást kizárólag nemzeti keretek között tudja értelmezni. Más szóval csak azokért az emberekért vállal bármilyen felelősséget is, akik az állampolgárai, mindenki mással szemben közönyös.

Fontos hangsúlyozni, hogy sok szempontból szimbolikus kérdésről van szó: a szolidaritás európai intézményeinek költségvetése összehasonlíthatatlanul alacsonyabb a nemzetállamok hasonló intézményeiénél. Ennek megfelelően az EU-n belül „nettó befizetőnek” minősülő államok esetében sem indokolhatják gazdasági szükségletek az európai intézmények finanszírozásának megszűntetését. Így az az – egyébként szintén erősen vitatható – érv sem tekinthető megalapozottnak, hogy gazdasági racionalitás indokolja a kilépést.

Ennek ellenére a kilépést támogatók érvei között elsősorban ilyen jellegű megfontolásokat találhattunk. A kérdés ezen a ponton az, hogy kik között váltak népszerűvé e kevéssé megalapozott megfontolások. A szavazók megoszlása alapján kiderül, hogy elsősorban az idősebb, gazdaságilag rosszabb helyzetben lévő és kevésbé iskolázott csoportba tartozó állampolgárok preferálták a kilépést. Ezen túlmenően azt is tudjuk, hogy a politikával egyébként kevéssé foglalkozók között is kiugróan magas volt a távozás mellett voksolók aránya, és azt is, hogy a szavazást végül az döntötte el, hogy elsősorban a nemmel szavazók aktivizálódtak.

Vagyis úgy tűnik, hogy a kilépés elsősorban és mindenekelőtt azon múlt, hogy a társadalomilag hátrányos pozícióban lévők frusztrációja összekapcsolódott a problémájukkal egyébként kevéssé összefüggő kérdéssel. A szenvedés reális tapasztalatai és az okaikra vonatkozó inadekvát értelmezések közti kapcsolatot gátlástalan, populista politikai szemantika teremtette meg. A kilépés mellett érvelő politikusok a társadalmi szolidaritásból magukat kiszorítottnak érző rétegek – egyéként korántsem indokolatlan – felháborodását az EU-intézmények kudarcának következményeként állították be, noha az sokkal inkább a nemzeti intézmények diszfunkcióiból fakad.

Nehéz elhinni, hogy a belpolitikai haszonszerzésen kívül bármilyen egyéb racionális motiváció állhatott a stratégia hátterében, és arra is utalnak jelek, hogy a nem várt eredmény legalább annyira meglepte a kilépés mellett kampányoló politikusokat, mint ellenfeleiket. Vagyis úgy tűnik, hogy végső soron az egész európai közösség áldozatává vált egyrészt az Egyesült Királyság szolidaritás-deficitjének, másrészt a belpolitikai haszonszerzés által motivált politikai erők EU-t bűnbakként feltüntető interpretációjának.

A referendumnak több különösen fájdalmas aspektusa is van. Az EU-ba számos területen integrálódott ország kitagolása önmagában is szinte elképzelhetetlenül bonyolult feladat. A dekonstrukciót ráadásul aligha motiválja „kívánatosabb jövő építésének” horizontja. Az első nyilatkozatokból is érződik, hogy a válás gesztusa magában hordozza olyan sérelmek lehetőségét, melyek alapjaiban ingatják meg az európai országok közti bizalmat. Annak a konszenzusnak a felrúgása, hogy az EU a békés egymás mellett élés történetileg kialakult formája, Európa egészében a gyanakvás légkörét teremti meg.

Az EU bomlási folyamatának megállításához mindenekelőtt a probléma gyökerét kell világosan látni. Tévedés emiatt a népszavazás intézményét vagy a rosszhiszemű politikusokat kárhozatni. A referendumnak meg van a helye a képviseleti demokráciában, még ha vissza is lehet élni vele. Populista politikai szereplők pedig mindig is lesznek, mint ahogy olyanok is, akik hatalmi céljaik érdekében gátlástalanul tesznek kockára hosszú évtizedek alatt kialakult, az országukon belül és kívül élő százmilliók életét egyaránt meghatározó intézményeket.

Az ilyen aktorok felhasználják a hátrányos társadalmi-gazdasági helyzetben lévők dühét a szolidaritás lehetőségét tovább gyengítő céljaik érdekében. Ez ellen csak úgy lehet védekezni, hogy ha sikerül érezhető mértékben csökkenteni e csoportok frusztrációját. Ebben a feladatban értelemszerűen a nemzeti és európai intézményeknek egyaránt döntő szerepük van. Amennyiben továbbra is az eddigiekhez hasonló mértékben hagyják figyelmen kívül a szolidaritás szempontjait, úgy folyamatosan kiteszik magukat a mostani referendumhoz hasonló válságoknak.

Közvetlenül a trauma után csupán csekély esélye van annak, hogy a Brexitre vonatkozó döntés megváltoztatható. Ennek megfelelően helyet kell adni a gyász érzésének és törekedni kell arra, hogy a különválás folyamata minél kevesebb nehezen jóvátehető további sérelmet szüljön. Ezen érzelmi munka mellett ugyanakkor legalább olyan fontos az is, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat és az európai szolidaritás megerősítésén dolgozzunk.