A béka haladása reakció idején
Obama elnök optimistán búcsúzik. De mit ér fejlődésről és igazságosságról beszélni, amikor törzsi indulatok uralkodnak el a világ egyre több részén, és erénnyé válik a tudatlanság és az önzés?
Az Egyesült Államok nyolc év után leköszönő elnöke így fogalmazott búcsúbeszédében: „Igen, haladásunk akadozó volt. A munkálkodás a demokráciáért mindig nehéz, kétséges és olykor véres. Gyakran úgy érezzük, hogy két lépést teszünk előre, egyet hátra. De ami maradandó Amerikában, az a törekvés a fejlődésre és annak az alapító eszmének a megvalósítására, hogy mindenki számít, nem csak néhányan.”
A „két lépés előre, egy hátra” abból a görög anekdotából származik, amelyben egy béka próbál kikecmeregni egy gödörből, de minden második lépés után visszaesik egyet, így előrejutása fáradtságos, keserves és a lehetőségekhez képest lassú. A példázat arra utal, hogy a fejlődés nem csupán lehetséges és kívánatos, hanem meg is valósul, igaz, csak kudarcok árán, a reméltnél több idő alatt és kevesebb eredménnyel. Obama hasonlóképp nyilatkozott rögtön a Trump győzelmét eredményező választások után: „az ország haladása sosem volt egyenes, hanem cikcakkos.” (Az anekdotának létezik pesszimista vagy cinikus változata is, melyet Lenin tett ismertté: „egy lépés előre, két lépés hátra” – de ez most nem fontos.)
Elnöksége legelején, 2009-ben, Obama még bizakodóbbnak tűnt. Akkor ezt a fordulatot használta: „a történelmet nem tudjuk okvetlenül a saját akaratunkhoz igazítani, de felismerhetjük, hogy – Dr. King szavaival – az igazság felé hajlik.” Ezért, folytatta, elvárható, hogy mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt a történelem alakításában, a közösség szolgálatában, saját és mások életének jobbításában. Martin Luhter King az 1960-as évek polgárjogi mozgalmaiban hirdette, hogy „a morális univerzum íve hosszú, de az igazság felé hajlik”, hozzátéve, hogy akár tudattalan folyamatnak, akár istenségnek nevezzük, az univerzum teremtő ereje az igazságosság oldalán áll. King parafrázisa Theodore Parkertől, az egy évszázaddal korábban élt reformertől ered, aki 1850-ben a rabszolgaság eltörlését jövendölte: „Nem teszek úgy, mintha érteném a morális univerzumot; az íve hosszú, szemeimmel valamit felfogok belőle, de nem tudom kiszámítani a görbületét és kideríteni a formáját megfigyeléssel; egyedül a lelkiismeretemmel vagyok képes felfogni. És abból, amit észlelek, biztosra veszem, hogy az ív az igazság felé hajlik.”
De vajon mit ér manapság a fejlődés idealista víziója? Nem üres fecsegés vagy végtelen naivitás a szebb jövő ködös eszméjéről, az igazságossághoz közelítő világtörténelemről beszélni, amikor atavisztikus indulatok uralkodnak el a világ egyre több részén? Amikor az egyetemes együttműködést, a szolidaritást, az emberi jogokat, a politikai korrektséget felfalja a provincializmus, az izoláció, a patriarchizmus, a cinizmus, a nepotizmus. Amikor erénnyé válik a tudatlanság és az önzés.
A válasz keresésekor először talán azt érdemes belátni, hogy ez a progresszív szemlélet más, mint a korai felvilágosodás Rousseau-i programja az emberi természet jobbítására. Itt nincs szó az ember hajlamainak és képességeinek megváltoztatásáról, ami – a genetikai mérnökösködés némely vízióit leszámítva – eleve lehetetlen vállalkozás volna. Ezért az a nézet, melyből Obama szövegei erednek, adottnak veszi az ember erkölcsi természetének, motivációinak sokoldalúságát. Ám ez korántsem új felismerés, hiszen – még távolabbi példákat most nem említve, csak Fodor Géza elemzésére utalva – már a hamleti világkép is azt tükrözte, hogy az ember kettős természetű: magasabb rendű, isteni és alantas, állati elemekből alkották; vagyis az ember egyszerre észlény és ösztönlény, aki fennkölt eszmények és hitvány indulatok ellentéteinek szorításában él. Az „egy lépés hátra” így akár az emberi természet negatív oldalának részleges diadalaként is fordítható.
Ma már azt sem gondolhatja senki jóhiszeműen, hogy az „előrelépést” az észszerűség és a tudományosság frigye garantálná. Jellegzetesen a tizenkilencedik századi gondolkodó emberekről tartják úgy, hogy naivan bíztak a babonák, az ostobaság, az obskúrus vallási hitbuzgóság uralma alól felszabadító erejű természettudományos ismeretekben. A következő század azonban bőségesen bebizonyította, hogy az észszerű tervezés – akár társadalmi mérnökösködésen alapul, akár egzakt természettudományon – könnyen a tömegpusztítás szolgálatába állítható. Persze az sem valami új felismerés, hogy a józan ész nem feltétlenül áll az emberi természet isteni oldalán. Vörösmartyt érdemes idézni, aki ördögi jelzővel ruházta fel az észszerű gonoszságot: „Istentelen frígy van közötted, / Ész és rosz akarat! / A butaság dühét növeszted, / Hogy lázítson hadat. / S állat vagy ördög, düh vagy ész, / Bármelyik győz, az ember vész”. Következésképp az előrelépés utáni visszacsúszásért sem csak a balgaság okolható, hanem hideg racionális számvetések is közrejátszanak.
Azt sem állíthatjuk, hogy a „két lépés előre” valamiféle utópia vagy evangélium hirdetése a képzelet szárnyain, a realitástól elrugaszkodva. Ha a joguralom, az alkotmányosság, az emberi jogok ideái mellett a megvalósult társadalmi gyakorlatokat is szemügyre vesszük, akkor az értékskála egyik végpontján a totalitárius rezsimek embertelenségeit, másik végpontján a liberális demokráciák sikeres intézményi megoldásait találjuk. A második világháború katasztrófáját követően a békés kooperáció új korszaka kezdődött el. A nemzetközi és az európai közösségi jogrenddel kölcsönhatásban fejlődtek a liberális demokráciák alkotmányos rendszerei. Vagyis nemcsak az elvek normatív ereje, hanem az elvekhez igazodóan megvalósult gyakorlatok is az előrelépés irányába mutatnak. (Erről részletesebben írtam itt és itt.) Más szóval, hamis azt állítani, hogy az emberiség előrehaladása csak filozófusok édes álma vagy filantróp utópiakergetés; tapasztalati bizonyítékaink is vannak, hogy emberek és politikai-jogi közösségeik képesek úgy cselekedni, mintha maradéktalanul megvalósíthatók volnának az említett értékek és célok.
Éppen ezért a mostani folyamatokat nem konzervatív irányváltásként, hanem a reakció ismételt elhatalmasodásaként érdemes értékelnünk. Miként új könyvében Mark Lilla emlékeztet, a reakciós szellem is radikális, hasonlóképp a forradalmi eszmékhez, csak épp történelmi mítoszok mozgósítják, nem forradalmi politikai programok. Az amerikai alt-right, a politikai iszlám, az európai nacionalizmus és etnicizmus, miközben karakteresen a modern kor szüleménye, a modernitás kérlelhetetlen ellensége.
Ha ezek a megfontolások érvényesek, akkor is fel kell tennünk a kérdést, hogy mivel adós a jelenkornak az a szemlélet, amely szerint a magunk mögött hagyott időszak két lépés volt előre. Megannyi számos lehetséges magyarázat közül most kettőt emelek ki.
Az első az, hogy a liberális demokrácia – Magyarországon a harmadik köztársaság – előmozdítói alábecsülthették a reakció erejét. Kant abból indult ki, hogy a status naturalis a háború és nem a békeállapot, amelyet törvényesíteni és intézményesíteni kell. És – a modern nacionalizmus kibontakozása előtt – Kant azt is világosan látta, hogy a nyelvi és vallási különbözőségek magukkal hozzák „a hajlamot a kölcsönös gyűlöletre s ürügyet a háborúra.” Mégis úgy tűnik, George Orwell 1941-es bírálata – túlzása ellenére – semmit sem veszített érvényéből: a nacionalizmus, a vallási bigottéria és a feudális hűség sokkal hatalmasabb erők annál, mint ahogy az észelvű haladás képviselői elgondolták. „A világot ténylegesen formáló energia olyan érzelmekből fakad – faji büszkeségből, vezérimádatból, vallásos hitből, a háború iránti rajongásból –, amelyeket a liberális értelmiségiek gépiesen leírnak mint anakronizmusokat, és amelyeket rendszerint olyan tökéletesen leromboltak magukban, hogy minden cselekvőképességüket elveszítették.” Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a liberális intézményrendszerek nem tudták stabilan garantálni, hogy az önzés vagy törzsi érzületek helyett ésszerű morális késztetések váljanak dominánssá. A hamleti felismerésre visszautalva, nem sikerült alkotmányos intézmények segítségével, rendszeres gyakorlással szokássá tenni az erényt.
A másik hiányosság, hogy a demokratikus értékek, elvek és célok hajtogatása önmagában keveset érhet, ha nincs értelmes elgondolás arra, hogyan valósítható meg, ami kívánatos.
Mi a teendő, ha az átlagos szavazók sokasága közömbössé válik az intézményes gyakorlatok rendszere iránt, amelyet a progresszió képviselői létfontosságúnak tartanak?
Hogyan tovább, ha a nagyhatalmak egyike sem hajlandó magát alávetni az észszerű globális és regionális együttműködés intézményesített formáinak?
Mit lehet kezdeni azzal, hogy az emberi jogok és a demokratikus alkotmányosság elvei nem dogmák, hanem vitathatók, miközben kétségbe vonásuk hozzájárul végzetes erodálódásukhoz?
Miként érdemes kezelni azt, hogy a Magyarországon már elveszett, máshol veszélyeztetett demokratikus jogrend restaurációja nem lehetséges és nem is kívánatos hathatós intézményi változtatások nélkül, de elv- és népszerű javaslatok távolról sem látszanak a horizonton?
Sötét korokból eredő erők vonultak be ismét a jelenbe; leküzdésük éppoly keserves és kétséges, mint korábban – ebben nincs előrelépés.