2016 után új kihívások előtt állnak azok a politikai aktorok, akik bíznak a polgári demokrácia intézményrendszerének regenerációjában. A Brexit-népszavazást érzelmileg túlfűtött, irracionális retorika dominálta. Az Egyesült Államokban Donald Trump személyében olyan elnököt választottak, aki kétes üzleteiről híres és aki a kampányban a vallási, etnikai vagy nemi diszkrimináció kelléktárának használatától sem riadt vissza. Az autoriter vezetési stílusáról ismert Putyin ugyanebben az évben megerősítette Oroszország pozícióit a világpolitikában. Erdogan török elnök egy sikertelen puccskísérlet után még erőteljesebben központosította hatalmát, és óriási tisztogatásba kezdett. Az Európai Unió nem tudta megakadályozni, hogy Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczynski jelentős lépéseket tegyen az Európán belüli illiberális pólus kiépítése felé. Az osztrák elnökválasztáson pedig a szélsőjobboldali jelölt sokáig fej-fej mellett haladt a zöldek végül győzelmet arató jelöltjével.

Az események egyidejűsége azt sugallja, hogy valami új történik a világban, amelynek leírásánál, megértésénél nem támaszkodhatunk bejáratott fogalmainkra és gondolati sémáinkra. Egy jövőbeli cselekvési terv felvázolásának ideális esetben jól megalapozott kordiagnózisba kellene ágyazódnia, a diagnózisok azonban csak most formálódnak. A jelenségekhez több szerző a „populizmus” fogalmán keresztül közelít. E gondolatmeneteket követve azonban azt a problémát sem hessegethetjük el, hogy a fogalom nem racionális vitákban vagy a képviselőinek pozitív önjellemzésében nyert definíciót. Mindig felmerül tehát a gyanú, hogy egymással össze nem kapcsolható jelenségek leírására használjuk, vagy túl rugalmasan alkalmazzuk a politikai ellenfelek megbélyegzésére.

Normális?

Jan-Werner Müller nemrég megjelent esszéjében azonban amellett érvel, hogy igenis megalkotható a „populista politika” ideáltípusa. Müller szerint a populizmus fogalma létező gyakorlatokhoz kapcsolódik, a populista politikusok számos helyen (pl. Oroszországban, Törökországban, dél-amerikai országokban és Magyarországon) működőképes és stabil rendszert tudtak kiépíteni, amely a középosztály jelentős részének támogatását is bírja. Úgy gondolja tehát, hogy e bejáratott rendszerek tanulmányozásával megvilágíthatók a nemzeti jellegzetességeken túlmutató közös stratégiák.

Müller kiindulópontja szerint a demokratikus rendszerekben a politikai döntések a „népakarat” nehezen definiálható fogalma felől nyernek legitimitást. Keserű történeti tapasztalatok mutatják, hogy a demokratikus jogállam akkor őrizheti meg nyitottságát, ha teret enged a politikai közösség határairól, a „néphez tartozás” kritériumairól szóló vitáknak, ha mindig újra lehet gondolni, mik a „közös akaratformálás” elfogadható módjai. A populizmus a retorika szintjén nem antidemokratikus és egy korlátozott nyilvánosságban azt képviseli, hogy a legitimáció forrása a népszuverenitás. A politikai közösség és a közös akarat mibenlétéről szóló vitákat megkerülve azonban azt hirdeti, hogy a szuverén nép határai evidensek, így „akaratának” megszületése sem kiegyensúlyozott eljárásokhoz (pl. vitához) kötődik, hanem kézzelfoghatóan adott. Ilyen evidencia hiányában azonban a legitimáció alapját a nép egy kezdettől fogva átmoralizált fogalmához kapcsolja. A lojalitásszerzés fontos eleme, hogy (ellentétben a totális diktatúrák eljárásával) a „belső ellenségeket” korlátok között beengedi a politikai arénába, hiszen a nép morális fogalma mindig csak az állandóan jelenlévő, az autentikus akaratot belülről bomlasztó „gonoszhoz” viszonyítva nyeri el karakterét. Ez a stratégia határozza meg a populisták kormányzati stílusát, amelynek legfontosabb elemei: az eljárások méltányosságát és a pluralizmust biztosító intézmények elfoglalása, a politikai aréna szereplőinek polarizálása, a politikai riválisok vagy a civil társadalom ellenséggé stilizálása, a politikai vélemények erős átmoralizálása.

A populizmus – annak ellenére, hogy a népfelség egy beszűkült eszméjének közvetítésére építi legitimitását – messze nem rokonítható a közvetlen demokráciával, és jellegzetesen a képviseleti demokrácia kiüresített intézményrendszerén élősködik. Ezen belül építhető föl a nyilvánosság előtt az a fikció, hogy a „nép valódi képviselői” és a „gyarmatosítók ügynökei” küzdenek egymással a politikában. Ezt tovább gondolva az a Trump, Orbán és mások által hangoztatott gondolat is elhárítható, hogy a populistának bélyegzett politikusok felemelkedésével a politika pusztán eredeti formájához tér vissza. Valójában nem a politika „normál működésmódját”, sokkal inkább válságos – háborús vagy forradalmi – időszakait jellemzi, ha a döntéshozó jórészt nem az intézményekbe vetett bizalomból szerzi meg a döntések végrehajtásához szükséges lojalitást, hanem egy primitív ellenségkép napirenden tartására és anyagi javak közvetlen kilátásba helyezésére, az úgynevezett „tömegklientúra” kiépítésére alapozza azt. E perspektívából úgy tűnik, érdemes az új jelenségeket a populizmus fogalma felől is értelmezni, amennyiben a lojalitás megszerzésének sajátos formáit és az ebből következő antipluralista politikai cselekvést értjük rajta.

Autoriter fordulat?

A lehetséges cselekvési tervek felvázolásához azokat a strukturális feltételeket is ismernünk kell, amelyek között az új politikai formációk felemelkedhettek. Jürgen Habermas egy nemrég megjelent interjúban az egyik ilyen feltétel felvázolásánál az 1970-es évekig nyúlik vissza. Az USA vezetői ekkortól tették le a garast a gazdasági globalizációhoz idomuló és döntően piaci imperatívuszok mellett elkötetezett (Habermas szavaival) „neoliberális” politika mellett. Az amerikai politikai elit ettől az iránytól remélte a nemzetközi konfliktusok racionális feloldásának lehetőségét, a regionális gazdasági különbségek csökkenését, ugyanakkor az USA hegemóniájának növekedését. A 2000-es évektől Kína és a BRIC államok gazdasági és politikai erejének növekedésével azonban egyre inkább világossá vált ennek a politikának a kifulladása. A jelenleg kirobbant konfliktusok: a szíriai és a dél-szudáni humanitárius katasztrófa és a világot behálózó iszlamista terror pedig a világ színterein egyre tehetetlenebb USA és a dominanciáját fokozatosan elveszítő nyugat képét mutatta meg. Ez a területvesztés Habermas szerint egyidejűleg járult hozzá egymással nehezen összehasonlítható politikai erők felemelkedéséhez. A hagyományos amerikai pártok: a republikánusok és a demokraták ritkán látott polarizációja végül a nárcisztikus Trump győzelmét hozta magával. Azokban országokban pedig, ahol évtizedek leforgása során sem „csorgott le” a gazdasági liberalizmus által megígért jólét, a válság okozta rossz közérzet különféle nacionalista erők megjelenésének kedvezett.

A piaci imperatívuszokat követő globális politika háttérbe szorulásával egyidejűleg a nyugati értelmiségnek le kellett számolnia egy káros illúziójával. Leginkább Fukuyama „történelem végéről” szóló dolgozata fejezi ki azt a szűk látókörű optimizmust, amely szerint az 1989-90-es események a „nyugati értékek” végső győzelmét hozták magukkal. Ez azon a hiten alapult, hogy a piacgazdaság és a demokrácia között „prestabilizált harmónia” áll fenn. Eszerint a kapitalizmus és a demokrácia együttesen, egy dinamikus történelmi folyamatban maguk válnak katalizátorává olyan társadalmi formációk megteremtésének, amelyekben a jogok és az emberi méltóság védelmét szolgáló intézményrendszer kialakul. E harmonikus kép elfedte azt a problémát, hogy a produktív gazdaság és a nép javakból, jogokból való részesedése nem történeti szükségszerűségnél fogva erősítik egymást. Csak a demokratikus jogállam nyújt megfelelő eszközöket e konfliktusok kivívására, amelynek „karbantartása” nélkül a szabadságra és a jólétre vonatkozó igényeink kontrollálhatatlan erők áldozataivá válhatnak. Eszerint az olvasat szerint az olyan aktorok, mint Trump, Putin, Erdogan, Orbán, Kaczinsky vagy az euroszkeptikusok közötti hasonlóságokat nem biztos hogy érdemes túlhangsúlyozni. Különösen félrevezető lehet ezeket a közös formai jegyeket egy túláltalánosított történeti vízió, például „az autoriter 21. század” (Ralf Dahrendorf), vagy a „populista internacionálé” kiépülése felől értelmezni. Valójában azért vagyunk hajlamosak egy-egy ilyen történelemkép elfogadására, mert a politikai stabilitás megingása nyomán felmerülő, szétszórt jelenségeket egy rövid életű illúzió felől szemléljük.

Stratégiai hibák

Habermas is elismeri azonban, hogy az új politikai jelenségek diverzitása ellenére jobboldali populista hullámról beszélhetünk Európában. 2017-ben Hollandiában parlamenti választás, Franciaországban elnökválasztás lesz, mindkét helyen a szélsőjobboldali vezér a legnépszerűbb. A szövetségi parlamenti választásra készülő Németországban Angela Merkel sem ignorálhatja a jelenleg 12 százalékon álló EU- és bevándorlóellenes AfD-t. Az európai populista pártok közös retorikai elemekből építkezve, gyakran egymás jelszavait is átvéve erősítik egymást. Nem kerülhető meg tehát az a kérdés, hogyan lehet őket visszaszorítani a létező demokráciákban. Habermas szerint a jobboldali populizmussal való bánásmód kezdettől fogva rossz irányt vett, és a küzdelmet két alapvetően téves taktika dominálta. Az egyikre Nicolas Sarkozy a példa, aki Marine Le Pen-nel folytatott küzdelme során a populista szólamok átvételével és a követelések túllicitálásával próbálta semlegesíteni ellenfelét. A másik taktika Heiko Maas német igazságügyminiszteré, aki feszült és részletekbe menő TV vitákat vállalt Alexander Gauland-dal, az AfD prominenesével. A két stratégia látszólag ellentétes, valójában mindkettő a populizmusnak kedvez. Az ellenfél mindkét esetben úgy kerül rivaldafénybe, hogy a nyilvánosság előtt nyer megerősítést az identitása alapjául szolgáló frontvonal: „mi vagyunk azok, akik a rendszerrel szemben állunk”.

De hogyan járjunk el, ha nem akarjuk visszautasítani a racionális vita lehetőségét és a pluralizmus körülményei között nem akarunk kizárási mechanizmusokat alkalmazni? Habermas szerint a megoldás a tematizálás lehetőségének elvételében áll. A jobboldali populizmust úgy foszthatjuk meg témáitól, ha felemelkedésének globális problémáit, annak kiküszöbölési lehetőségeit tesszük vita tárgyává. Úgy gondolja: az ilyen viták folytatásához a hagyományos pártokon belül keletkezett polarizáció akár még üdvös is lehet. A kiélezett helyzetet felhasználva a demokratikus erők bemutathatják, milyen terveik vannak a féktelenné váló globális kapitalizmus megfékezésére, a lokálisan és világméretekben is növekvő egyenlőtlenségek leküzdésére, és az autonóm polgárok politikai cselekvőképességének visszanyerésére.

Ez a javaslat több oldalról kritizálható. A Süddeutsche Zeitung publicistája helyesli azt a felvetést, hogy a „populizmust” ne kezeljük egységes mozgalomként. Ha viszont elismerjük, hogy e mozgalmak eltérő hagyományokból táplálkoznak, és az ellenségképek változatos formáinak megalkotásával a legkülönfélébb sérelmekre adnak választ, akkor nehéz elfogadni egy egységes stratégia lehetőségét. Ha a demokratikus politika nem érzékeny a kontextus különbségeire, akkor a gyors megújulásra képes populizmus kicsúszik a kezei közül. Probléma az is, hogy Habermas a populizmus strukturális okaként elsősorban a globális egyenlőtlenséget nevezi meg, így háttérbe szorul a kulturális motívumok vizsgálata. A populisták sikere például abban is áll, hogy az 1968-as hagyományokkal szembeforduló ellenforradalom vezéreiként tudják feltüntetni magukat. Könnyen lehet, hogy e motivációk feltérképezése nélkül a legjobb szándékú egalitárius program sem közvetíthető az erős morális kódok szerint működő mozgalmakkal szemben. Kérdés az is: Habermas nem becsüli-e alul a politikai nyilvánosság csatornáinak beszűkülését és szegmentálódását, amikor az elnyomás okainak kommunikatív feloldásában bízik.

Fontos azonban, hogy a populista jelenségekhez két oldalról érdemes közelíteni. Egyrészt vannak közös formai jegyek és legitimációs stratégiák. Egy másik perspektívából nézve azonban szétszórt, egymást erősítő, destruktív jelenségekkel találkozunk, amelyek tükröt mutatnak a válsággal küzdő jogállami projektnek. Ebből a szempontból újra fel kell tenni a kérdést, hogy a modernitás sokszor visszájára fordított ideái: a piaci verseny, a szociális egyenlőség és a demokratikus népfelség eszméje hogyan hangolhatók össze egy humánus politika keretein belül.