Vázlat az európai alkotmányfejlődésről

Jog  |  2016. március 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az európai együttműködés világraszóló újdonság. Demokratikus továbbfejlesztése szörnyen nehéz. Ám elvi, társadalmi és természeti okok miatt nincs út „vissza a nemzetállamhoz”. Vagy ha mégis, akkor az autokrácia zsákutcájába vezet.

Örök béke

Kant örökítette meg azt a hollandiai fogadót, melynek cégtáblájára egy temetőt festettek ezzel a felirattal: „Az örök békéhez”. Kiknek és mit üzenhetett a szatirikus cégér? Szólhatott mindenkinek, azt jelképezve, hogy a halál elől senki nem menekülhet, de a sírban – és kis időre a fogadóban is – mindenki békére lel. De lehetett gúnyos fricska az államfőknek címezve, akik az emberiség normál állapotává teszik a háborúskodást, szakadatlanul újratermelve a bőséges temetői utánpótlást. A filozofikus tervezetnek nevezett munkájában Kant a Zum ewigen Frieden teljesen más értelmezését ajánlotta az olvasók figyelmébe: elképzelhető, leírható, megvalósítható és szükséges a népek együttműködése, az emberi jogokat tiszteletben tartva, háborúk nélkül.

Magyarra Babits Mihály fordította a művet 1918-ban. Az évszám fontos. Babits úgy fogalmazott, hogy „agitatív” célja volt a munkával. Azért fogadta el a fordítói megbízást, mert „a mai időkben senkinek sincs joga, semmiféle okból, semmi ürügy alatt, kitérni a legterhesebb feladat elől sem – amelyre csak egyáltalán képes –, ha avval a békegondolatnak csak a legcsekélyebb szolgálatot is teheti.” Az Örök béke nem filantróp utópia, hiszen jogokról, kötelességekről és ésszerű lehetőségekről szól. Úgy kell cselekednünk, mintha létre tudnánk hozni ilyen állapotot. Bár a nemzeti különállás miatt az államok belátható időn belül nem olvaszthatók eggyé, a szabad szövetkezés, vagyis a föderáció megvalósítható. Az ezzel szembeni pesszimista ajánlat, amely elutasítja, hogy ilyen lehetőségek kivitelezésén gondolkodjunk, ahogy Kant fogalmaz, „maga hozza létre a bajt, melyet megjövendöl.”

Új kezdet a világégés után

Sajnos a második világháború katasztrófája is kellett ahhoz, hogy a békés kooperáció új korszaka kezdődjön el. Az ENSZ-ben 1948-ban elfogadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának kezdő sorai más források mellett Kant gondolatait visszhangozták. A szöveg antropológiai alapja, hogy az „ember ésszel és lelkiismerettel rendelkező” autonóm lény. Közvetlen tapasztalati kiindulópontja pedig az, hogy „az emberi jogok el nem ismerése és semmibevétele az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett”. A normaszöveg mindezek alapján mondja ki, hogy „az emberi méltóság és alapvető jogok elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon”. A jognyilatkozat megtestesíti a „közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell”. Vagyis az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát egyszerre hatja át a „szabad világ eljövetele” iránti emberi vágy és az igény, hogy a népek „egymással szemben testvéri szellemben” viseltessenek.

Érdemes felidézni, hogy Churchill volt az, aki már 1946-ban az „Európai Egyesült Államok” létrehozását szorgalmazta annak érdekében, hogy az európaiak békében és szabadon élhessenek. Az ENSZ alapnormájára rímelt az Európa Tanácsban 1950-ben elfogadott Emberi jogok európai egyezménye, melynek bevezetője szintén az emberi méltóság súlyos eszméjét és a földlakók közösségének globális és regionális kooperációját hangsúlyozta. Abban az időben még kétkedés nélkül lehetett megfogalmazni a „mélységes hitet azokban az alapvető szabadságokban, amelyek az igazság és a béke alapjai a világon és amelyek fenntartásának legjobb eszköze egyrészt a hatékony politikai demokrácia, másrészt azoknak az emberi jogoknak a közös felfogása és tiszteletben tartása, melyeken ezek a szabadságok alapulnak.” Így az „európai országok hasonló felfogású kormányai, melyek a politikai hagyományok, eszmények, a szabadság és a jog uralma közös örökségével rendelkeznek”, kinyilvánították, hogy „megteszik az első lépéseket az Egyetemes Nyilatkozatban foglalt jogok közös biztosítására.”

Liberális demokráciák közössége

Hét évtizede már, hogy a megújult európai jogrend ambiciózus programjává vált az emberi jogok előmozdítása, az intézményi együttműködés, a békés konfliktuskezelés. A hidegháború kezdetétől a vasfüggönyön túli európai államok voltak abban a kivételesen kedvező helyzetben, hogy cselekvő részesei lehettek a jogi, politikai és gazdasági integrációnak. Pontosabb úgy fogalmazni, hogy a jogrendszerek átalakulása egyszerre két szinten zajlott: állami és államközi keretek között. Ami az európai államok alkotmányfejlődését illeti, madártávlatból példátlanul kedvező képet mutat. A Lajtán túli országok mindegyikében demokratikus képviseleti rendszert hoztak létre, általános választójoggal, szabad és fair választásokkal. Az alkotmányok közös elemévé vált, hogy az országlakosok alapvető személyi és vagyoni jogai kiemelt védelemben részesülnek, a közhatalmi intézmények egymást ellenőrzik, és az alkotmányos jogrend bírói védelem alatt áll. Manapság ezt az intézményi berendezkedést hívjuk liberális demokráciának.

Az európai liberális demokráciák alkotmányos változásaival kölcsönhatásban formálódott a nemzetközi és a közösségi jogrend. Az 1949-ben 10 alapító taggal indult Európa Tanács az évtizedek során 47 tagú értékközösséggé vált, melynek legfontosabb intézménye, a strasbourgi székhelyű emberi jogi bíróság egyedülálló esetjoggal gazdagítja az egyes államok és a nemzetközi közösség jogi kultúráját. És az Európai Unió? Ami 1951-ben 6 ország szén- és acélipari együttműködése volt, az előbb átfogó nyugat-európai közös piaccá vált, majd az egész kontinensre kiterjedő politikai és jogi unióvá.

Az egyes országokban a békés, tárgyalásos demokratikus átalakulás modellje valósult meg a második világháború utáni Európában. Ez történt az autoriter hatalomtól megszabaduló Spanyolországban és Portugáliában, majd a szovjeturalom alól felszabaduló közép-és kelet-európai államokban (Románia kivételével, ahol a totalitárius rezsimet forradalom számolta fel). A demokratikus európai államok nemzetközi közösségei így folyamatosan bővülni tudtak, integrálva a demokratikus átmenet társadalmait. A liberális demokratikus intézményi rend stabilitása elengedhetetlen volt az újszerű gazdasági, politikai és jogi együttműködés megvalósításához. Érdemes például történeti távlatból nézni a hét évtizedes francia-német viszonyt: két olyan állam békés kooperációjáról van szó, melyek előtte folyton-folyvást szembenálló hadviselő felek voltak. A tétel minden jel szerint igaz: liberális demokráciák nem háborúznak egymással.

A jogfejlődés tendenciái

Lehet, hogy patetikusan hat, mégis fejlődésnek kell neveznünk ezt a jogi folyamatot. Két látszólag partikuláris példával próbálom szemléltetni. A második világháború utáni nürnbergi törvénykezés még bőszen alkalmazta a halálbüntetést, miközben a nyugat-európai országok egymás után kezdték kiiktatni a jogrendszerükből. (Például Nyugat-Németországban az 1949-es alkotmány tiltotta be.) Az abolicionista és a retencionista államok kompromisszumaként az első nemzetközi emberi jogi egyezmények nem mondták ki a tilalmát, csupán alkalmazásának jogi feltételeit fogalmazták meg. Az egyetemes nyilatkozat nem rendelkezett róla, az Emberi Jogok Európai Egyezménye pedig lehetővé tette a tagállamok számára, hogy megfelelő eljárás keretében halálbüntetést alkalmazzanak. Az 1983-ban az egyezményhez csatolt 6. kiegészítő jegyzőkönyv azonban már a halálbüntetés békeidőben való eltörléséről rendelkezett, a 2002-ben elfogadott 13. kiegészítő jegyzőkönyv pedig minden körülmények között kizárta a halálbüntetés alkalmazását. A szemléletváltás következtében az Európai Unió pár évvel későbbi szövegezésű Alapvető jogok kartájába szintén kivételt nem engedő tiltás került: „Senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.” Mindezek eredménye, hogy a huszonegyedik században az Európai Unió és az Európa Tanács egyetlen tagállamában sem hajtottak végre halálbüntetést.

A másik példa az azonos nemű párok kapcsolatának jogi megítélése. Sok más mellett Alan Turing matematikus zseni öngyilkossággal végződő történetéből tudhatjuk, hogy az 1950-es években az Egyesült Királyságban a homoszexuális kapcsolat börtönbüntetést vagy kémiai kasztrálást vont maga után. A brit miniszterelnök 2009-ben kért bocsánatot az embertelen bánásmód miatt, és ennek nyomán 2013-ban Turing jelképes értékű királynői kegyelemben részesült, és egy év múlva a parlament legalizálta a melegházasságot. Az eltelt hat évtized alatt nemcsak az Egyesült Királyságban, hanem Európa-szerte fokozatosan változott a társadalmi attitűd és a jogi szabályozás: az azonos nemű felnőttek közötti konszenzuális együttlétek dekriminalizálásával kezdődött, a beleegyezési korhatárok egyenlősítésével folytatódott (nincs életkori különbségtétel a külön- és azonos nemű kapcsolatok között), majd az élettársi kapcsolatok elismerése következett számos személyi és vagyoni jogosultsággal, és mára az EU-tagállamok fele a házassági jog kiterjesztésével teljesen azonos értékűvé tette a melegek jogi státuszát.

Szándékosan választottam példaként két olyan esetkört, melyek népszerűtlen társadalmi csoportokat érintenek kedvezően. Nemcsak a tévedésből halálra ítélteknek van joguk az emberhez méltó bánásmódhoz, hanem még az erkölcsi szörnyetegeknek is. Velük szemben sem engedhető meg bármi „igazságszolgáltatás” címén. És hiába sújtják erkölcsi tévhitek a melegeket – vagy tágabban az LMBT-embereket –, ők is teljes joggal tartanak igényt az önrendelkezésre és az egyenlő elismerésre.

Vegyük észre, hogy a két példa széleskörű európai jogfejlődés részeként érthető meg igazán. A halálbüntetés visszaszorítása együtt járt a büntetőjog humanizálásával, az eljárási garanciák kiépítésével, és általában a közhatalmi kényszeralkalmazás emberi jogi feltételeinek kidolgozásával, beleértve a rendészeti igazgatást, a pszichiátriai kezelést, a járványügyi intézkedéseket stb. A melegek egyenlő jogainak elismerése pedig annak a szemléletváltásnak a része, hogy azoknak is joguk van az egyenlő figyelemre és elismerésre, akik természeti vagy társadalmi okokból, hosszan ható előítéletek és makacs diszkriminatív gyakorlatok miatt sérülékeny társadalmi csoportba tartoznak (etnikai, vallási közösségek, nők, szexuális kisebbségek, fogyatékkal élők stb.). Ha az ideák mellett a megvalósult társadalmi gyakorlatokat is szemügyre vesszük, akkor európai összehasonlításban az értékskála egyik végpontján a totalitárius rezsimek embertelenségeit, másik végpontján az európai liberális demokráciák sikeres intézményi megoldásait találjuk.

Kudarcok és válságok

Persze számot kell adni az európai alkotmányosság árnyoldalairól is. Most nem olyan országspecifikus visszásságokra gondolok, mint Franciaországban de Gaulle alkotmányos puccsa 1958-ban, Svájcban a női választójog megtagadása 1971-ig, vagy a demokratikus átmenet tragikus kudarca: a jugoszláviai polgárháború az 1990-es évtizedben. A nehézségek európai államközi keretek között is mutatkoznak, és ma túlzás nélkül válságnak nevezhetők. Az európai integráció a kezdetektől fogva, de különösen a gazdaságinál jóval szélesebb körű EU-s politikai együttműködés óta azzal a kritikával szembesül, hogy nem kellően demokratikus. A probléma nem az, hogy a döntéshozó fórumoknak nincs pontosan olyan demokratikus legitimációjuk, mint az állami képviseleti demokrácia alkotmányos intézményeinek. A gond inkább az, hogy az EU más módon sem képes meggyőző módon demokratikus és jól működő szerveződés képét mutatni. A szerteágazó okok közé tartozik, hogy csak gazdag képzelőerőre támaszkodva beszélhetünk európai démoszról, amely a politikai társulás elengedhetetlen feltétele. A döntéshozatali mechanizmus legsúlyosabb fogyatékossága pedig az, hogy bár többé-kevésbé visszavezethető az uniós polgárok demokratikus felhatalmazására, mégis – ahogyan Habermas is aggódva figyelmeztet – a technokratikus, bürokratikus működés eluralkodása miatt újra és újra megkérdőjelezhető a legitimitása és a hatékonysága.

A konstrukciós fogyatékosságokból adódó működési zavarokat a huszonegyedik század elején több súlyos megrázkódtatás tetézte. A 2001-es amerikai terrortámadások után Európát is elérte az újfajta erőszakhullám. A legsúlyosabb következményekkel a londoni és a madridi merényletek, majd később a párizsi terrorakciók jártak. Az érthetően riadalomszülte válaszlépések gyakran a jogok korlátozásával, a szabadság rovására próbálták garantálni a biztonságot állami és regionális szinten. 2008-tól a globális pénzügyi krízis másfajta megpróbáltatásoknak tette ki az európai társadalmakat, melyek közül a drasztikusan romló munkanélküliségi és elszegényedési mutatókat indokolt felidézni. A szabad versenyt korábban is igazoltan érték bírálatok, mert az egyenlőtlen feltételek miatt egyének, társadalmi csoportok és földrajzi régiók is reménytelenül az örök vesztes helyzetébe kényszerültek. A pénzügyi krízis nemcsak a kapitalizmussal szembeni érzületeket erősítette fel, hanem számos országban populista politikai manipulátorok felemelkedését is elősegítette, akik komoly károkat okoznak a politikai kultúrában és a jogrendszerekben. És ezekhez járult legutóbb a menekültválság, amely minden korábbinál nagyobb és hosszabb ideig tartó próbatétel elé állítja a liberális demokráciákat és az Európai Uniót. Már-már az is kérdéses, hogy fennmarad-e az európai intézményi együttműködés.

Három ajánlat

A válságjelenségekre reagálva az európai közügyek alakítói többféle cselekvési javaslatot fogalmaztak meg. Az egyik markáns álláspont az, hogy bővíteni kell az intézményes kooperációt, azaz még több kérdésben szükséges közös döntést hozni és együttesen fellépni. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a tornyosuló nehézségek közös jellemzője: nem oldhatók meg nemzetállami keretek között. A globális terrorizmus fenyegetése összehangolt biztonságpolitikai és jogi lépéseket követel. A 2008-as pénzügyi összeomlás fő tanulsága, hogy szélesebb körű gazdasági-pénzügyi integráció szükséges, a közpénzügyi szabályozóktól az államadósság kezelésén át a forgalmi adókig. Az Európa felé irányuló migráció várhatóan nem szűnik meg egyhamar, főképp politikai és természeti okok miatt (egyrészt ázsiai és afrikai háborúk, üldöztetések, másrészt klímaváltozás, lakhatatlanná váló régiók, vízhiány stb.), az elszigetelt fellépés csak látszatmegoldást tud nyújtani, ezért a közös intézkedéseknek nincs ésszerű alternatívája. Tehát elvi és pragmatikus érvek is amellett szólnak, hogy „még szorosabb Unióra” (ever closer Union) van szükség, ami az európai alkotmányosság továbbfejlesztését jelenti: külügyi, gazdasági, igazságszolgáltatási és még katonai ügyekben is cselekvőképes végrehajtó hatalmat és további demokratikus ellenőrzési mechanizmusokat. Nem érdemes kerülgetni a kifejezést: ezek határozott lépések lehetnek a föderáció felé.

A második ajánlat nem bízik a technokratikus, nehézkes és a választópolgároktól távol eső uniós döntéshozatali fórumok reformjában. Szirénhangokra hallgatva azt mondja, felesleges erőltetni az európai szintű demokratizálódást, inkább vissza kell térni a jól bevált nemzetállami alkotmányos szerkezethez. Arról ugyanis már bebizonyosodott, hogy népszuverenitás alapú képviseletet biztosít, hatékony kormányzást tesz lehetővé, miközben képes megakadályozni a türannikus hatalomgyakorlást. Ez az irányzat dominál például az Egyesült Királyságban, ahol júniusban népszavazás dönt az uniós tagság fenntartásáról. Ha váratlanul a „nem”-ek győznének, az erős lökést adna további dezintegrációs folyamatoknak. De az „igen”-ek sikere sem jelentené feltétlenül a szorosabb unió melletti elköteleződést, hiszen Cameron kormányfő azzal kampányol, hogy országa privilégiumokra tett szert a többi tagállammal szemben, mi több, ellenzi a „szorosabbá váló uniót”, és „soha nem lesz tagja egy európai szuperállamnak”. Csakhogy már az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es szerződés is azt rögzítette, hogy az alapítók „eltökélt szándéka megteremteni az Európa népei közötti mind szorosabb egység alapjait”, és az EU mai alapszerződései négy helyen ismétlik meg a kifejezést, világossá téve, hogy mi az Unió történelmi missziója.

A visszakozás komoly következményekkel járhat állami szinten is. Az elmúlt két évtizedben az Egyesült Királyság alkotmányjogában olyan változások történtek, mint az emberi jogi törvény elfogadása és bírósági érvényesítése, a Lordok Háza reformja, a független Legfelső Bíróság felállítása, Észak-Írország, Skócia és Wales önkormányzati hatásköreinek bővítése. Az ajánlat, amely az uniós együttműködéssel szemben a nemzetállami alkotmányosságot preferálja, egyúttal a parlamenti szuverenitás mellett köteleződik el az emberi jogok bírói védelmének rovására. Röviden: a brit országlakosok jogairól ne Strasbourgban vagy Brüsszelben döntsenek, hanem odahaza, és ne bíróság legyen az egyéni jogok döntőfóruma, hanem a törvényhozás.

A harmadik ajánlat első ránézésre hasonlónak tűnhet az előzőhöz, csak harsányabb kivitelben: nemzeti szuverenitásra hivatkozik, brüsszeli bürokrácia helyett nemzetállami döntéshozatalt követel, és a többségi elvet ismételve a parlamenti kormánypártok akadálytalan érdekérvényesítését helyesli, a független és pártatlan bíráskodást liberális csökevénynek tartja. Ezt az irányt Magyarország kormánya képviseli leginkább. Ám ha tüzetesebben összevetjük a felfogását az Egyesült Királyság ajánlatával, akkor döntő eltéréseket találunk. Először is, az itteni változtatások nem a demokratikus parlamenti tradíciókhoz térnek vissza, hanem épp ellenkezőleg: elsorvasztják a parlamenti vitát és döntéshozatalt, a plurális sajtónyilvánosságot, az információszabadságot. A népszavazás és a „nemzeti konzultáció” nem a közvetlen hatalomgyakorlás vagy véleménynyilvánítás kivételes formái, hanem kormányzati propaganda és manipuláció eszközei. A „vissza a nemzetállami keretekhez” az európai intézményi együttműködés módszeres destrukcióját jelenti, és törzsi viszálykodást szít határon belüli és kívüli ellenségek felmutatásával. Más szavakkal: az irányváltás autokratikus fordulatot hoz az országon belül, és a közös értékekre és érdekekre épülő szerződések de facto felmondását az európai kapcsolatokban.

Kérdés, hogy a magyar kormány iránymutatása milyen támogatókra talál. Az autoriter doktrína egyelőre távol esik a fősodortól, de láthatjuk azt is, hogy a Kaczyński-uralta Lengyelország ismerős „szabadságharcot” folytat az EU intézményei ellen, ahogy a belső alkotmányos ellensúlyokat is hasonló megoldásokkal igyekszik felszámolni. És hogy a legrosszabb forgatókönyvet is számításba vegyük: feltehetően az EU széteséséhez vezetne, ha az oroszországi forrásokat Európa-ellenes célokra használó Nemzeti Front vezetője nyerné a következő elnökválasztást Franciaországban.

A szuverenitás árnyalatai

A szorosabb szövetség helyett lazábbat preferáló vagy az egységesülés felszámolását célzó demokratikus és autokratikus irányváltások közös jellemzője, hogy a szuverenitásnak kívánnak érvényt szerezni. Az okfejtés valahogy úgy szól, hogy egy-egy ország ügyeit ne más államok vagy nemzetközi intézmények döntsék el, hanem közvetlenül vagy képviselőik útján az országlakosok, akik jogait és kötelességeit a döntések érintik. Vagyis az ország közös ügyeiben az ország népe illetékes.

Ez egy igazolható elv, feltéve, hogy tisztázottak az érvényesülési határai. Először is, ha közügyekről van szó, akkor indokolt különválasztani a magánügyeket, melyekről nem a nép dönt. Nem parlamenti törvényhozás tárgya, és más alkotmányos intézmény jogkörébe sem tartozik megmondani, hogy ki kivel él párkapcsolatban, milyen világnézetet vagy hitelveket vall magáénak, vagy hogy egy példát mondjak: sok gyermek felnevelésének szenteli az életét vagy versenysportolói sikerekre törekszik. Életével mindenki maga rendelkezik, önálló felelőssége, hogy mit valósít meg lehetőségeiből, azaz saját ügyeiben mindenki szuverén. Az alkotmányos demokráciákban alapvető jogoknak nevezik az egyéni jogosultságoknak azt a körét, amelyre nem terjed ki a korlátozó közösségi döntéshozatal, nemhogy ötvenegy, de még kilencvenkilenc százalékos többséggel sem. A bírói alapjogvédelem egyebek mellett éppen arra szolgál, hogy a szuverén egyének védelmében meggátolja a nép- vagy parlamenti szuverenitásra hivatkozó közösségi döntéseket.

Továbbá léteznek ügyek, amelyek nem kizárólag egyéni érdekszférába tartoznak, vagyis közösségiek, az állami döntőfórumoknak mégis korlátozott a kompetenciájuk. Egy-egy nép vagy politikai közösség földrajzi határain átnyúló közügyek sorolhatók ide. A regionális és globális közügyek körébe tartoznak sok más mellett a környezetvédelem, a klímaváltozás, a migráció, a tőkepiac változásai, a járványok terjedése, az információs technológiák fejlődése, vagy a béke megőrzése, a terrorizmus és más erőszakos konfliktusok megelőzése. Talán nem is lehet tematikusan meghatározni az államhatárokon átívelő közügyeket. A lényeg, hogy egy-egy ország még a szuverenitására és legfőbb törvényére, az alkotmányra hivatkozva sem tehet meg bármit ilyen közügyekben, mert más népek és politikai közösségek tagjainak jogait is tiszteletben kell tartania.

Következésképp az „Európa népei közötti mind szorosabb egység” összhangban tartható a szuverenitás elvével, a szuverenitásra hivatkozó elzárkózás vagy destrukció viszont vészterhes önellentmondás. Felettébb sajnálatos, hogy épp a magyar alkotmány és alkotmányjogi gyakorlat testesíti meg leginkább ezt az irányzatot. Az alaptörvény kizárja, hogy az ország részt vegyen az európai föderáció felé közelítő együttműködésben, megtagadja az üldözöttektől a menedékjogot, és még tucatnyi más helyen ellentmond az EU alapjogi chartájának. A magyar állampolgársági jognak kevés köze van a népszuverenitás elvéhez vagy a modern migrációs folyamatokhoz, inkább autokratikus nemzetépítés eszköze, birodalmi szemléletet és etnikai kiváltságokat tükrözve. A demokratikus államokban értelmes vita tárgya, melyik intézmény legyen az alkotmány őrzője. Budapesten ezzel szemben már csak az alkotmánybíráskodás mogorva utánzása zajlik. Szintén komoly dilemma Európa-szerte az univerzális jogok és a jogsértő vallási tradíciók ütközése. Az autokratikus megoldás egyszerű: sem az egyetemes emberi jogokat, sem a „bevett egyházakon” túli hitrendszereket nem tartja tiszteletben.

A posztnemzeti európai kísérlet világraszóló újdonság: az állami és nemzetközi alkotmányosság kivételes keveréke. Demokratikus irányú továbbfejlesztése keservesnek mutatkozik, nem szűken vett jogi, hanem inkább társadalmi és természeti okok miatt. Mindazonáltal az elvi indokok mellett a társadalmi és természeti változásokból is az következik, hogy nincs visszaút a nemzetállamnak nevezett egységek főhatalmához. Vagy ha mégis, akkor az autokrácia zsákutcájába vezet.